A kétségek mégis maradtak. Mondhatni a közelmúlt napokig, amikor borzadva zártam el már nem is tudom melyik csatorna Aidáját, amelyben Radames mai tankkal semmisítette meg Amonasro "bandáját". Ez a rendező is kókler szemfényvesztő, dörmögtem, gondolata, elképzelése nincs, áltat bennünket olcsó ötleteivel, elhitetni szeretné, hogy van fantáziája. Pedig csak utcai mutatványos.
A tépelődés eltartott néhány napig, pontosabban addig, amig el nem kezdtem nézni az Arte HD csatornáján Mozart Varázsfuvolájának egyenes közvetítését Aix en Provence-ből. Az előzetes Sarastro papjait körúti utcai ruhákba öltöztette, divatos nyakkendőkkel, élesre vasalt pantallókban, díszzsebkendőkkel. Szegény Wolfgang Amadeus, morfondíroztam, és készen álltam már, hogy ennek is véget vetek, nem virrasztok csaknem éjfélig. Tartott ez a habozás addig, amíg a freiburgi barokk zenekar, az élén egy úgy harmincéves "kölyökkel" el nem kezdte a nyitányt. Tejfelesszájú Maestro volt a spanyol Pablo Heras-Casado, de amint emelte pálcátlan kezét, megütött a varázs.
Ez az együttes úgy szólt, mint testvérbátyái, a bécsi, berlini Filharmonikusok, a Met gárdája, a Scala együttese. Minden hangszercsoport gyönyörű árnyalatokat varázsolt ki magából, vonósok, ütősök, fúvósok Mozart varázsát adták vissza. És akkor megint a kétely kerekedett fölül. Sznob módra az "eredetiségre törekvés" ostobasága, szabad-e írásban olyan hanyagnak lenni, hogy az ember fantázia híján, ugyanazt a szót ismétli minduntalan, nem törekszik változatosságra. Mozart Varázsfuvolája maga a varázs, a káprázat, vétek-e ezt a bűvös jelzőt kerülni, görcsösen hasonlatokat keresni, amikor a "varázsnál" tökéletesebb formula igazán nem is létezik?
Furcsa volt az első pillanattól, hogy még a kezdés előtt, bemutatkozásképpen vagy száz férfi és nő árasztotta el a díszlettelen, csupasz deszkát. Rendben, a Varázsfuvolának elég népes a gárdája, a szólistákon túl az énekkarokkal, de miért akarják "szupermodern" erőltetett módra elhitetni velünk, hogy minden statiszta számít, az öltöztetők is szereplők, ez amolyan "kollektív", már-már falanszter produkció? Aztán ahogyan telik az idő, a muzsika és a szöveg varázsa kábulatba ejt, kiderül, ebben az előadásban nem véletlen semmi, ez a színház csakugyan csapatmunka, a legszerényebb közreműködőnek is jelentős a szerepe. Aki elhiteti ezt, maga a fővarázsló, az egész produkció lelke, a skót Simon McBurney. Ez az első operarendezése, egyébként irodalmár, rendező, színpadi mindenható, tavaly először jött meg a bátorsága, hogy színpadra vigye a Zauberflötét.
A közelmúlt beli Aix en Provence-i vállalkozása a második. És ezzel nyomban bevonult a XXI. századi operaművészet történetébe. Édesapja halála után rándult át a szigetországból francia földre, Párizsba, valami eredeti angolos bájjal ejti ki a gall mondatokat, hibátlan szerkesztésben.
A szünetben szófukaron, alig néhány mondatban foglalta össze, hogy szerinte mi a Varázsfuvola, miről szól? Mit kell fölismernünk benne, mi volt Mozart szándéka, amikor a "nagy hármas", a Lorenzo da Pontéval együtt alkotott Figaro, Don Giovanni és a Cosi fan tutte után a bécsi vurstliban színpadra vitte ezt a csodát, az eredeti formulánál maradva, varázslatot. És Simon McBurney történetéből kiderült az is, hogy ő maga, ellentétben sok koca operatörténésszel, soha nem tekintette vásári csepűrágónak Emanuel Schikanedert, ezt a hivatásos szórakoztatót. Hanem ugyanolyan filozofikus hajlandóságú gondolkodónak, mint maga Mozart is volt, a zenei zseni eredeti alkotó partnerének, aki föltehetően ugyanolyan szabadkőműves, humanista jogvédő meggyőződésű volt, mint Wolfgang Amadeus maga.
