A szerző a holland Barbara Stok, a megbízást pedig egyenesen az amsterdami Van Gogh múzeumtól kapta. A megindító rajzos történetből egy törékeny, naív, idealista ember képe bontakozik ki.
„Azt akartam, hogy az olvasó rokonszenvezzen vele, ne csak tragikus sorsa maradjon meg belőle. Ebben erősített meg bátyjával, Theóval való levelezése is” - mondja az alkotó.
Barbara Stok Van Gogh életének utolsó, Dél-Franciaországban töltött éveit választotta. „Ekkor készültek legjobb festményei, megpróbált létrehozni egy alkotóházat, akkor történt a fül-incidens Paul Gauguin-nel való veszekedése után, majd az elmegyógyintézetbeli kezelés. Voltak álmai, reményei, és nagy csalódásai, végül megnyugvást talált az alkotásban és a természetben.”
A munka három évig tartott, közben Barbara Stok sokat utazott, felkereste a művész életének állomásait, több hetet töltött Arles-ban és Saint-Rémy-ben, ahol Van Gogh élt. „Olyankor mentem, amikor kevés a turista, így sikerült elképzelnem, ilyen lehetett az ő korában élni”. A két testvér levelezése felért számára egy napló felfedezésével. Több részlet be is került a könyvbe, az alkotó legfeljebb annyit „csalt”, hogy egyes levélrészleteket összevont és kicsit maibbá tette a nyelvezetét. A párbeszédek is „valódiak”, Vincent lejegyzett gondolatain alapulnak. „Nem akartam egyetlen olyan szót sem a szájába adni, ami nem az övé volt.” Ekkortájt írta le a festő ezt a mondatot: „Ha az által, amit csinálsz, megmutatkozik neked az örökkévalóság, volt értelme a létezésednek.”
A szerző a rajzokkal is hitelességre törekedett. Minden jelenethez férjével közösen kiválasztottak egy festményt, és Van Gogh színeit használtak fel, de maguk a rajzok nem is próbálják a festőt utánozni, sőt, inkább gyermekien egyszerűek. Vincent lelkiállapotát pedig a szóbuborékok színeivel, formájával illusztrálja. Amikor már kezdett teljesen elborulni az elméje, akkor sötétlilává vált a szavak környezete – ezt a színt ugyanis nagyon ritkán használta képein. „Nehéz természete volt, amit önmagának sem volt könnyű elviselni. Az udvariatlanságig őszinte volt, és munkájának megszállottja. Minden más ezután jött. Ugyanakkor tudott nagyon kedves és figyelmes is lenni. Szánalmat érzett a társadalom peremére szorultak és a kóbor kutyák iránt egyaránt. Igaz portrét akartam róla festeni, hogy igazságot szolgáltassak neki.” – mondja Barbara Stok.
A könyv a festő egy boldog pillanatával fejeződik be, amikor éppen a szabadban fest. „Olyankor volt igazán elemében. Részévé vált a környezetnek és eltűnt a festményében. A természet részének tartotta magát, aki a művészetet szolgálja”.
