Pöttynyi szabadság

Ma van a századik napja annak, hogy a lakosság egy csoportja meglepően következetes ellenállásba kezdett Magyarországon, a Szabadság téren. Egy olyan emlékmű miatt, amelyik egyrészt egy gödörbe temeti a gyilkosokat és az áldozatokat - amit az utóbbiak leszármazottai és pláne a még föllelhető túlélők sértőnek gondolnak -, másrészt az eleve hazug alaptörvény szellemében relativizálja a magyar államhatalom felelősségét.

Az utóbbi években itt mindennapos volt a jogfosztogatás, társadalmi rétegek, generációk lerablása, ám szinte semmiféle ellenállás nem alakult ki. Ezért meglepő, hogy minden alkonyatkor egymás kezét fogó emberek járják körbe az erős rendőri jelenléttel őrzött emlékművet. Majd meghallgatnak néhány szónokot, írót, színészt, muzsikust - meglepően kevés politikust és civil vezetőt -, és végül összegyűlnek egy "eleven emlékműnek" nevezett beszélgetésre. Ott például szemtanúk számolnak be családjuk sorsáról.

Ennyi. Száz napja. Orbán világra segített egy konok, semmitől sem félő, erkölcsi alapú közösséget. Diktátorkodhat ezután is, próbálkozhat az emlékezetterrorral, de már a homlokán a lemoshatatlan jel. Próbálkozhat a szánalmas történészi és propagandista csodacsapatával, de már mindenki tudja, hogy a történelemárulás egy a legszánalmasabb bűnök közül. Az emlékműnek nevezett dolog nem épül. Csak ott van. Fenyegetően, mint Orbán szelleme. Ha mégis folytatják, az csak előjáték lesz a boldogítóan teátrális leromboláshoz.

Érdemes lesz kinézni ma, úgy öt után a Szabadság terére. Ott tényleg maradt még egy pöttynyi szabadság.