Az uniós csúcson Herman Van Rompuy váratlanul Enrico Letta előző olasz miniszterelnököt javasolta az ET élére. Úgy tűnt, hogy az állam- és kormányfők nem is elleneznék kinevezését. Letta ugyan a balközép Demokrata Párt politikusa, de pályafutása a kereszténydemokratáktól indult, vagyis jól megérteti magát mind a jobb- mind a baloldaliakkal.
A napokban azonban váratlan fordulat történt. Olasz lapértesülések szerint Matteo Renzi úgy döntött, megakadályozza Letta kinevezését. Ez hidegzuhanyként érte az EU vezetőit, mert brüsszeli diplomáciai források szerint Lettának nyert ügye lenne az EU augusztusi tisztújításán, már ha persze az olasz kormányfő őt javasolná a tisztségre.
Magát Lettát nem lepte meg Renzi lépése. Ő már júniusban "nagyon valószínűtlennek, ha nem lehetetlennek" nevezte, hogy fontos tisztséget kapjon az unióban. Úgy vélte, ez azért is tűnik szinte elképzelhetetlennek, mert Olaszország már rendelkezik egy fontos tisztséggel az EU intézményeinél: Mario Draghi látja el az Európai Központi Bank elnöki tisztségét.
Elmar Brok, az Európai Néppárt német képviselője, az EP külügyi bizottságának elnöke az ANSA hírügynökségnek elmondta, közismert tény, hogy Letta nagy népszerűségnek örvend az EU állam- és kormányfői körében, ezért mindenképpen ő számítana favoritnak az Európai Tanács elnökségére. Érdekes módon azonban Renzit látszólag kevéssé foglalkoztatja, ki legyen az Európai Tanács következő elnöke.
Ez azért furcsa, mert bár a tisztség valóban kevésbé patinásabb, mint az Európai Bizottság elnökének posztja, az ET elnök is fontos javaslatokat tehet le az állam- és kormányfők asztalára. Mi állhat az olasz miniszterelnök egykedvűségének hátterében? Matteo Renzit tavaly decemberben választották meg a Demokrata Párt (PD) elnökének. Letta pedig néhány hónappal korábban, hosszas koalíciós alkudozások után 2013 áprilisában lett olasz kormányfő.
Bár mindketten a PD tagjai, kezdettől fogva látszott, hogy a két dudás nem fér meg egy csárdában. Renzi már pártelnökké választása után nyíltan választási kampányt indított, úgy tett, mintha semmi köze sem lenne a koalícióhoz, eltekintett attól a nem éppen mellékes ténytől, hogy a kabinet legnagyobb tömörülése épp a Demokrata Párt.
Bár eleinte együttműködést ajánlott a miniszterelnöknek, s azt ígérte, egy év türelmi időt ad a kabinetnek, mindössze két hónappal pártelnökké választása után megbuktatta a kormányt. A két politikus között így érthető módon azóta is meglehetősen feszült a viszony.
A kormánybuktatás után például annyira nagy volt az ellentét kettejük között, hogy az olasz sajtó a demokraták kettészakadását sem zárta ki: bár a tömörülésben nagy többségben voltak a Renzi-pártiak, a visszafogott, rendkívül diplomatikus és jó tárgyalókészséggel rendelkező Lettának is jócskán akadtak hívei.
A kettejük közötti rivalizálás mind a mai napig megmaradt. Renzi bizonyára nem tudná elviselni, hogy egy esetleges uniós csúcson éppen Letta dirigáljon neki az Európai Tanács elnökeként. Az olasz kormányfő ezért egyetlen lépést sem tett párttársa megválasztásáért, s nem is akar.
Az is jellemző, hogy a volt olasz miniszterelnök nevét éppen Herman Van Rompuy húzta elő abból a bizonyos kalapból. Ez is azt igazolja, uniós szinten nagyon is becsülik, kedvelik Lettát, mégsem választhatják meg, ha saját miniszterelnöke nem támogatja.
Renzi minden energiájával azon volt a két héttel ezelőtti uniós csúcstalálkozó előtt, hogy Federica Mogherinit válasszák meg az Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselőjének. Az EU baloldali állam- és kormányfőivel meg is állapodott arról, hogy a csúcstalálkozón az ő jelöltjét támogassák. A csúcson azonban jelentős ellenállásba ütközött.
