Egy jobb világ reményében

Megengedem, Orbán Viktor jót akar ennek az országnak. Tételezzük fel, úgy gondolja, valami más utat kell keresni a nemzet felemelkedésének, mint amilyen gyakorlatot eddig minden más demokratikus ország követett. Sőt, odáig megyek, diktátor sem szeretne lenni. Ő egyszerűen olyan, mint az erőszakos, rossz gyerekek a homokozóban: csak azt lehet - és úgy lehet - játszani, ahogyan ő elképzeli.

A mai magyar közélet legnagyobb problémája a beszédképtelenség. Jobb és baloldal, hívők és hitetlenek, urbánusok és népiesek képtelenek egymással szóba állni. Érvelni, vitatkozni, meggyőzni, visszavonulni. Bízni a másik jó szándékában és nem betonba taposni. Kétségbeejtő, hogy két Magyarország van, és a két fele nem hajlandó egymással beszélni. Pedig valahol mindkét oldal józanabb politikusai már eljutottak a felismerésig, hogy ez nincsen így rendjén, de ennél tovább tapodtat sem mozdult a világ. Pedig volna rá példa, hiszen az egyik MSZP-s politikus egy volt MDF-es politikussal már megtette az első lépést: leültek, beszélgettek, s döbbenten ébredtek rá, mi mindenben egyetértenek, mennyivel több mindent lehetett volna megvalósítani az elmúlt években, ha ugyanezt megtették volna aktív korukban is. De van más példa is. Az egykori kereszténydemokrata politikus az egyik vidéki városban "magán kísérletbe" kezdett: lokálpatrióta színekben olyan politikai összefogást szeretne elérni az őszi önkormányzati választáson, amiben a balközép és a jobbközép nézeteket vallók egyazon zászló alá állnak. Odáig már eljutott, hogy az érintettek megnyíltak egymás előtt, hajlandók vitatkozni, egyezkedni, megállapodni.

A mérsékelt jobboldali hetilap szerkesztője a minap azon füstölgött, hogy miért nem lehet a kormány politikáját, a miniszterelnök lépéseit hevesen bíráló baloldali, liberális politikusokkal érvelve vitatkozni? Kérdem tisztelettel: ki fogadta süket fülekkel az ellenzék szakmai érveit, amelyek a magyar gazdaságpolitika unortodox butaságait vonták kétségbe? Vajon hajlandó volt a kormány bármelyik hivatalnoka - hivatala - országmegváltó elképzeléseit társadalmi diskurzusra bocsátani? Mert ugye a kormány milliárdokért legyártott, postázott és soha fel nem dolgozott kérdőíveit ne tekintsük annak. És megkapják rögtön a szerzőtől a magukét a bírálók: "elmeháborodottazták, hazaárulózták vagy fasisztázták a miniszterelnököt… Vitába nem bocsátkozva kell leugatni a másikat, nehogy már az partnernek gondolja magát."

Lehet, hogy bennem van a hiba, rosszul emlékszem az elmúlt évek adok-kapok beszólásaira? Most így hamarjában az jut eszembe: Selmeczi asszony, Hoppál és Zsigó ex-szóvivők, és persze Kocsis kommunikációs igazgató megszólalni sem tudott Gyurcsányt vagy Bajnait gyaluló megjegyzések nélkül. Libáztak, őszödöztek, "elmúltnyolcéveztek", bukott baloldalaztak. (Nem mintha, az elmúlt 20 évben a jobboldal nem bukott volna legalább annyit - de az más kérdés.) Fel nem merült bennük, hogy érveljenek, vitatkozzanak. Egyetlen, az ellenzék mondanivalójával kapcsolatos érdemi mondatuk nem hangzott el ezek nélkül a jelzők nélkül. Persze az igazságnak mindig két oldala van, s ha nagyon kutakodnánk, biztosan találnánk a másik oldal "szótárában" is olyan kifejezéseket, amelyeket talán békésebb politikai légkörben nem volna ildomos egyetlen politikusnak sem a szájára vennie. Persze ez vérmérséklet dolga, s mifelénk amilyen az adjon isten, olyan szokott lenni a fogadj isten.

A tekintélyes baloldali gazdaságkutató intézet vezetője a minap arról beszélt az egyik rádióban, hogy kritikus helyzetbe kerültünk, a világgazdaság millió csapdáját kell kerülgetnünk, ha nem akarunk végzetes hibát elkövetni. Nem érti, miért van az, hogy még ebben a szituációban sem hajlandó a kormányzat kommunikálni a másként gondolkodó szakemberekkel. Nálunk sokkal jobban teljesítő országokban - ha politikai értelemben vannak is ellentétek - a gazdaság és a külpolitika legfontosabb kérdéseit a kormánypárt és az ellenzéke közösen gondolkodva, érvelve igyekszik megoldani. Évszázados dilemmával állunk megint szemben: a keleti nyitás vagy a nyugati fejlődés között kell döntenünk. Olyanok vagyunk, mint a mesebeli királyfi, két út áll előttünk. Az egyik a balkánosodás, a leszakadás, a perifériára kerülés felé vezet, a másikon - ha a távolban is -, de felsejlik egy gazdagabb, emberibb életet kínáló világ esélye. Sokan gondolják úgy, hogy a 21. század második évtizedében nincs ennél fontosabb kérdés, amiben jó volna egyetértésre jutni. Amit meg kellene beszélni, ám megint ott tartunk, ahonnan kiindultunk - a párbeszédnek esélyt sem adnak, akiknek kezében van a döntés lehetősége. Nem kell jóstehetség ahhoz, hogy belássuk: ahogyan most a kormány az elődeit okolja minden hibáért, eljön az ideje - talán nem is túl sokára -, amikor a jelenlegi hatalom embereit állítja majd pellengérre a közvélemény.

Gyakorló nagypapaként tudom: az erőszakos gyerekekkel a homokozóban sem tudnak mit kezdeni a többiek. Vagy elfogadják a játékszabályait, vagy a felnőttekkel összefogva elzavarják az erőszakoskodót a játszótérről. De az is megesik, hogy a nagyobb testvérei vagy a szülei értetik meg vele: a homokozónak is megvannak a maga törvényei.