Úttévesztés: Készpénzért Dekkolók Néma Pártja?

Nyomtatásban is olvashatjuk Ferenc pápa Evangelii Gaudium (Az evangélium öröme) kezdetű apostoli buzdítását, napjaink keresztény életszemléletének irányadó dokumentumát (Szent István Társulat). Különös nyomatékkal szól a szegénységről, mint a világ égető, sürgős megoldásra váró gondjairól. Ki tagadhatja, hogy nálunk is ijesztő a szegénység, miközben döbbenettel hallunk és olvasunk elképesztő gazdagságról, meggazdagodásról.

A magyar társadalom végzetesen kettészakadt, és a különbségek napról napra növekszenek. Milliók veszítik el reménységüket, s helyzetük javításának halvány esélyét sem látják, ami azért elgondolkodtató, mert a kormányzó pártban - igaz kisebb súllyal a KDNP is szerepel, mint a keresztény szociális szemlélet képviselője. A közember azt várná, a kereszténydemokraták elkötelezetten, minden lehetséges módin, minden rendelkezésükre álló eszközzel a szegények javáért tevékenykednek. Sajnos nem így történik.

Pályát vagy szegénygondozást?

Az a szellem, amely a hajdani Kereszténydemokrata Párt jellemezte, s élt még Surján László pártelnökségének idején is, mára tünedezőben van. Az országgyűlésben a keresztény képviselők megfontolás és mérlegelés nélkül szavaznak meg olyan törvényjavaslatokat, amelyeket a legnagyobb jóindulattal sem lehet kereszténynek nevezni, viszont nem terjesztenek be olyan törvénytervezetet, amely a lemaradottak (volt, aki lehagyottaknak nevezte őket) javát szolgálná. Azt persze senki sem várja, hogy a párt felemelje szavát nyilvánvaló anomáliák ellen, hiszen kormányon van, de azt igen, hogy egy csöpp figyelmet fordítson a pápa szavaira, s amennyit lehet, megfogadjon intelmeiből, javaslataiból, figyelmeztetéseiből. Hogy egy pasztoráló lelkipásztort idézzem: az a véleménye, hogy a párt egyelőre nem indul el ezen az úton. Ennek okát nem sejtjük, de egyre jobban hiányoljuk ezeket a lépéseket.

Vajon egy keresztény képviselőnek nem kellene felvetnie azt a kérdést: pályákra van-e szükség vagy szegénygondozásra? Megkérdeztek-e egyetlen papot, aki napról napra szembesül a szegénység sebeivel, mi a véleménye erről? Szent Pál hosszan fejtegeti a Római levélben, hogy az emberiség megigazulásra szorul. Így van ez azóta is. De ezért, ami erőnkből telik, tennünk is kellene. Jézus beszélt arról, hogy örömhírt visz a szegényeknek. Kérdeznénk: hogyan valósítja meg ezt az eseményt a magát kereszténynek valló párt? Hol itt az "örömhír"? Netán az, hogy a szegények szánalmas bérért az utcát sepregetik? Hányan, de hányan jajgathatták el Tiborc panaszát a Bánk bánból, a vadászó uraságokról, lakomázókról, s azokról, akik a terített asztalról lehulló morzsákat eszik!

Ferenc pápa buzdításából valók ezek a megállapítások: "Az Egyház számára a szegényekkel való törődés elsődlegesen teológiai kategória, megelőzve minden kulturális, szociológiai, politikai vagy filozófiai kategóriát. Isten nekik mutatja meg a maga első 'irgalmasságát'." Vajon érvényesek a szavak egy keresztény párt elvárható magatartására? Isten "első irgalmasságát" követi a "második", amelyet a politikusoknak kellene valósággá tenniük? Vagy a politikusok "némán fordulnak el, és velük alszik az ősi dicsőség"? Ha ugyan tud aludni a vadászfegyverek ropogásától…

