Lebegett. Mintha Andersen meséiben élne, érezte, pedig csak annyi történt, hogy már megint nem aludt. Hajnalban felébredt és csak forgolódott, párnáját harapdálva próbált elaludni újra, de nem ment, sehogy se ment, mert minduntalan előjött egy kép. Aztán több kép, melyek ott lebegtek előtte a vakítóra meszelt szobája falán. Tegnap este borral álmodta bele magát az éjféli csendbe, kollégákkal ünnepelték az év végét, és négy órai alvás után mégis felpattant a szeme és nem értette miért. Lassan kezdett eszmélni. Rájött arra, hogy hol van, és milyen nap van ma. Elkezdett gondolkodni a sötétben, nézte a falat. A fal fehér, a gondolat a régi. Fekve gondolkodott, ami a legrosszabb, mert az ágyában egyedül fekvő ember ne gondolkodjon. Mármint ne gondolkodjon valakiről. Valamiről lehet, sok mindenről lehet, de valakiről nem, hiszen az mindig felkavarja az érzelmeket. Mikor eszébe jutott a tegnap délután, úgy érezte, egy kőtömb nehezedik a mellkasára, és a gyomra tájéka is bizsereg. Biztos volt benne, hogy nem hasmenés vagy valami más, ami bekörnyékezte. Az nem ilyen intenzív. Álmodhatott valamit, ezért lett csurom víz és ezért bizsereg, és ezzel az újbóli felismeréssel próbálta megtörni a gondolatmenetét, mert "ne már, hogy megint ilyen érzések" kerülgessék, megmozdult, felkapcsolta a villanyt. De nincs erre altató úgysem. Pörög az agy, már nem is lehet tudni, mi a valós, mi az álom, ilyenkor kell másra koncentrálni, mást csinálni, főzni fél négykor egy kávét, és szidni mindenkit, hogy, ó, a rossebbe, lehetett volna aludni kilencig is, ha már szabadságon van az ember. Vagy bekapcsolni a számítógépet, és megnézni azt a dél-koreai drámát, amit már egy ideje tervezett. Közben kivilágosodott, néhány holmit egy sporttáskába pakolt, és átbumlizott a városon, a vasútállomásig. Barátainál fogja tölteni a szabadságát. Könnyen elfogadta a meghívást, amikor egykori csoporttársa felhívta, hogy náluk tölthetné ezt a pár napot. Igazán. Úgyse láttad még a kicsit, haver. A hányásszagú váróterem közepén, ahol a jegyet megvette, iszonyatos tompaság lett úrrá tagjaiban. Felszállt a vonatra. Felborult bioritmusa következtében, képes lett volna már állva elaludni, viszont a fáradság nem engedte. Az idegen vasúti kocsi és az idegen emberek zaja közt egy kortárs szépprózával a combján olvasást színlelt. Eközben megint felderengett, megjelent, előbukkant, elméjében látható lett az a valaki, aki hajnalban is. Az, aki a villamoson, a metrón, a jegypénztárosnőben, a reggeli, és a későbbi kávéscsészében, a kinyomott fogkrém alakjában, a dél-koreai lányban a filmen, a kulcsban, a kilincsben. Már megint izzad a tenyerem, jutott eszébe ez a régen hallott sor és teljesen egyetértett, mint életében már jó párszor, az egykori Bizottság együttes szövegével. Zseniális, gondolta és a tenyerét végighúzta farmerján. "Téged tartalak a legnagyobb tiszteletben".
Sóhajtott egy könnyűt, majdnem vidámat. "Nem volt szándékom beléd habarodni, de így alakult".Van olyan, hogy valakinek minden rezdülete, észlelése tetszik? Van olyan, hogy egy lélegzésért, kifújt forró levegőért odaadnál szívesen bármit, csak érezd a kigőzölését a bőrödön, azt, ahogy odafújja kezedre a levegőt. Akarom ezt, gondolta, ezt az érzést, élményt, jóságot. Van olyan, mikor akarod hallani a sóhaját, látni a reakcióit, bármit is tesz. Érezni az illatát. Szemei villanásáért, fogain a tündérnevetésért rajongani, gondolta. Egyetlen szippantás aranyfürtje illatából, a szája egyetlen csókja, kezének érintése többet ér, mint az egész öröklét nélküle, hangzik a kupéban egy laptopból, nem sokkal azelőtt, hogy az irgalmatlanul hosszú őszi esők első cseppjei lehullottak a szikes, repedezett földre. Mint valami idétlen laterna magica, vetítek, gondolta. Lehet, hogy nem is igaz az egészből semmi. Mármint abból, hogy ő is így érez-e. Esőcseppek hullottak a földre. Láthatatlan tűk kezdték karcolni a szemhéját. Az ablakon folyt le a szitáló víz.
Esőcseppek hullottak a földre. Az ablakon folyt le a szitáló víz. Mint valami idétlen laterna magica, vetítette maga elé a múlt képeit. Esőcseppek hullanak…
Arra ébredt, hogy hideg nyáltócsa gyűlik a zakója hajtókájára. Tompa csend. Kinézett, mindenhol ébenfekete éjszaka. A szerelvény áll. Körülötte már mindenki leszállt, üres a fülke. A kalauz elfelejtett neki szólni, ő meg átaludta az egész utat.
Cserenkó Gábor 1978-ban született Kalocsán. Jelenleg szabadúszó újságíró és karcolatokat jelentet meg. Első könyve Talán a dalok: szilánkok, forgácsok címmel jelent meg. Cserenkót az irodalom mellett vonzotta a fi lm világa is, de korán rádöbbent, míg az utóbbihoz egy egész stábra van szükség, az íráshoz elég egy billentyűzet és egy monitor.
