Stadion

Olvasom, hogy újabb foci-beruházásba kezd pártunk és kormányunk, ezúttal a Nép- (bocsánat: Puskás-) stadionra akar százmilliárdot költeni.

Repkednek a hatalmas összegek: az eddigi pályák is belekerültek együtt vagy egy százasba, a Városliget múzeumépítés ürügyével történő szétdúlása 150 milliárd lesz, a minisztériumok szétszórása is legalább annyi.

Orbán Viktor – kerül, amibe kerül – emlékjeleket akar hagyni maga után, mint a fáraók. Ha már a társadalmi ügyek, a nép jóléte terén teljesítménye lesújtó is, a városokat, s a fővárost különösen, teleszórja épített monumentumaival, a céltalan, vagy szükségtelen változások lenyomatával, remélve, hogy megítélését az utókor szemében ezek javítani fogják.

Nem fogják: a hazug szobrok például száz év múlva sem lesznek igazak – már ha addig a helyükön maradnak. Az elpazarolt és elmutyizott milliárdok viszont hiányozni fognak az egyes szakterületeken, s ezek lepusztult állapota lesz Orbán igazi emlékműve.

Az ő dicstelen tevékenységét idézi majd a kitántorgott félmillió magyar, a hanyatló gazdasági mutatók, az a hatalmas nyomor, amelybe a lakosság legalább harmadát taszította, a jogtalanságok özöne s a lebutított társadalom.

Lenne egy áthidaló javaslatom a stadionügyre: mivel a régi aréna pilonjai megmaradnak, lévén műemléki védettségűek, a belső lelátókat elég lenne felfújható változatban megépíteni, mint az ugrálóvárakat – talán az első két sor kivételével. A többi, a magyar futball mai színvonala mellett úgysem fog soha megtelni, ezek viszont egyrészt lényegesen kevesebbe kerülnének, mint a beton tribünök, másrészt szépen szimbolizálnák az orbánizmus lényegét: a légvár-építést.

Szükség esetén a lufi-stadion még mindig átalakítható lenne igazivá, ha egyszer a magyar foci mégis elérne valamely szintet.