Leszakadóban

A nyár közepén a litván euró bevezetése aligha rázza meg a magyar társadalmat, ráadásul nincs is uborkaszezon, véres és tragikus hírek öntik el a médiát. De mégis érdemes felfigyelnünk erre a hírre, hiszen újabb jele hazánk fájdalmas leszakadásának. Immár nemcsak Nyugat-Európától, hanem olyan országoktól is, amelyek egykor irigykedve figyelték Magyarország sikereit. Litvánia a nyolcvanas években még szovjet köztársaság volt, lakói szemében - ahogy litvánokkal és ottani lengyelekkel találkozva magam is tapasztaltam - Magyarország fejlett, már-már nyugati országnak számított. A litván függetlenség elnyerése a felszabadulás öröme mellett súlyos gazdasági bajokat is hozott. Egy-két év alatt a bruttó hazai termék 34 százalékkal csökkent az orosz export visszaesése miatt. Másfél évtizeddel később, 2009-ben pedig, a gazdasági világválság hatására, egyetlen évben 15%-kal esett vissza a GDP, súlyos társadalmi megrázkódtatást okozva. Nekünk, magyaroknak ilyen brutális visszaesést az elmúlt huszonöt évben nem kellett megélnünk.

De a litván társadalom 2009 után nem a befelé fordulást, az "unortodox csodaszert", a sámándobos öncsalást, hanem a nyugatos fejlődést választotta. A litván GDP ma 25 százalékkal magasabb, mint a magyar, a litvánok többet is keresnek nálunk, és következetes munkával teljesítették az euró bevezetéséhez szükséges követelményeket. Ahogy Algirdas Butkevičius litván miniszterelnök múlt héten Brüsszelben elmondta, az euró bevezetése országa számára nemcsak gazdasági, hanem politikai értelemben is fontos. Bár nem részletezte, mire gondolt, mindenki értette, hogy ezen az európai integrációhoz és a nyugati világhoz való szorosabb felzárkózást értette. Persze Litvániában sem tökéletes minden, az orosz és a lengyel kisebbség jogai sérülnek, s a hidegháborús hisztéria is jelen van a közéletben. Az Európai Unió "belső körének" számító eurózónához való csatlakozás remélhetőleg csökkenti a litvánok történelmi és geopolitikai eredetű szorongását, s idővel rájönnek, hogy nincs félni valójuk az oroszoktól.

Litvániával együtt a 2004-ben az EU-hoz csatlakozott tíz ország közül már heten vezethették be az eurót. Mind a hétben magasabb a nemzeti jövedelem a magyarországinál, s a közös valuta előnyeit kihasználva as jövőben is joggal számíthatnak talán lassú, de biztos fejlődésre. Az elmúlt évek egyértelműen bebizonyították, hogy bár a válság az eurózónát is megrázkódtatta, az euró stabilitása olyan alapvető érdek a nagy európai országok és a pénzügyi körök számára, amelyért komoly áldozatokat is hajlandóak meghozni.

Bár a baloldalon is vannak, akik megkérdőjelezik az eurózónához való tartozás értelmét, legalább két érv mindenképp a csatlakozás mellett szól. Minél több EU-tagállam vezeti be az eurót, annál inkább elszigetelődnek azok, akik kívül rekednek az eurózónán, és egyre kevésbé számíthatnak arra, hogy sajátos érdekeik érvényesülnek a közös döntéshozatalban. Az eurózóna pénzügyminisztereinek "főnökeként" ismertté vált Jean-Claude Juncker bizottsági elnökké választása egyértelműen ebben az irányba mutat. Az pedig józan hétköznapi ésszel is belátható, hogy a fizetőeszköz stabilitása elsősorban a kisembereknek - a saját munkájukból, nyugdíjból, ösztöndíjból, állami juttatásokból élőknek - kedvez, akiknek nincs lehetőségük spekulációra, shortolásra, üzletelésre. Nem véletlen, hogy az európai új baloldal karizmatikus vezéralakja, a görög Alekszisz Ciprasz is az euró megőrzése mellett áll ki, miközben természetesen kemény kritikát fogalmaz meg a neoliberális megszorítások ellen.

