Ritkán történik olyasmi, hogy Hollywood éppen szupersztárrá felfutóban lévő csillaga a mozivászonról rámosolyogjon a magyar nézőre és kedves szavakkal üdvözölje. Most ez történik a Herkules című film előtt, amikor is a címszerepet alakító Dwayne Johnson azt mondja a közönségnek, hogy nagyon jól érezte magát Magyarországon, amikor a Herkules jeleneteit forgatták, s örül, hogy most visszatérhet.
Természetesen csak film formájában tér vissza, de akkor is szép tőle, hogy ezt mondja. (Az ember ritkán hallja mostanában, hogy jó Magyarországon lenni, de az is igaz, hogy az ember ritkán néz szembe felfutó hollywoodi filmcsillagokkal, akik pár hétre jöttek ide tejben-vajban fürdeni, ami együtt jár egy szuperprodukció forgatásával.)
A Herkules tele van látványos harci cselekményekkel, mindenféle káprázatos technikai mutatvánnyal, a legnagyobb meglepetés mégis a mindössze másfél órás időtartama lehet. Amióta egymás után érkeznek Hollywoodból a technikai görögtüzekkel teletömött szuperprodukciók, megtapasztalhattuk, hogy két órán alább egy sem adja, inkább fölébb.
Brett Ratner rendező, aki az X Men - Az ellenállás vége című mozival lett ismert, ezt a rég nem látott csodát követi el. Kiharap egy darabkát a görög mitológiából, megpakolja elképesztővé dagasztott akciójelenetekkel, komputer-animációval előállított szörnyekkel, fénylő izomzatú atlétákkal, félmeztelen trák harcosokkal, kétkezi gyilkoló eszközökkel, vérrel, lovakkal, egyebekkel és mindezt 94 perc alatt le is tudja. Brávó!
A görög mitologikus idők nem először hulltak Hollywood hálójába, már rég megtanulhatta tehát a világ, hogy nincs mit számon kérni akár kultúrtörténeti, akár művészetnépszerűsítési hevülettől vezetve. A Herkules színtiszta kalandos szórakoztatás, jól bevált, többször kipróbált hatásos fogásokkal. És bár a görög mitológiából cseni el a képregényhőssé avanzsált főszereplőjét, csak sajnálhatjuk, hogy hiányzik belőle a görög mitológia elbűvölő vonása, az istenekkel civódás bája és az emberi sorsok szédületes mélysége.
A történetben a félisten Herkules, jobban mondva a félig isten-félig ember mitikus hős és hat hozzá hasonlóan kóbor léleknek látszó harcosa elszegődik zsoldosnak sok aranyért a trákok egyik királyához, hogy a másik királyt kiverjék és leverjék. Később kissé megcsavarodnak a dolgok, de naiv minden a visszájára fordul, a gonoszról kiderül, hogy igaz, és fordítva.
Árnyalatok nélkül ez nem igazán tud izgalmas lenni, de ily módon egészen az utolsó pillanatokig van miért irtózatos harci jelenetekkel szórakoztatni a nagyérdeműt. Mélység gyanánt olyan bölcselmeket hallunk, mint "nem szökhetünk el a sorsunk elől", vagy: "aki nem akar semmit, annak nincs ára".
A leegyszerűsített mese, leegyszerűsített figurák, leegyszerűsített kapcsolatok a Herkulesben is, mint az komputeranimációs korszak beköszöntével mindig, a látványosságot engedik a főszerepbe. Keveset beszélnek, sokat harcolnak itt is. Kis csillogó színt csempészhetne be a látványosságba, ha igazán eljátszana az egyetlen saját ötlettel a film, nevezetesen, hogy nem is biztos, hogy Zeusz, az olymposzi főisten lenne Herkules apukája.
Csak mint bulvárszenzáció működik a dolog, akárcsak a gyanú, hogy ő ölte meg a családját. Pedig Herkules figurájára ráfért volna néhány árnyalat, hogy Dwayne Johnson ne csak nagyon szemrevaló és rokonszenves akcióhős legyen, hanem érdekesebb ember is. A Halálos iramban kedvelt hőse Herkulesként nagyon imponáló, vonzó izomkolosszus, de kissé egyhangú.
Túl komolyan veszi magát, mint drámai hőst. Akcióhősként Bruce Willisben például mindig volt egy csipet önirónia, ez az intelligens humor Johnsonból, aki a hírek szerint szupersztár pályát kezdene a Halálos iramban folytatása nélkül, sajnos hiányzik. De egészséges mennyiség van Ian McShane állandóan halálra készülő jósában, aki eredendő humort csempész oda, ahol Joseph Fiennes, John Hurt és a többiek mind nagy-nagy drámát adnak elő. Egy csöpp üdítő játékosság nélkül.
(Herkules ***)