Üdvözült mosollyal

A kereszténység eszméinek képviselete - felelősség, amely egyebek mellett eltökéltséget, komolyságot is jelent (sok más mellett). Nemrégiben olvastam: a Civil fórum állandó szerzője egyik cikkében (ezekkel már csak világnézeti okból sem értek egyet, arról nem szólva, hogy hidegen hagynak az MSZP belharcai, a kicsinyes taktikázások és arcváltások egymásutánja is) néhány sort szentelt a KDNP vezetőjének, a miniszterelnök-helyettes viselkedésének és gesztusainak. Elborzadtam: többé-kevésbé igaza volt. A parlamenti közvetítések jól mutatják arcát, amely szinte átszellemül, mikor a miniszterelnök szólásra emelkedik, üdvözült mosoly fénylik ajkán, tenyerét tapsra készíti, s úgy tekint fölfelé, mint aki a Szentlelket látná leszállni a szólóra.

Egy keresztény, aki tudatában van küldetése súlyának, nem viselkedhet így! Különösen nem, ha tudomása van arról, hány szegény és elveszett gyerek szorulna segítségre, a sokat emlegetett szolidaritás megvalósulására. Ki ne emlékezne arra a jelenetre, amikor Jézus kezébe vette a pénzérmét, s a császár képére tekintve ezt mondta: "Add meg a császárnak, ami a császáré!" Az állam vezetőét megilleti a tisztelet. De palástja alá bújva, a pénzt számolgatni nem keresztény vonás!

Megfeledkeztek az intelem még fontosabb részéről: Adjuk meg Istennek, ami az övé, azaz képviseljük a szívének kedves szegényeket, mert ez elsőrendű kötelességünk a politikai életben, hiszen ott tehetjük értük a legtöbbet.

De emlékszik-e bárki is, hogy a KDNP vezérszónoka arra intette (volna) képviselőtársait, hogy a közmunka nem segíti a szegények felemelkedését, hanem a statisztikát szépíti? Nem, ilyen felszólalásról nem hallottunk! Ferenc pápa épp arra buzdít, hogy ne hallgassunk! "Hivatásunk, hogy felfedezzük bennünk Krisztust, ügyeik kapcsán szolgálatukba állítsuk a hangjukat, de az is, hogy barátaik legyünk, meghallgassuk, megértsük őket, és fogadjuk be azt a titokzatos bölcsességet, amelyet Isten általuk akar közölni velünk." Tényleg meghallgatják őket, vagy tiltásokkal, rendszabályokkal tovább nehezítik létüket?...

Szomorúan írom le: a kereszténydemokraták között - természetesen vannak üdítő kivételek - egyfajta urizálás hódít. A vadászok számára csak a hajtók a fontosak. A vadászházakból sem nyílik kilátás, csak belül rendeznek traktát. Hogy mit szólna ehhez például Eckhardt Sándor - sejtem. Nem hiszem, hogy annak a nemzedéknek ez lett volna a kereszténydemokráciáról vallott elképzelése. Ők a bőrüket vitték vásárra, a párt mai vezére legfeljebb a lelőtt állatok bőrét készíti ki, és ezt gondolja a keresztény elvek megvalósításának.

Érdemes volna egyszer számot vetni azzal, hol, mikor, kiknek a hibájából kezdődött a KDNP lenullázódása. Politikai elemzők szerint ha önállósodnék, fényévekre lenne például a Surján-korszaktól, valahol 1-2 százalék körül mozogna. Vessük össze ezt a számot a Magyarországon élő, hitüket gyakorló keresztények számával, így lesz nyilvánvaló a rombolás és a hitelvesztés. (A hajdani KDP-t nem is említem választási csalással szorultak a második helyre. Igaz, emiatt nem búslakodtak nagyon, annak a pártnak a vezetői okos emberek voltak és felmérték, milyen sors várt volna rájuk esetleges győzelmük után.) Végzetes hibának gondolom a párt és vele a keresztény tanítás kiárusítását és politikai érdekeknek történő kiszolgáltatását. Ez az önfeladás tipikus esete, amire nehéz mentséget találni.