Ahogy a litván miniszterelnök is megfogalmazta, az eurózónához való csatlakozás (s az arra való felkészülés) egyben politikai döntés is. Nem kis részben ezzel magyarázható Magyarország elszigetelődése még a jobboldali vezetésű kelet-európai országok körében is. Orbán Viktor kedvenc sportjából vett hasonlattal élve olyan ez, mint egy grund a nyár végén. A környékbeli srácok együtt focizzák végig a nyarat, és jó ideig nem is gondolnak az őszre. Aztán mégis eljön a szeptember, ki egyetemre megy közülük, ki dolgozni, s egy szegény fiú, akinek nincs semmilyen jövője, ott marad egyedül a labdájával az üres grundon. Bár elvben szép lenne, ha a kelet-európai országok szolidaritást mutatnának egymással, valójában - az orbáni Magyarországot leszámítva - mindannyian Nyugat-Európához akarnak felzárkózni, s a nyugati normáknak megfelelni. A kelet-európai országok külön gazdasági összefogásáról a KGST jut az eszükbe, s ebből köszönik, többé nem kérnek.

A süllyedést általában különböző mércéken szokás kimutatni. Az a tény, hogy mind a három, a Szovjetunióból kiszabadult balti köztársaság beléphetett az eurózónába, s északi szomszédunk, Szlovákia immár hatodik éve használja az eurót, az egyik legbiztosabb jele hazánk süllyedésének, a normálisan fejlődő kelet-európai országoktól való leszakadásának. Mindez nem kizárólag az Orbán-kormány bűne, de ez a rezsim az, amely tudatosan, torz ideológiát hajszolva, egyfajta virtusként választja a Nyugat-Európától való leszakadást.

Szerző
Hegyi Gyula

Illiberális Kreml, Orbánnal

Nem tudom, feltűnt-e, hogy az utóbbi hetekben számos bevezetett, illetve tervezett kormányzati - gazdaságpolitikainak csúfolt - intézkedés úgy tapos egyes, mostanáig a jobboldalon közkedvelt oligarchák lábára, ahogyan az még a Barackfa dalban sem volt megénekelve. Ott tudniillik csak a talpaink léptek egymásra, de itt, ha jól érzem, még a kitűnő férfiúk más testrészeinek megtiprása is a levegőben van.
Reklámadó, hogy ne menjünk messze, vagy például a földbirtokosok támogatásmegvonását említsük. Lázár főminiszter egyenesen név szerint említi azokat, akiket eddig dicséret illethetett csak, bírálat sohasem: Csányi, Simicska.
Már a Magyar Nemzet is valami sajtószabadságról kezdett értekezni, amit itten lábbal akarnak tiporni. (Az MN, és a sajtószabadság féltése már önmagában bizarr. Képtelenség, mint az instant vízpor.)
Pillanatnyilag nem tudni, hogy az ellopott Orbán-telefon adatbázisa kelt-e önálló életre, bosszú, félelem mozgatja-e a kusza szálakat. Esetleg elcserélődtek bizonyos készülékek, bizonyos tartalmakkal, és azokat egymás ellen kezdik kijátszani…?
A hétvégi posványos beszéd arról tanúskodik, hogy nemzetünk tisztító nagy viharában eloldódtak a hajóágyúk.
És, hogy a NER vezetője - értelemszerűen tehát nemzetvezető - illiberális államot épít, hát ez nehezen kommentálható. A lexikon szerint az illiberális jelentése: szűkkebIű, kicsinyes. Az illiberális demokrácia pedig "áldemokrácia, részdemokrácia, üres demokrácia vagy hibrid rezsim, egy kormányzórendszer, melyben bár választások vannak, a polgárok nem ismerhetik meg a kormányzati tevékenység jó részét a polgári szabadságjogok nagyfokú korlátozása miatt. Ez a 'nyílt társadalom' elleni rendszer. Az illiberális demokrácia fogalmát Fareed Zakaria indiai származású USA-beli szerző írta le 1997-ben."
Ezért, és még sok másért vessük - és vesse Orbán - vigyázó szemünket a Kremlre. Azt írja ugyanis vasárnap az MTI, hogy az orosz oligarcháknak kezd nem tetszeni, hogy néhány politikus csak a feszültséget keresi a nyugati hatalmakkal.
A német hírszerzés szerint hatalmi harc kezdődött a Kremlben, és arra lehet számítani, hogy az oligarchák megpróbálják megfékezni Vlagyimir Putyint. Az orosz elnök környezetében heves harc bontakozott ki a Nyugattal és Ukrajnával folytatott politika irányának befolyásolásáért a nagyhatalmi dicsőség visszanyeréséért küzdő keményvonalasok, a szilovikok és gazdasági vezetők között. Az eddig egységesnek látszó orosz kormányzatban repedések keletkeztek, és meglehet, hogy egyes oligarchák a gazdasági szankciók miatt a politikai érdekek fölé helyezik a gazdasági érdekeket, és rövidesen megpróbálják módosítani a Kreml irányvonalát. Az oligarchák azt is tudják, hogy nyugati szaktudás és termelő berendezések nélkül az orosz gazdaság hanyatlásra ítéltetett, de ezt egyelőre kevesen merik nyilvánosan kimondani."
De figyeljünk, nagyon azért is, mert a buta, és/vagy botrányos orbáni megnyilvánulások eddig rendre egy annál is nagyobb gazemberségről való figyelemelterelést célozták.
Vajon mi készülhet a háttérben, kinek a kedvét keresi, és miért, ha már ezt is bevállalta szegény…?

