Noha az Észak- és Dél-Amerikát összekötő földsáv átvágásának gondolata már a XVI. században felmerült, de a technikai feltételek csak a XIX. században teremtődtek meg a hatalmas vállalkozás kivitelezéséhez. A spanyol gyarmatosítókat a mexikói kincsek gyorsabb hazaszállítása ösztönözte, később a kaliforniai aranyláz kitörése miatt vált sürgőssé a két óceán közötti út lerövidítése.
56 307 munkás dolgozott a munkálatokon 1904-től 1913-ig
375 millió dollárba került (akkori áron) a víziút megépítése
77 kilométer hosszú a csatorna (korábban több mint 12 ezer kilométert kellett megtenni Dél-Amerika körül, a Horn-fok megkerülésével)
2 milliárd dollár éves bevételt hoz Panamának
1 milliónál több vízijármű haladt át rajta 1914 óta
40 hajó kel át a csatornán egy nap alatt átlagban
8-10 órába telik az átjutás (forgalomtól függően) több hét helyett
33 százalékát a teljes forgalomnak az Egyesült Államok bonyolítja le
Az áthaladó rakomány negyede kőolajtermék, 20 százaléka gabona
Már V. Károly német-római császár és spanyol király eljátszott a gondolattal, majd Alexander von Humboldt német tudós és utazó is felvetette a csatornaépítés szükségességét.
A spanyol kormány 1819-ben hozott döntést a víziút létesítéséről. Három lehetséges helyszínt is vizsgáltak, közülük a panamai megoldás kínálkozott a legkönnyebben kivitelezhetőnek.
Elsőként francia mérnökök mérték fel a terepet, s végül az 1869-ben elkészült Szuezi-csatorna kivitelezője, Ferdinand
de Lesseps vezetésével vágtak bele a gigászi vállalkozásba. 1876-ban megalakult a nemzetközi csatornatársaság (La Societé internationale du Canal interocéanique), ám gyorsan kiderült, hogy más léptékű munka csatornát ásni a szabad sivatagban, mint a hegyes-őserdős közép-amerikai terepen.
Ott hatalmas földmunkákra volt szükség, nem pusztán homok kitermelésére, hanem sziklák átvágására. El kellett téríteni a tervezett útvonalat átszelő Chagres-folyót, amelynek áradásai lehetetlenné tették volna a csatorna vízszintjének fenntartását.
Ráadásul nem mérték fel a munkálatok kockázatait. Nem számoltak azzal, hogy trópusi betegségek - malária, sárgaláz - tizedelik majd a munkásokat, 1881 és 1889 között mintegy 22 ezren veszítették életüket az építkezésnél.
Nem számoltak a földcsuszamlásokkal, hegyomlásokkal, s végzetesen alábecsülték a költségeket. Az építkezés 1881. január 1-én kezdődött, és úgy tervezték, hogy 1889-re megépül a víziút. Csupán 1885 táján döbbentek rá, hogy Lesseps eredeti elképzelése, a végig tengerszinten vezetett csatorna megvalósíthatalan, ezért egy egész zsiliprendszer megépítésére lesz szükség.
A társaság eredeti tőkéje azonban megfogyatkozott, eleve rosszul mérték fel a kiadásokat, s rengeteg pénz folyt el kézen-közön - innen ered a "panamázás" kifejezés. A munka alig kétötödével végeztek, amikor kénytelenek voltak csődöt jelenteni.
Bérbe vették 99 évre az amerikaiak
Panama területe 1819-től kezdve Kolumbiához tartozott, s noha az Egyesült Államok Lesseps kudarca nyomán egyre nagyobb érdeklődést tanúsított a stratégiai víziút megépítése iránt, Kolumbia 1894-ben ismét egy francia társaságnak adott koncepciót. Theodore Roosevelt amerikai elnök már egy Nicaraguán át építendő újabb csatorna tervét vizsgálgatta, de végül más lett a megoldás.
Panama - amerikai támogatással - 1903-ban elszakadt Kolumbiától, így mégis az eredeti helyszínen indult újra az építkezés. Az Egyesült Államok a Hay-Bunau Varilla-szerződés értelmében 99 évre bérbe vette a csatornaövezetet, 10 milliárd dollárt fizetett Panamának, 40 milliárdot a francia társaságnak. A csatorna megépítésének összköltsége végül 375 milliárd dollárt tett ki. A némiképp módosított vonalvezetésű csatorna továbbépítésénél újabb ötezer ember veszítette életét.
A munkálatokat megtekintette Theodore Roosevelt is, aki első amerikai elnökként utazott a közép-amerikai földszoroshoz. Az amerikaiak végül tíz év alatt fejezték be az építkezést. Hatalmas mérnöki teljesítmény volt a kettős zsiliprendszer kiépítése, két mesterséges tó, a Gatún-, illetve a Miraflores-tó létrehozása, akárcsak a Chagres-folyó elterelése.
A múlt század harmincas éveire "kinőtték" az amerikaiak a csatornát, a legnagyobb hadihajók csak nagy nehézségekkel tudtak volna átkelni. Már akkor felmerült a harmadik zsiliprendszer kiépítésének szükségessége, ám - noha a washingtoni kongresszus jóváhagyta a tervet - végül elmaradt a bővítés.
Állam az államban
Panama területébe ékelődve így évtizedeken keresztül egyfajta "állam az államban" volt a víziúttól északra és délre 8-8 kilométerre kiterjedő csatornaövezet. A közép-amerikai ország és az Egyesült Államok között emiatt időnként pattanásig feszült a viszony, például az 1963-as zavargások idején. Jóval később, 1977. szeptember 7-én Jimmy Carter elnök írta alá az újabb csatornaszerződést Omar Torrijos panamai tábornok-elnökkel, ennek értelmében az USA a csatornaövezet területének mintegy 60 százalékát már akkor visszaadta.
Magát a víziutat és a terület többi részét illetően a Carter-Torrijos egyezmény értelmében hosszabb átmeneti időszakban állapodtak meg: 1979-től az Egyesült Államok és Panama közösen üzemeltette a víziutat, 1996-ra már az alkalmazottak több mint 90 százaléka panamai állampolgár volt.
Bő két évtized elteltével, 1999. december 31-én az Egyesült Államok végleg visszavonult a csatornaövezetből. Panama átvehette az ellenőrzést a víziút felett. Az amerikai érdekeltségek aggódtak, vajon a közép-amerikai állam képes lesz-e garantálni a stratégiai víziút biztonságát, de ezek az aggodalmak alaptalannak bizonyultak.
Az Egyesült Államok az átmeneti időszakban egyszer lépett fel Panamában, a kábítószercsempészettel vádolt, korrupt diktátor, Manuel Noriega megbuktatására 1988-ban. A katonai beavatkozást George H. W. Bush rendelte el. A csatornaövezetben állomásozó 12 ezres katonai erőt további 9 ezerrel megnövelték. A foglyul ejtett Noriegát az Egyesült Államokban állították bíróság elé, s 40 évre ítélték.