A figurái, beleértve a szerelmespár Taminót, Paminát, az egyszerűnek ábrázolt csodálatosan jámbor Papagenót, a jótét lélek Sarastrót, közös fantáziával és munkával alakultak ilyenné, amilyeneknek imádjuk őket. Tetszik, nem tetszik, fölfoghatjuk ünneprontásnak is, a Zauberflöte "politikai remekmű". McBurney, mint társalkotó változtatott is, talán lényegesen is a finálén. Az általában intrikusnak, gonosz léleknek ábrázolt Éj királynőjét, akit rokkantként, tolószékben küldött színre, (mellesleg szopránként is gyönyörűhangú Kathryn Lewek), a nélkülözhetetlen tolerancia jegyében, a végén összebékítette leányával.
A skót "kollektív színházával", az együttes szellemmel, azt igyekezett bizonyítani, hogy a karmesteren, a zenekaron és a szólistákon túl sorsdöntő szerepe van mindenkinek, aki bármit vállalt is a produkcióban. Mutatták is Aix en Provence-ban, nem csupán érzékeltették. A színpad mögött szinte parányi kellékes szoba volt, a zaj birodalma. Úrnője dobozban kavicsokat rázott, ha a cselekmény ezt követelte, üres borospalackokon ütögetett, ha Papageno hangulatait kellett illusztrálnia, és soha nem úgy, mintha kellékesnek érezné magát, hanem a színen lévőkkel egyenrangúnak. A tekintete hivatást, művészi alázatot, szolgálatot tükrözött. Ugyanolyan lenyűgöző pillanatokat, mint e Varázsfuvolának az egésze.
És mert mégis operáról, nem is akármilyenről van szó, az énekeseket is említeni kell. A gárda zöme fiatalember, közelebb a harminchoz, mint a negyvenhez, de a rendező válogatása alapján néhányukat máris világsztároknak tekinthetjük. Az ifjú francia tenoristát, Stanislas de Barbeyracot, Josef Wagnert, az ágrólszakadt Papagenót, de még inkább a Sarastro bőrébe bújt basszistát, Christof Frischessert. Ezt az orgonahang búgású ígéretet, aki a magyar operaművészet két hajdani csodáját, Székely Mihályt és Koréh Endrét idézi elénk, kristálytiszta zengő mélységével. Elvégre operáról van szó, és a skót még valami más fölfedezéssel lepett meg bennünket. Bebizonyította azt, ami egyébként nem is újdonság, hogy minden nyelv muzikális, alkalmas a legszebb árnyalatok kifejezésére, és mert a legtöbb művésze német származású, prózában és énekben mindegyikük bizonyította, hogy a germán szó Mozarthoz simulva, semmivel sem gyatrább, sem Da Ponte olasz szövegénél, sem a hiteles bel canto áradásánál.
És aztán, ami mindennek a csúcsa, a XXI. századi teátrum. Nemhogy alacsonyabb rendű volna az elmúlt évtizedek szuper produkcióinál, Zeffirellinél, Ponnelle-nél, vetekedhet velük, a szokatlan jelmezekkel, díszletekkel is, egyenrangúan kifejező erejű. McBurney szinte eszköztelen, akár a maga idejében Shakespeare világa volt, az alkotás, Mozart és Schikaneder az úr. A színművészetet a legkorszerűbb technika szolgálja, kevés kellék, inkább vetített képek, emelő szerkezetek. Végre annyi tapogatózás, gyakran rikoltó kudarc után, megszületett a kétezer tízes évek operajátszása.
Eddig csupán egyetlen szomorúsággal. Az Arte jelezte, egyelőre nem tervez ismétlést. De reménykedjünk. Ezt az előadást a dalszínházak megszállott rajongóinak mielőbb látniuk kell. Az üzleti szellem talán mihamarabb fölkínálja a DVD változatot is. Feledhetetlen élményt ígérne.