Hogy mit akar jelképezni a kormány kőbe álmodott emlékműve, amiről az ország első embere még esztétikai fejtegetést is megengedett magának, azt az elmúlt hónapokban sokan, sokféle módon magyarázták. Nekem is van egy szobortervem, ami ugyan földhöz ragadt és mentes a patetikus történelmieskedéstől. Arról szól ugyanis, hogy a jászsági nagygazda elsőszülött fia, Albert - sosem látott édesapám - felkerült a nagyvárosba, ahol tanult szakmája gyakorlása mellett elvállalta egy bérház viceházmesteri munkáját is. A maga módján volt rebellis, hiszen apja tilalma ellenére 1941-ben feleségül vette a falubéli szegény ember legszebb lányát - édesanyámat -, aki a nagyvárosban cselédkedett...
Egy évnyi boldogság jutott nekik.
A sas-behívó 1942 őszén halálba szólító parancsa semmire nem volt tekintettel. És mintha a tilalmas esküvőn elmaradt fénykép helyén támadt űrt akarta volna pótolni a sors, a szemfüles fotós a Keleti Pályaudvar peronján, a katonavonat elindítása előtt, a szedett-vedett bakaruhába öltöztetett férfiak karéjában örökítette meg a 22 esztendős ifjú asszonyt és a 27 éves fiatalembert. Emlékművemen a két főfigura szorosan egymás mellett áll, a férfi szálfa egyenesen, a visszatérők reménykedő mosolyával. A nő szelíd arca a vállára hajlik, szeme könnyes, riadt. Szíve alatt a gyermek, akit már fogantatása első heteiben megfosztottak az apjától...
A második Magyar Hadsereg katonájaként 1942 decemberében, születésnapja körül küldte első és utolsó tábori postai lapját feleségének, akit "mindennaposként" ért az üzenet: "Vigyázz magatokra drágám. És ha fiunk lesz, ha kislányunk, te döntsd el, milyen névvel kerüljön a keresztségbe...". 1943 januárjában lánya lett, akit az ifjú asszony hosszantartó, súlyos betegsége miatt előbb a kórházban szülő nők tápláltak, majd a jászsági faluban élő nagyszülők neveltek. A nagyapa kölcsön kapott egy kecskét, és annak a teje pótolta a csecsemő számára nélkülözhetetlen étket. A frontot egy légópince viszonylagos biztonságában vészelte át a gyermek és a két nagyszülő, akik egyetlen pillanatra sem hagyták, hogy a nyiladozó elmét ne az édesapa visszavárásának tudata töltse ki. A nagymama megkövetelte, hogy a kislány a mégoly kincset érő minden darab kenyérből egy falatot félre tegyen, "tudatva" az édesapával: hazavárják...
A Magyar Honvédség katonai levéltárában egyetlen hivatalos papír őrzi Szabó Albert "emlékét". Ebben a dokumentumban írva vagyon, hogy a doni áttörésnél tűnt el, és valószínűsíthetően 1943 január 15-én életét veszítette. A sors fintora: a felesége ezen a napon szülte meg gyermeküket. Erről, vagyis az eltűnéséről semmiféle értesítést soha nem kapott a család. Magánkutatásokból annyit sikerült megtudni, hogy egy Rutkínó nevű településen Szabó Albert közkatonát, a hajdani viceházmestert, sok társával együtt tömegsírba temették. Becsületükre legyen mondva, a sírt a falubéliek rendszeresen gondozzák. Rutkínó egyébként 15 kilométerre van Voronyezstől.
Az én emlékművem hasonlít azokra az emlékművekre, amelyeket soha nem épített fel a korabeli hatalom. Az én emlékművemen a névtelenekké vált, tömegsírba temetett százezrek szoborcsoportja áll.
