Továbbra sem szeretjük az idegent, a pirézeket sem

Továbbra is magas az idegenellenesek aránya Magyarországon - derül ki ki a Tárki kutatási eredményeiből. A  felmérés szerint 2014 áprilisában a felnőtt lakosság 39 százaléka választotta azt az idegenellenesnek tekinthető állítást, hogy "az országba menedékkérő be ne tehesse a lábát".

A megkérdezettek mindössze 10 százaléka tekinthető idegenbarátnak, akik szerint a menedékkérőket be kell fogadni. A többség, a megkérdezettek 51 százaléka un. mérlegelő a menedék nyújtásának, illetve megtagadásának kérdésében - olvasható a kutatás összefoglalójában. 

A Tárki 1992 óta rendszeresen végez kutatást az idegenellenességről. Adataik szerint az idegenellenesség mértéke 1992-ben 15 százalék körüli volt, 1995-ig folyamatosan növekedett, 1995-ben már 40 százalék közelében volt. Ezután az idegenellenesség mértéke ingadozott, 1996-ban például 20 százalék alá csökkent, majd 2001-re 40 százalék fölé emelkedett. Az idegenellenesség mértéke 2002 óta 2011-ig kisebb ingadozások mellett meglehetősen stabil, 24-33 százalék közötti volt.

2012-ben a korábbi évekhez képest megnőtt az idegenellenesek aránya, ismét megközelítette a 40 százalékot, és ez 2013 után 2014-ben is magasabb maradt, mint a 2000-es évek átlaga volt. A Tárki vizsgálta azt is, hogy az úgynevezett mérlegelők körében hogyan változik a különböző menedékkérők befogadását elutasítók aránya, eszerint - a románok kivételével - folyamatosan csökkent a potenciális menedékkérők befogadását elutasítók aránya, ideértve az igazán ártalmatlan pirézeket is. (A piréz egy kitalált népcsoport, amellyel a Tárki kutatói a reflexszerűen jelentkező idegenellenesség mértékét vizsgálják 2006 óta.)

A pirézek elutasítottsága a Tárki felmérése szerint 2007-ben 68 százalék volt, ez 2014-re 60 százalékra csökkent, a kínaiak elutasítottsága 81 százalékról 67 százalékra, az araboké 87 százalékról 78 százalékra csökkent hét év alatt. A mérlegelők körében a románok elutasítottsága 2007-ben 77, 2010-ben 63 százalék volt, 2014-ben pedig ez az arány 70 százalék.

Szerző

Pöttynyi szabadság

Ma van a századik napja annak, hogy a lakosság egy csoportja meglepően következetes ellenállásba kezdett Magyarországon, a Szabadság téren. Egy olyan emlékmű miatt, amelyik egyrészt egy gödörbe temeti a gyilkosokat és az áldozatokat - amit az utóbbiak leszármazottai és pláne a még föllelhető túlélők sértőnek gondolnak -, másrészt az eleve hazug alaptörvény szellemében relativizálja a magyar államhatalom felelősségét.

Az utóbbi években itt mindennapos volt a jogfosztogatás, társadalmi rétegek, generációk lerablása, ám szinte semmiféle ellenállás nem alakult ki. Ezért meglepő, hogy minden alkonyatkor egymás kezét fogó emberek járják körbe az erős rendőri jelenléttel őrzött emlékművet. Majd meghallgatnak néhány szónokot, írót, színészt, muzsikust - meglepően kevés politikust és civil vezetőt -, és végül összegyűlnek egy "eleven emlékműnek" nevezett beszélgetésre. Ott például szemtanúk számolnak be családjuk sorsáról.

Ennyi. Száz napja. Orbán világra segített egy konok, semmitől sem félő, erkölcsi alapú közösséget. Diktátorkodhat ezután is, próbálkozhat az emlékezetterrorral, de már a homlokán a lemoshatatlan jel. Próbálkozhat a szánalmas történészi és propagandista csodacsapatával, de már mindenki tudja, hogy a történelemárulás egy a legszánalmasabb bűnök közül.  Az emlékműnek nevezett dolog nem épül. Csak ott van. Fenyegetően, mint Orbán szelleme. Ha mégis folytatják, az csak előjáték lesz a boldogítóan teátrális leromboláshoz.

Érdemes lesz kinézni ma, úgy öt után a Szabadság terére. Ott tényleg maradt még egy pöttynyi szabadság.

Szerző
Andrassew Iván

Pöttynyi szabadság

Ma van a századik napja annak, hogy a lakosság egy csoportja meglepően következetes ellenállásba kezdett Magyarországon, a Szabadság téren. Egy olyan emlékmű miatt, amelyik egyrészt egy gödörbe temeti a gyilkosokat és az áldozatokat - amit az utóbbiak leszármazottai és pláne a még föllelhető túlélők sértőnek gondolnak -, másrészt az eleve hazug alaptörvény szellemében relativizálja a magyar államhatalom felelősségét.

Az utóbbi években itt mindennapos volt a jogfosztogatás, társadalmi rétegek, generációk lerablása, ám szinte semmiféle ellenállás nem alakult ki. Ezért meglepő, hogy minden alkonyatkor egymás kezét fogó emberek járják körbe az erős rendőri jelenléttel őrzött emlékművet. Majd meghallgatnak néhány szónokot, írót, színészt, muzsikust - meglepően kevés politikust és civil vezetőt -, és végül összegyűlnek egy "eleven emlékműnek" nevezett beszélgetésre. Ott például szemtanúk számolnak be családjuk sorsáról.

Ennyi. Száz napja. Orbán világra segített egy konok, semmitől sem félő, erkölcsi alapú közösséget. Diktátorkodhat ezután is, próbálkozhat az emlékezetterrorral, de már a homlokán a lemoshatatlan jel. Próbálkozhat a szánalmas történészi és propagandista csodacsapatával, de már mindenki tudja, hogy a történelemárulás egy a legszánalmasabb bűnök közül.  Az emlékműnek nevezett dolog nem épül. Csak ott van. Fenyegetően, mint Orbán szelleme. Ha mégis folytatják, az csak előjáték lesz a boldogítóan teátrális leromboláshoz.

Érdemes lesz kinézni ma, úgy öt után a Szabadság terére. Ott tényleg maradt még egy pöttynyi szabadság.

Szerző
Andrassew Iván