Ferenc pápa idézett buzdításában Aquinói Szent Tamásra hivatkozik, aki ezt írta élete első főművében: ha szeretik a szegényembert, akkor "nagy értéknek tekintik". A pápa a következő kommentárral egészíti ki ezt a gondolatot: "Ez különbözteti meg a szegényekkel való igazi törődést valamely ideológiától, vagy az őket személyes, esetleg politikai célokra felhasználni kívánó szándéktól. Csak ebből a valós és szívbéli kötelességből kiindulva vezethetjük őket megfelelően felszabadulásuk útján.

Csak ez teszi lehetővé, hogy a szegények minden keresztény közösségben otthon érezzék magukat. Vajon nem ennek megvalósulását mutathatjuk meg leghatékonyabban Isten országának örömhírét? A legszegényebbekkel való törődés nélkül 'az evangélium hirdetése - mely a szeretet cselekedetei között a legelső - érthetetlenné válik, vagy belefullad a jelenlegi kommunikációs társadalom által szüntelenül ontott szavak árjába.'" De még csak a szavak árját sem hallhatjuk! A kereszténynek mondott politikusok hallgatnak, szavuk sincs a szegényekről! Holott - mint Ferenc pápa írja - "senki sem érezheti úgy, hogy mentesülhet a szegényekkel és a társadalmi igazságossággal való törődés feladata alól." A következőkben a Hittani Kongregáció 1984-es útmutatására hivatkozik: "A lelki megtérés, Isten és felebarát szeretetének intenzitása, a békéért, az igazságosságért kifejtett buzgóság, a szegények és a szegénység evangéliumi értelmezése mindenkire vonatkozó körülmény."

Mindenkire! A pápa még hozzáteszi: aggódik, hogy e szavak is súlyukat vesztik a kommentárok özönében, és nem lesz gyakorlati következményük.

Hát, nálunk egyelőre valóban nincsenek következményei. Mindazonáltal bízik a keresztények nyitottságában. Nem ok nélkül. Sok pap valóban nyitott a problémák megoldására. Ám a keresztény politikusok nagy része - mondjuk ki nyíltan - nem! Hallgatnak.

Ideje kiegyenesedni

Illyés Gyula Ostromnaplójában versek is olvashatók. Az egyik befejezése: "Mióta szemem embert csak hason - Lát - hogy ha lát - Húzzák befelé nyakukat nagyon - Mint hogyha várnák isten ostorát." Nem kell ostorcsapásoktól tartva meghunyászkodni. Ideje volna kiegyenesedni! Megszólalni, elmondani a legégetőbb gondokat, és a szegények érdekeit képviselni.

Aligha a szegények érdekében emelték egekbe az egyetemi tandíjakat. Az intézkedést az oktatásügy KDNP-s államtitkár-tankja erőltette. A párt természetesen néma maradt, kommentárokkal ködösítette következményeit.
Ha egy kórházat új szárnnyal bővítenek, zengenek a harsonák. Odébb, a másik épület faláról mállik a vakolat. A párt azonban hallgat.

A pedagógus ostoba, nem életkornak megfelelő, eseményeket átszínező tankönyvek között válogathat. A párt néma. Felesleges tovább sorolni. Ismerős történetek. Az ostor nem a tehetőseken csattan.

Nehogy azt higgye bárki, támadni akarom a KDNP-t és vezetőit. Küldetésükre ébreszteném őket a múlt példáira emlékeztetve és Ferenc pápa intelmét idézve. Jelenleg sajnos az a tapasztalatom, hogy a párt nem képviseli a kereszthordozókat, keveset ad a demokráciára, a mindennapok embereivel pedig alig van kapcsolata. Csak nehogy az legyen a KDNP rövidítésének értelme: Készpénzért Dekkolók Néma Pártja… "A száj a szív bőségétől szól." De mit ér a szó, ha kiszáradt a szív?