Amióta múlt hét végén Orbán Viktor a tusnádfürdői nyári táborban egy több mint félórás előadásban vallott színt az "új magyar államszerveződés" kívánatos jellegéről - vagyis lényegében arról, hogy szándéka szerint megszabadítja a honi demokráciát a szerinte idejétmúlt liberális elvek tehertételétől -, azóta igen erős visszhangja támadt ennek az eszmefuttatásnak itthon és külföldön egyaránt.
Természetesen tiltakoztak a demokratikus ellenzék pártjai, a hasonló értelemben elkötelezett közírók sora utasította el ezt a vállalhatatlan víziót, a világlapok pedig - tekintet nélkül arra, hogy baloldali, liberális vagy konzervatív beállítottságúak - úgyszintén a tőlük várható reflexiókkal írtak a beszédről. Az úgynevezett illiberális demokráciáról hirdetett miniszterelnöki elképzelésekkel azért szálltak szembe mind az európai, mind az amerikai kommentátorok, mert vélekedjenek amúgy igen különbözőképp a világ dolgairól, mégis megegyeznek a valódi, azaz a liberális demokrácia tiszteletében. Vagy legalábbis abban, hogy bármilyen autoriter hatalmi konstrukciónál többre tartják.
Egyszóval, egyedül a hazai "mérsékelt" jobboldaliak, vagy másként szólva, a konzervatív kormányhívek hallgatnak. A máskor oly szorgalmas rendszer-apologétáknak ezúttal nincs nyilvános véleményük. Nem támogatják, nem is bírálják a vezéri kinyilatkoztatást; hallgat például a Professzorok Batthyányi Köre, holott alighanem valamennyi tagjának van fogalma arról, mit jelent az orbáni textus, de nem nyilatkozik senki a Keresztény Értelmiségiek Szövetségétől vagy akár a Magyar Művészeti Akadémiától sem. A nemzeti érdekek és értékek önjelölt védőinek ezúttal szavuk sincs a liberalizmusmentes demokrácia meghirdetéséről, vagyis arról, hogy szellemi vezetőjük kiviszi őket az európai fejlett demokráciák közösségéből - noha az unió elhagyását a strukturális támogatások további zsebre vágása céljából egyelőre azért nem deklarálja. Jobbára magasan kvalifikált, tudományos avagy művészi munkásságuk alapján legalábbis az értelmiségi elithez tartozó állampolgárok sem testületileg, sem egyéni indíttatásból nem érzik feladatuknak, hogy kifejtsék nézeteiket egy olyan obskurus szövegről, amely meglehetős egyértelműséggel jelöli ki az ország követendő politikai és eszmei irányvonalát. Noha tanult és világlátott emberek feltehetően képesek eltekinteni szűkebb ideológiai meggyőződésüktől, ha a demokrácia iránti elkötelezettségükről kell számot adniuk.
Elképzelhetetlen, hogy ez a magát konzervatívnak és az európai történelem jó ismerőjének tekintő társadalmi csoport ne rendelkezne kellő műveltséggel ahhoz, hogy világosan felmérje Orbán Viktor immár emelt fővel vállalt politikai törekvéseinek majdan katasztrofális következményeit. Odáig persze érthető, hogy az újabban már nemzeti-keresztényként konformizálódó, kvázi-jobboldali értelmiségiek mindent az általuk vállalt gondolatvilágban próbálnak értelmezni; de ettől még nem tehetnek úgy, mint akik nem ismerik például a "munkaalapú társadalom", meg az egyén jogait felülíró közösségszervezés fogalmainak hagyományos, múlt századi konnotációját. Egyrészt nekik is látniuk kellene, milyen szellemi és politikai elődökre hajaz az orbáni iránymutatás, másrészt nyilvánvalóan pontosan tudják, micsoda képtelen hivatkozásokkal próbál valamiféle aktuális gazdasági alternatívát kínálni a nyugati orientációval szemben. Gömbös és Mussolini politikai örökével közeledni az orosz, a kínai és a török gazdasági úzushoz - ez a kétségbeejtő koncepció csakugyan vonzó volna a kormányoldal nomenklatúrája számára? Vagy nem veszik észbe, hogy az "illiberális" önkényuralmak milyen szociális és közjogi állapotok függvényében működnek? Hogy az a vágyott kollektivizmus hogyan számolja fel az egyéni szabadság minimális garanciáit is? Lehetséges, hogy a mind nyugatiasabb életkörülményeit épp ezekben az években megteremtő, folyamatosan gyarapodó felső középosztály abba az illúzióba ringatja magát, miszerint egy magára maradt, elszegényedett, valamiféle szociálfasiszta kábulatba szédített országban majd kivételezett módon egzisztálhat?
De ha ezt nem hiheti - márpedig a legcsekélyebb józansággal sem hiheti -, akkor miért nem emeli fel a hangját, miért nem tesz semmit e kétségtelenül célirányos orbánista agyrém ellen? A rendszer egyik házi politológusa a Kossuth Rádió tízperces interjújában előad ugyan egy szánalmasan mellébeszélő, minden érdemi kérdést negligáló magyarázkodást, izzadtságosan bizonygatva, hogy az illiberális kifejezés jelentése nem azonos az antiliberálissal, következésképp a miniszterelnöktől nem is kell megvédeni a demokráciát. A közszolgálati rádió készséges mikrofonállványa persze beérheti ezzel a lapos etimológiai svindlivel - de a jobboldali véleményformálók csakugyan mérsékelt konzervatívjai ennél talán mégis többre hivatottak.
Igen, nekik is kívételes történelmi felelősségük van abban, hogy a tusnádi vezérelvek igazi tartalmát kifejtsék, elvessék - és megkíséreljék felrázni a kormánypárti tábor még nem teljesen elvakult, lelkiismeretüket még nem vesztett egyedeit: ha ők maguk nem állnak ellen ennek a gyalázatnak, Magyarország menthetetlen.
