Leszakadóban

A nyár közepén a litván euró bevezetése aligha rázza meg a magyar társadalmat, ráadásul nincs is uborkaszezon, véres és tragikus hírek öntik el a médiát. De mégis érdemes felfigyelnünk erre a hírre, hiszen újabb jele hazánk fájdalmas leszakadásának. Immár nemcsak Nyugat-Európától, hanem olyan országoktól is, amelyek egykor irigykedve figyelték Magyarország sikereit. Litvánia a nyolcvanas években még szovjet köztársaság volt, lakói szemében - ahogy litvánokkal és ottani lengyelekkel találkozva magam is tapasztaltam - Magyarország fejlett, már-már nyugati országnak számított. A litván függetlenség elnyerése a felszabadulás öröme mellett súlyos gazdasági bajokat is hozott. Egy-két év alatt a bruttó hazai termék 34 százalékkal csökkent az orosz export visszaesése miatt. Másfél évtizeddel később, 2009-ben pedig, a gazdasági világválság hatására, egyetlen évben 15%-kal esett vissza a GDP, súlyos társadalmi megrázkódtatást okozva. Nekünk, magyaroknak ilyen brutális visszaesést az elmúlt huszonöt évben nem kellett megélnünk.

De a litván társadalom 2009 után nem a befelé fordulást, az "unortodox csodaszert", a sámándobos öncsalást, hanem a nyugatos fejlődést választotta. A litván GDP ma 25 százalékkal magasabb, mint a magyar, a litvánok többet is keresnek nálunk, és következetes munkával teljesítették az euró bevezetéséhez szükséges követelményeket. Ahogy Algirdas Butkevičius litván miniszterelnök múlt héten Brüsszelben elmondta, az euró bevezetése országa számára nemcsak gazdasági, hanem politikai értelemben is fontos. Bár nem részletezte, mire gondolt, mindenki értette, hogy ezen az európai integrációhoz és a nyugati világhoz való szorosabb felzárkózást értette. Persze Litvániában sem tökéletes minden, az orosz és a lengyel kisebbség jogai sérülnek, s a hidegháborús hisztéria is jelen van a közéletben. Az Európai Unió "belső körének" számító eurózónához való csatlakozás remélhetőleg csökkenti a litvánok történelmi és geopolitikai eredetű szorongását, s idővel rájönnek, hogy nincs félni valójuk az oroszoktól.

Litvániával együtt a 2004-ben az EU-hoz csatlakozott tíz ország közül már heten vezethették be az eurót. Mind a hétben magasabb a nemzeti jövedelem a magyarországinál, s a közös valuta előnyeit kihasználva as jövőben is joggal számíthatnak talán lassú, de biztos fejlődésre. Az elmúlt évek egyértelműen bebizonyították, hogy bár a válság az eurózónát is megrázkódtatta, az euró stabilitása olyan alapvető érdek a nagy európai országok és a pénzügyi körök számára, amelyért komoly áldozatokat is hajlandóak meghozni.

Bár a baloldalon is vannak, akik megkérdőjelezik az eurózónához való tartozás értelmét, legalább két érv mindenképp a csatlakozás mellett szól. Minél több EU-tagállam vezeti be az eurót, annál inkább elszigetelődnek azok, akik kívül rekednek az eurózónán, és egyre kevésbé számíthatnak arra, hogy sajátos érdekeik érvényesülnek a közös döntéshozatalban. Az eurózóna pénzügyminisztereinek "főnökeként" ismertté vált Jean-Claude Juncker bizottsági elnökké választása egyértelműen ebben az irányba mutat. Az pedig józan hétköznapi ésszel is belátható, hogy a fizetőeszköz stabilitása elsősorban a kisembereknek - a saját munkájukból, nyugdíjból, ösztöndíjból, állami juttatásokból élőknek - kedvez, akiknek nincs lehetőségük spekulációra, shortolásra, üzletelésre. Nem véletlen, hogy az európai új baloldal karizmatikus vezéralakja, a görög Alekszisz Ciprasz is az euró megőrzése mellett áll ki, miközben természetesen kemény kritikát fogalmaz meg a neoliberális megszorítások ellen.

Ahogy a litván miniszterelnök is megfogalmazta, az eurózónához való csatlakozás (s az arra való felkészülés) egyben politikai döntés is. Nem kis részben ezzel magyarázható Magyarország elszigetelődése még a jobboldali vezetésű kelet-európai országok körében is. Orbán Viktor kedvenc sportjából vett hasonlattal élve olyan ez, mint egy grund a nyár végén. A környékbeli srácok együtt focizzák végig a nyarat, és jó ideig nem is gondolnak az őszre. Aztán mégis eljön a szeptember, ki egyetemre megy közülük, ki dolgozni, s egy szegény fiú, akinek nincs semmilyen jövője, ott marad egyedül a labdájával az üres grundon. Bár elvben szép lenne, ha a kelet-európai országok szolidaritást mutatnának egymással, valójában - az orbáni Magyarországot leszámítva - mindannyian Nyugat-Európához akarnak felzárkózni, s a nyugati normáknak megfelelni. A kelet-európai országok külön gazdasági összefogásáról a KGST jut az eszükbe, s ebből köszönik, többé nem kérnek.

A süllyedést általában különböző mércéken szokás kimutatni. Az a tény, hogy mind a három, a Szovjetunióból kiszabadult balti köztársaság beléphetett az eurózónába, s északi szomszédunk, Szlovákia immár hatodik éve használja az eurót, az egyik legbiztosabb jele hazánk süllyedésének, a normálisan fejlődő kelet-európai országoktól való leszakadásának. Mindez nem kizárólag az Orbán-kormány bűne, de ez a rezsim az, amely tudatosan, torz ideológiát hajszolva, egyfajta virtusként választja a Nyugat-Európától való leszakadást.