Szerző
Veress Jenő

A kormányfő nem szégyelli

Orbán megint nagyot jelszavazott Tusványoson, szokatlanul őszinte beszédében. Lényegében bejelentette azt, amit amúgy tudtunk: valami ázsiai típusú diktatúrát szeretne. Vagyis nem ő, hanem mi. Ő csak hallja a mi kis hangunkat. Bár egy újságíró számára nagy kaland diktatúra ellen harcolni, nem emlékszem, hogy valaha is arra ébredtem volna, hogy Kim Dzsongun, Putyin, vagy Lukasenka uralma alatt szeretnénk élni. Orbái alaptrükk: álmodik valamit, aztán többes szám első személyen meséli el. Pedig téved: mielőtt élvezhetné pitiáner diktatúráját, elsöpri a történelem.

Amúgy majdnem jó irányba kutakodik, mert talán fölismerni látszik, hogy nem a nemzetinek nevezett intézmények szaporodása teszi erős nemzetté Magyarország népét, hanem az, ha olyan államunk lesz, amire büszkék vagyunk, amit óvunk,építünk, és ellenőrzünk. Nem a hazaszeretetről kell hadoválni, hanem tudomásul enni, hogy ez a szeretet munka. Közös. Értelmes.

Orbán tudja ezt, mégis a jóval ócskább, ám hangzatosabb "munka alapú társadalom" vágyát hozza föl minden beszédében. Egy olyan országban, ahol jóval kevesebb munka van, mint kellene, ahonnan emberek sokasága külföldre menekül a munkanélküliség miatt, ahol gyerekek éheznek, mert a szüleik nem jutnak munkához, ez a kristályos cinizmus.

Orbán persze nem szégyelli csúfolni a szerencsétlen népét, de nem is magyarázza, hogy a mostani társadalmunk mire épül, ha nem a munkára. Úgy tesz, mintha itt csakugyan számottevő tömegek lennének, amelyek nem akarnak dolgozni. Egyébként meg aligha hiszem, hogy föl tud hozni olyan államot, amelyik rendes működése idején ne munkaalapú lenne. Néha előforfulnak rövid ideig fönnmaradó katonai rablóállamok - bár talán más népek igában tartása is munkaféle -, spekuláns államok, valamilyen természeti kincsen élősködő államok, de ezek többsége előbb-utóbb kifullad, mert nincs tartásuk. Ha a mostani magyar államot kellene jellemezni, talán a polgári önrabló állam lenne a helyes kifejezés.

Orbánról Tusványoson is az derült ki, hogy még a halandzsája is szétesik, nincs jövőképe. Állama máris kifulladt, mert a nemzeteskedő közlopkodás nem adhat tartást, amire államot is lehetne építeni.

Szerző
Andrassew Iván