Elbúcsúztatták Boross Lajos prímáskirályt

Zenésztársai, tisztelői, családtagjai és barátai, összesen több száz ember kísérte utolsó útjára Boross Lajos Kossuth-díjas prímáskirályt a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben.

"A magyar cigányzene nélkülözhetetlen ahhoz, hogy igazán jó legyen a kedv és érezzük azt, hogy a kultúrában találkozunk" - fogalmazott Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere a ravatalnál, ahonnan Boros Lajost hófehér koporsóban, négy fehér ló húzta fogaton, a 100 Tagú Cigányzenekar játéka közepette kísérték végső nyughelyére.

"A mi felelősségünk, hogy megőrizzük és továbbvigyük a magyar cigányzenét, hogy újjászülethessen. Akkor máris jobb lesz, szebb lesz és igazabb lesz a cigány-magyar együttélés, ha a hegedűből jön, a nótából jön, a zenéből jön, általában a kultúrából jön" - hangsúlyozta a miniszter gyászbeszédében.

A ravatalnál Mága Zoltán hegedűművész is búcsúzott néhai barátjától, muzsikustársától: "Lajos bácsi volt a prímások királya, a királyok prímása. Ezt a címet csak a tudással, a szakma és a zenésztársak elismerésével és szeretetével lehet kiérdemelni. A Prímások Királyának lenni nem örökölhető titulus. Ezt a rangot csak egy olyan egyéniség kapja, aki talán százévente egyszer születik" - fogalmazott.

Mága Zoltán Boros Lajosról szólva kiemelte: magyarként volt cigány és cigányként volt magyar. Zenészként volt ember és emberként volt zenész. "A csillogás, a dicsfény nem vakította el. Itthon maradt, hogy tanítsa a Rajkókat, tovább örökítse a zenészeknek a tudást és hazánknak szerezzen hírnevet, dicsőséget, gazdagítsa az egyetemes magyar kultúrát" - fogalmazott a Prima Primissima díjas muzsikus.

Kállai Kiss Ernő klarinét- és tárogatóművész barátjától és pályatársától búcsúzva felidézte: 60 éve ismerkedtek meg a Magyar Állami Népi Együttesben, az 1950-es években, "amikor még Kodály dirigált minket". Boros Lajos egy zenei fejedelem volt, "ezt a címet én adtam rá" - mondta. "Lajcsikám, az égi kávéház teraszán muzsikáljál, nyújtsál szépet, mint életedben tetted, ahogy a régiek mondták: muzsikáljatok szépen" - fogalmazott Kállai Kiss Ernő.

A prímáskirálytól Beke Farkas Nándor, a 100 Tagú Cigányzenekar elnöke is búcsúzott, végül pedig Boros Lajos barátja és volt munkatársa, Raduly József méltatta a hegedűs évtizedeken átívelő, gazdag életútját.

A ravataltól a sírhelyig vezető úton a cigányzenekar az elhunyt legkedvesebb nótáit játszotta, a zenekar élén felváltva húzták a prímások. Akkor is végig szólt a zene, amikor a koporsót leengedték a sírba. A temetési szertartáson, melyet Székely János esztergom-budapesti segédpüspök celebrált, részt vett Farkas Flórián, az Országos Roma Önkormányzat elnöke is.

Boros Lajos végső nyughelye a Fiumei úti Nemzeti Sírkert művészparcellájában, közvetlenül Radics Béla (1867-1930) és Magyari Imre (1894-1940) cigányprímások sírja mellett található.

Boros Lajos - aki nevét gyakran Borossként is használta - 89 éves korában hunyt el július 9-én.

Szerző
Frissítve: 2014.07.18. 18:37

Az én emlékművem

Hogy mit akar jelképezni a kormány kőbe álmodott emlékműve, amiről az ország első embere még esztétikai fejtegetést is megengedett magának, azt az elmúlt hónapokban sokan, sokféle módon magyarázták. Nekem is van egy szobortervem, ami ugyan földhöz ragadt és mentes a patetikus történelmieskedéstől. Arról szól ugyanis, hogy a jászsági nagygazda elsőszülött fia, Albert - sosem látott édesapám - felkerült a nagyvárosba, ahol tanult szakmája gyakorlása mellett elvállalta egy bérház viceházmesteri munkáját is. A maga módján volt rebellis, hiszen apja tilalma ellenére 1941-ben feleségül vette a falubéli szegény ember legszebb lányát - édesanyámat -, aki a nagyvárosban cselédkedett...

Egy évnyi boldogság jutott nekik.

A sas-behívó 1942 őszén halálba szólító parancsa semmire nem volt tekintettel. És mintha a tilalmas esküvőn elmaradt fénykép helyén támadt űrt akarta volna pótolni a sors, a szemfüles fotós a Keleti Pályaudvar peronján, a katonavonat elindítása előtt, a szedett-vedett bakaruhába öltöztetett férfiak karéjában örökítette meg a 22 esztendős ifjú asszonyt és a 27 éves fiatalembert. Emlékművemen a két főfigura szorosan egymás mellett áll, a férfi szálfa egyenesen, a visszatérők reménykedő mosolyával. A nő szelíd arca a vállára hajlik, szeme könnyes, riadt. Szíve alatt a gyermek, akit már fogantatása első heteiben megfosztottak az apjától...

