Ellenség kerestetik

Nem kellene folyamatosan mellébeszélni. Brüsszelre mutogatni, amikor a korábban halaszthatatlannak ítélt százmilliárdos budapesti fejlesztéseket lefújják. Igazságosságot emlegetni annak igazolására, hogy röviddel az önkormányzati választások előtt egy jogilag aggályos kormánypárti törvényjavaslat átírná a fővárosra vonatkozó választási szabályokat. Szükséges decentralizációval indokolni, ugyan miért telepítenének egyes minisztériumokat vidékre. Ha Orbán Viktor kivételesen őszinte akarna lenni, kiállhatna a nyilvánosság elé, hogy elismételje az elhíresült szavakat: "ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta koronáját, nemzeti színeit és vörös rongyokba öltözött". Igen, Horthy tetemre hívó szavai ezek, melyeket nevezetes bevonulása alkalmával intézett a főváros lakosságához. Az elhangzott vádak effektíve persze nem igazak a jelenkor Budapestjére, de kiválóan illenének az orbáni szövegpanelek közé. Az ominózus beszéd szimbólumvilágát nem csupán a Fidesz fegyelmezett törzsszavazói, de a "szegedi gondolat" bűvöletében élő szélsőjobboldaliak is magukénak vallják.

Amikor Orbán Budapest elleni bosszúhadjáratának miértjére keressük a választ, először azt kell megjegyeznünk, hogy az egykori monarchia utódállamaiban többnyire megfigyelhető az éles főváros - vidék ellentét. Politikai értelemben is. Elegendő nyugati szomszédunkra vetni egy pillantást. Már a fiatal osztrák állam (amely velünk ellentétben nem vett részt a "király nélküli királyság" komédiájában) szenvedett a szociáldemokrata vezetésű "Vörös Bécs" és a néppárti vidék szembenállásától. Nem csupán a parlamentarizmus szintjén folyt a küzdelem a két fél között. Félkatonai szervezetekkel rendelkezett a baloldal (Schutzbund) és a jobboldal (Heimwehr) egyaránt, s ezek között az alakulatok között időről - időre véres összecsapások folytak. A II.. világháború után persze megszűnt a polgárháborús helyzet, de jellemző, hogy a néhány éve elhunyt Jörg Haider pártja elsősorban vidéken népszerű, az SPÖ ellenben inkább az osztrák főváros lakosságát tudja megszólítani.

Akkor csupán egy tradícióval lenne magyarázható Orbán Viktor zsigeri ellenszenve Budapest iránt? Vagy azt nem bírja elviselni, hogy a legutóbbi törvényhozási választásokon pártja jelöltjeit szinte egyedül a fővárosban tudta megszorongatni a honi baloldal? Esetleg Demszky Gábor hosszú regnálásáért kell vezekelniük a pestieknek? Nem zárom ki az effajta motivációkat, a döntő ok azonban véleményem szerint az autokráciák természete. A "permanens forradalom" tézise nem csupán a sztálini paranoia terméke, hanem minden egyeduralkodó hitvallása, korszaktól és rendszertől függetlenül. Orbán Viktor itthon mára legázolta úgyszólván minden szóba jöhető politikai ellenfelét. A Fidesz szavazótáborának aktiválása azonban elképzelhetetlen ellenségkép nélkül. Ezért zajlik újabban belharc a kormánypárt politikai és gazdasági szárnya közt, és ezért lett kijelölt ellenség az Európai Unió, a média egésze, illetve Budapest.
Könnyen lehet, hogy Orbán harca az uniós szervezetek, a médiavállalatok, valamint a főváros lakossága ellen kilátástalan. Akkor pedig nem tart már sokáig ez az őrület.

Újdonsült pénz

Van új a nap alatt. Például egy legújabbnak ugyan nem nevezhető, de egyre inkább megvalósítás-közelinek tűnő hír, a pénzcsere. Mert ha már nincs belőle elég, legalább legyen más, mint az előzőek voltak. És itt a "más" a hangsúlyos. Nem tudom miféle szakértők kellenek ahhoz, hogy az átfogó pénzcsere lehetőségét elemezzék, tény viszont, hogy a hivatalos információk ennek az ismeretlen szakgárdának a folyamatos, éjt-nappallá tevő munkájára hivatkozva még csak nem is rejtik véka alá a szándékot.