Sokan azt kifogásolták, hogy Mogherini februárig, külügyminiszteri kinevezéséig teljesen ismeretlen volt az európai politikai színtéren. Akkori tárcavezetői megbízatása ráadásul Olaszországban sem aratott osztatlan sikert. Enrico Letta kormányának legfontosabb pártfogója, Giorgio Napolitano elnök ugyanis továbbra is a tapasztalt Emma Boninót akarta látni a miniszteri székben, ő sem volt meggyőződve Mogherini rátermettségéről.
Az EU-ban keveseket hatott meg az a tény, hogy Mogherini a külügyek tekintetében nem számít zöldfülűnek, hiszen 2003 óta dolgozik a Demokrata Párt külügyi szekciójánál. Tény azonban, hogy az olasz diplomácia vezetőjeként eddig nem volt sok lehetősége arra, hogy bizonyítsa képességeit.
Már az uniós csúcs előtt világossá vált, hogy Mogherinivel szemben túl nagy az ellenállás. Ám a kompromisszumos jelöltként emlegetett bolgár uniós biztos, Krisztalina Georgieva, valamint az Európai Bizottság belga tagja, Karel de Gucht sem talált elég támogatóra.
Két héttel az EU-csúcs után, úgy tűnik, miközben az Európai Tanács tisztségével kapcsolatban sok előrelépés nem történt, hiszen a korábbi favoritként emlegetett dán kormányfő, Helle Thonring-Schmidt többször is kerek-perec elutasította a felkérést, a főképviselői tisztség kapcsán történt némi előremozdulás.
A német Der Spiegel szerint a francia Elisabeth Guigou lépett elő legnagyobb esélyesként. A színfalak mögött több tagország is jelezte, támogatja az egykori francia igazságügy-miniszter jelölését a brit bárónő, Catherine Ashton utódaként. Mindezt Elmar Brok közölte a hamburgi lappal.
Federica Mogherini lényegében már az esélytelenek nyugalmával várhatja az augusztusi tisztújító EU-csúcsot már csak amiatt is, mert Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság megválasztott elnöke is egyértelműen ellene foglalt állást. Mint mondta, nem ellenzi, hogy továbbra is nő maradjon a külügyi és biztonságpolitikai főképviselő székében, de olyan személyt szeretne ott látni, aki kellő diplomáciai tapasztalattal rendelkezik.
Bár Francois Hollande köztársasági elnök az utolsó uniós csúcstalálkozó alkalmával azt hangoztatta, Párizs számára a személyek csak másodlagosak, a program a fontos, ennek némiképp ellentmond, hogy még Juncker megválasztása előtt francia bizottsági elnök megválasztásáért szállt síkra. Hamar belátta azonban, hogy kedvenc jelöltjének, Pierre Moscovicinek nincsenek valós esélyei, ráadásul szembekerülne az Európai Parlamenttel is.
Élisabeth Guigou esetleges megválasztásával azonban sokat nyerne már csak azért is, mert alacsony hazai népszerűségi mutatóit külpolitikai sikerekkel akarja feljebb és feljebb tornászni. Bár közkedveltségi mutatója elmozdult a holtpontról, még mindig alig haladja meg a húsz százalékot. Élisabeth Guigou tapasztalt politikus ugyan, de a francia külügyminisztérium kötelékében sosem dolgozott.
Igaz, azzal senki sem vádolhatja senki, hogy ne értene az európai ügyekhez. Marokkó területén született 1946-ban Élisabeth Vallier néven. Már 1982-től helyet kapott a francia kormányban, Francois Mitterrand elnöksége alatt. 1990-ben Európa-ügyi miniszterré tették meg, s 1993-ig töltötte be a tisztséget. Ezt követően beválasztották az Európai Parlamentbe, az európai néppárti Elmar Brokkal ismertették az Európai Parlamenttel az Amszterdami Szerződést.
1997-ben Lionel Jospin kabinetjében igazságügyi miniszterként szolgált, 2000-2002 között pedig a munkaügyi tárcát irányította. Guigou Jean-Noel Jeanneney-vel alapító elnöke az Europartenaires nevű csoportnak, amely az EU gazdasági érdekeltségeivel foglalkozik. 2005-ben hazájában az igenekért kampányolt az európai alkotmányról szóló népszavazáson. Honfitársai azonban elutasították a dokumentumot, amely súlyos intézményi válságba sodorta az uniót.
