Halász Gábor történelemtudományunknak és irodalmi esszéírásunknak egyik legnagyobb alakja, nézete válogatja, de az én fölfogásomban egy vonalban értékelhető Szerb Antallal, Bibó Istvánnal, azzal a vonulattal, amely a legtöbbet adta az utána következő generációknak. Ha a gyakorlatban mégsem egészen így él még a köztudatban, abban része van tragikus sorsának is. Annak, hogy a gonoszság negyven esztendős kora táján gyilkolta meg őt.
A háború után egy naprakész historikus, Véber Károly ezer oldalon gyűjtötte össze mindazt, amit Halász egész életében publikált, mondhatni örök értékeket, és rövidebb lélegzetű járulékos írásokat. Több évtizedes kihagyásokkal, szeszélyesen adják ki őket ismételten, és ha akadnának gondozók, akik ismét "fölfedeznék", és az ezer oldalról kirostálnák a jobban időhöz kötött "melléktermékeket", nagy szolgálatot tennének az őt nem ismerő ifjúságnak, nélkülözhetetlen egyetemi forrásmunkákat adnának a kezükbe. Ráadásul olyanokat, amelyeknek írásművészeti stílusa a magyar szellemi élet nagyjait idézi föl, Babits Mihályét, elődeiét és követőiét.
Furcsa és szinte hihetetlen a hasonlat, hogy mindez egy egészen friss eseményről jutott eszembe. Méltatlanul és akár szentségtörőn is. Napi téma, immár nemzetközi méretekben is Orbán Viktor tusványosi rögtönzése, mindenfelöl vitatott dolgozata Magyarország mai ingadozásáról, két politikai égtáj, a Kelet és a Nyugat között. Bizonyos értelemben bevált a rögtönző szónok merész számítása, a világsajtó rangos fórumain, jelentőségénél nagyobb terjedelemben, és néha jobb szerzők tollából is, több kommentár jelent meg róla, mint amennyit megérdemelt. Valójában, ha megérdemelt bármit is, az nem neki szólt, hanem annak a kicsiny, de jelentékeny országnak, amely immár évezrednél is régebben szerves része Európának, és barátai, szövetségesei féltik, a maguk közelében igyekeznek tartani.
Ekörül töprengtem, egyáltalán nem Orbán Viktor személyén, amikor szokásos Halász Gábor búvárkodásom közben ismét rábukkantam a Széchenyi Istvánról éppen hetven éve írt tanulmányokra. Az 1930-as esztendők elején vetette papírra őket, amikor kutatásai közben a gróf életének ahhoz a szakaszához ért, amelyben Széchenyi azon tipródott, mi használ többet és jobbat Magyarországnak? Ha féltőn őrzi a Nyugattól átvetteket, vagy netán eszébe jut a Kelet is, amely ugyancsak kínálta más természetű értékeit és tapasztalatait? Széchenyi kétségei természetesen más jellegűek voltak, mint a grófhoz semmilyen értelemben sem közelíthető Orbánéi. Más volt a világ, más a környezet, és főképpen más az akkori Magyarország.
Széchenyi esetében Halász Gábor abból indult ki, hogy "az őserőtől a kultúráig a magyar szellemiség fejlődése egyenes vonalban vezetett, egy ponton sem érezte, hogy ellentétbe került alaptermészetével. Sehol sem válhatott magyartalanabbá, mert teljesítménye volt a magyar, mely legkisebb ízében is levetkőzhetetlenül viselte fajtája bélyegét… A Nyugat nem külső kényszer volt számára, hanem természetes légkör, amit szervezete kívánt meg… Az európaiság, amit a tudatában el sem tudott különíteni a legsajátosabb magyartól".
Hozzáfűzte Halász, hogy a korabeli magyarság és Széchenyi számára "teremteni" annyi volt, mint idomulni, részt venni a nagy versenyben. Tudta, hogy kis néphez tartozik, de a legnagyobbat akarta. Nem a lakomák fénye csábította őket együtt, egyszerűen éhesek voltak és szomjasak. Ezt az állapotot szebben, egyszerűbben és szemléletesebben megfogalmazni nem lehetett. És Halász esszéjében ekkor bukkan föl Széchenyi elméjében az a dilemma, hogy "benne megtört a dolgok nyugodt rendje, mert megbomlott a lélek egyensúlya, amely tükrözte e gondolatatokat".
Szégyellni kezdte ágáló gesztusait, bűntudatot érzett. A humanista magyar Széchenyi eljutott a végső bonyolultságig, addig a pontig, ahol már csakugyan a szervezet, az idegek kezdik fékezni a további áthasonulást. Ehhez következtetés gyanánt Halász Gábor azt fűzte hozzá, hogy akkor született meg "a Kelet és a Nyugat ellentéte, amikor tulajdonképpen nincs többé Kelet, csak kétféle, egymással szembenálló és egymásra mégis rászoruló Nyugat". Ebben a szemléletben a szerző szerint már az európai magyar kettős irányzódása küszködik.
A mai honi vita érthetően elsősorban politikai természetű, ezért Orbán ellentáborában minősítés közben előfordultak a napi harcokban nélkülözhetetlennek hitt túlzó és sértő minősítések, amelyek durván néha az elmeállapot változására utaltak.
Otrombán, és ezért nem is hasznosan. Lehetne hivatkozni arra, hogy a módszer a konzervatív jobboldal mintáit követi, éppen ezért maga az utánzás is méltatlan. De sokkal többről van szó. Először is mélyreható különbségekre kell emlékeztetni. Számba véve a személyi körülményeket, eléggé enyhe még azt is szóba hozni, hogy a mai magyar miniszterelnök és Széchenyi legenyhébb egybevetése is azt minősítené súlyosan, aki ezt megkísérelné.
Másfelől Nyugat és Kelet szembesítésében Orbán mai példái joggal váltottak ki igaz megdöbbenést. Abban a csaknem két évszázaddal korábbi világban a cári Oroszország sem volt éppen a demokrácia példája, és léteztek nyilvánvalóan akkor is a korunkbeli ázsiai és afrikai parancsuralmi rezsimekkel párosítható rendszerek. De hogy egy mai közép-európai vezető politikus ilyen gondolatokat bányásszon elő kusza gondolatvilágából, tényleg a megdöbbentőnél is súlyosabb esetre utal.
Hála szellemi múltunk olyan teljesítményeinek és egyéniségeinek, mint amilyen Halász Gábor is volt, van olyan mércénk, amilyenhez igazíthatjuk értékítéleteinket.