Új pénzt kap a magyar. Jó minőségűt, ami nem értékállóságot jelent, hanem valami nekünk valót, hiszen nyilván erre is "felhatalmaztuk" világunk bölcsét. Kerüljön, amibe kerül, esetleg milliárdokba, kell nekünk az új pénz. Olyan avitt, unalmas már Gróf Széchenyi István portréja az ötezresen. Olyan régimódi Mátyás király látványa az ezresen, nem beszélve Bethlen Gáborról, aki a kétezer forintoson hirdet egy régmúlt világot. Megváltunk mi már az egykori, Kossuth Lajos arcmásával díszített, kedvenc, piros színű százasunktól is, pedig azért még nem is olyan régen elég sok mindent kapott az ember a boltban. Hogy papírpénzeink világának olyan irodalmi nagyságairól, mint Petőfi Sándor vagy Ady Endre, ne is beszéljünk.

Kérdés, hogy a legújabb pénzcsere hajnalán kik fogják megihletni a "formatervezőket". Mert az ugye vitathatatlan, hogy újdonsült pénzeinket kézjegyével az a tájékozottságáról is híres férfiú fogja ellátni, akitől nemzetünk megtanulta, miképp bizonyítható a japán-magyar rokonság. Ámbár egyesek azt sem tartják kizártnak, hogy a "főbank" elnökének orcája fogja ékesíteni mondjuk a bevezetésre váró 50 ezer forint címletű pénzt. Igaz, azok vannak többségben, akik ezt az értéket az ország első emberének szelíd mosolyával fémjeleznék. A többiről pedig vagy a kormány minisztereinek acélos tekintete nézne farkasszemet velük, vagy mint néhol szokás, az első ember gyermekeinek portréja.
Egyébként nincs azzal gond, hogy kik "ékesítik" a fizetőeszközt. A gond egyszerűen az, hogy mennyit ér a pénzünk és, hogy akik az arcmásukat adták, milyen értékkel gazdagították a magyarságot.

Újdonsült pénz

Van új a nap alatt. Például egy legújabbnak ugyan nem nevezhető, de egyre inkább megvalósítás-közelinek tűnő hír, a pénzcsere. Mert ha már nincs belőle elég, legalább legyen más, mint az előzőek voltak. És itt a "más" a hangsúlyos. Nem tudom miféle szakértők kellenek ahhoz, hogy az átfogó pénzcsere lehetőségét elemezzék, tény viszont, hogy a hivatalos információk ennek az ismeretlen szakgárdának a folyamatos, éjt-nappallá tevő munkájára hivatkozva még csak nem is rejtik véka alá a szándékot.

Új pénzt kap a magyar. Jó minőségűt, ami nem értékállóságot jelent, hanem valami nekünk valót, hiszen nyilván erre is "felhatalmaztuk" világunk bölcsét. Kerüljön, amibe kerül, esetleg milliárdokba, kell nekünk az új pénz. Olyan avitt, unalmas már Gróf Széchenyi István portréja az ötezresen. Olyan régimódi Mátyás király látványa az ezresen, nem beszélve Bethlen Gáborról, aki a kétezer forintoson hirdet egy régmúlt világot. Megváltunk mi már az egykori, Kossuth Lajos arcmásával díszített, kedvenc, piros színű százasunktól is, pedig azért még nem is olyan régen elég sok mindent kapott az ember a boltban. Hogy papírpénzeink világának olyan irodalmi nagyságairól, mint Petőfi Sándor vagy Ady Endre, ne is beszéljünk.

Kérdés, hogy a legújabb pénzcsere hajnalán kik fogják megihletni a "formatervezőket". Mert az ugye vitathatatlan, hogy újdonsült pénzeinket kézjegyével az a tájékozottságáról is híres férfiú fogja ellátni, akitől nemzetünk megtanulta, miképp bizonyítható a japán-magyar rokonság. Ámbár egyesek azt sem tartják kizártnak, hogy a "főbank" elnökének orcája fogja ékesíteni mondjuk a bevezetésre váró 50 ezer forint címletű pénzt. Igaz, azok vannak többségben, akik ezt az értéket az ország első emberének szelíd mosolyával fémjeleznék. A többiről pedig vagy a kormány minisztereinek acélos tekintete nézne farkasszemet velük, vagy mint néhol szokás, az első ember gyermekeinek portréja.
Egyébként nincs azzal gond, hogy kik "ékesítik" a fizetőeszközt. A gond egyszerűen az, hogy mennyit ér a pénzünk és, hogy akik az arcmásukat adták, milyen értékkel gazdagították a magyarságot.