A második Magyar Hadsereg katonájaként 1942 decemberében, születésnapja körül küldte első és utolsó tábori postai lapját feleségének, akit "mindennaposként" ért az üzenet: "Vigyázz magatokra drágám. És ha fiunk lesz, ha kislányunk, te döntsd el, milyen névvel kerüljön a keresztségbe...". 1943 januárjában lánya lett, akit az ifjú asszony hosszantartó, súlyos betegsége miatt előbb a kórházban szülő nők tápláltak, majd a jászsági faluban élő nagyszülők neveltek. A nagyapa kölcsön kapott egy kecskét, és annak a teje pótolta a csecsemő számára nélkülözhetetlen étket. A frontot egy légópince viszonylagos biztonságában vészelte át a gyermek és a két nagyszülő, akik egyetlen pillanatra sem hagyták, hogy a nyiladozó elmét ne az édesapa visszavárásának tudata töltse ki. A nagymama megkövetelte, hogy a kislány a mégoly kincset érő minden darab kenyérből egy falatot félre tegyen, "tudatva" az édesapával: hazavárják...

A Magyar Honvédség katonai levéltárában egyetlen hivatalos papír őrzi Szabó Albert "emlékét". Ebben a dokumentumban írva vagyon, hogy a doni áttörésnél tűnt el, és valószínűsíthetően 1943 január 15-én életét veszítette. A sors fintora: a felesége ezen a napon szülte meg gyermeküket. Erről, vagyis az eltűnéséről semmiféle értesítést soha nem kapott a család. Magánkutatásokból annyit sikerült megtudni, hogy egy Rutkínó nevű településen Szabó Albert közkatonát, a hajdani viceházmestert, sok társával együtt tömegsírba temették. Becsületükre legyen mondva, a sírt a falubéliek rendszeresen gondozzák. Rutkínó egyébként 15 kilométerre van Voronyezstől.

Az én emlékművem hasonlít azokra az emlékművekre, amelyeket soha nem épített fel a korabeli hatalom. Az én emlékművemen a névtelenekké vált, tömegsírba temetett százezrek szoborcsoportja áll.

Az én emlékművem

Hogy mit akar jelképezni a kormány kőbe álmodott emlékműve, amiről az ország első embere még esztétikai fejtegetést is megengedett magának, azt az elmúlt hónapokban sokan, sokféle módon magyarázták. Nekem is van egy szobortervem, ami ugyan földhöz ragadt és mentes a patetikus történelmieskedéstől. Arról szól ugyanis, hogy a jászsági nagygazda elsőszülött fia, Albert - sosem látott édesapám - felkerült a nagyvárosba, ahol tanult szakmája gyakorlása mellett elvállalta egy bérház viceházmesteri munkáját is. A maga módján volt rebellis, hiszen apja tilalma ellenére 1941-ben feleségül vette a falubéli szegény ember legszebb lányát - édesanyámat -, aki a nagyvárosban cselédkedett...

Egy évnyi boldogság jutott nekik.

A sas-behívó 1942 őszén halálba szólító parancsa semmire nem volt tekintettel. És mintha a tilalmas esküvőn elmaradt fénykép helyén támadt űrt akarta volna pótolni a sors, a szemfüles fotós a Keleti Pályaudvar peronján, a katonavonat elindítása előtt, a szedett-vedett bakaruhába öltöztetett férfiak karéjában örökítette meg a 22 esztendős ifjú asszonyt és a 27 éves fiatalembert. Emlékművemen a két főfigura szorosan egymás mellett áll, a férfi szálfa egyenesen, a visszatérők reménykedő mosolyával. A nő szelíd arca a vállára hajlik, szeme könnyes, riadt. Szíve alatt a gyermek, akit már fogantatása első heteiben megfosztottak az apjától...

A második Magyar Hadsereg katonájaként 1942 decemberében, születésnapja körül küldte első és utolsó tábori postai lapját feleségének, akit "mindennaposként" ért az üzenet: "Vigyázz magatokra drágám. És ha fiunk lesz, ha kislányunk, te döntsd el, milyen névvel kerüljön a keresztségbe...". 1943 januárjában lánya lett, akit az ifjú asszony hosszantartó, súlyos betegsége miatt előbb a kórházban szülő nők tápláltak, majd a jászsági faluban élő nagyszülők neveltek. A nagyapa kölcsön kapott egy kecskét, és annak a teje pótolta a csecsemő számára nélkülözhetetlen étket. A frontot egy légópince viszonylagos biztonságában vészelte át a gyermek és a két nagyszülő, akik egyetlen pillanatra sem hagyták, hogy a nyiladozó elmét ne az édesapa visszavárásának tudata töltse ki. A nagymama megkövetelte, hogy a kislány a mégoly kincset érő minden darab kenyérből egy falatot félre tegyen, "tudatva" az édesapával: hazavárják...

A Magyar Honvédség katonai levéltárában egyetlen hivatalos papír őrzi Szabó Albert "emlékét". Ebben a dokumentumban írva vagyon, hogy a doni áttörésnél tűnt el, és valószínűsíthetően 1943 január 15-én életét veszítette. A sors fintora: a felesége ezen a napon szülte meg gyermeküket. Erről, vagyis az eltűnéséről semmiféle értesítést soha nem kapott a család. Magánkutatásokból annyit sikerült megtudni, hogy egy Rutkínó nevű településen Szabó Albert közkatonát, a hajdani viceházmestert, sok társával együtt tömegsírba temették. Becsületükre legyen mondva, a sírt a falubéliek rendszeresen gondozzák. Rutkínó egyébként 15 kilométerre van Voronyezstől.

Az én emlékművem hasonlít azokra az emlékművekre, amelyeket soha nem épített fel a korabeli hatalom. Az én emlékművemen a névtelenekké vált, tömegsírba temetett százezrek szoborcsoportja áll.