Alvis Hermanis lett művész színpadát a jelenből vetítette a múltba. Végre nem kifacsart szemlélet, álmodernkedés, amely fittyet hány a klasszikus komponista szándékaira, ráadásul szemet gyönyörködtető színorgia.
Az opera indulásakor, néhányszor később is, múzeumban vagyunk, a falakon a reneszánsz festészet remekeinek a reprodukciói, hiszen a Trubadúr története a XV. századba röpít vissza. Ferrando, az öreg harcos teremőr elbeszélésében, "közalkalmazotti" uniformisban, a bámészkodó turistáknak, akikből kórustagok lesznek, meséli el a krimit.
De hát mégsem ez volt az eladás lényege. Fiatal világsztárok, mondhatni öt kontinens minden sarkából, de az igazi nagy, az "öreg" volt, a bel canto veteránja. A 72 éves Plácido Domingo, aki úgy fél évszázadon át hőstenor volt, hamísítatlan Verdi sztár.
Most szándéka szerint bariton, nem itt, Salzburgban debütált ugyan az intrikus és gonosz Luna gróf szerepében, de ő kapta mégis a förgeteges vastapsot. Nem mintha a partnerei is nem voltak volna remekek.
De, aki néhány napja ugyancsak tévén láthatta a New York-i Met színpadának konzervatívabb előadását, itt Salzburgban megállapíthatta, hogy a tengerentúli produkció énekesei finomabbak, árnyaltabbak. Salzburgban parádés áriákban is nyersebbek, kevésbé hajlékonyak.
Még Netrebko Leonora is, aki pedig a Met egyik oszlopa. Megtörtént már ott is, esztendőkkel ezelőtt vele, hogy parádézott a Lammermoori Luciában, de utána a francia Natalie Dessay bizonyította, hogy sztároknál is léteznek sztárabbak.
Ami viszont a zenekart illeti, itt is, ott is páratlan volt a gyönyörűség. Nem lehet eldönteni a Met együttese-e a tökéletesebb, vagy a Salzburgban játszott bécsi filharmonikusok. Álom mindkettő.
