A cigánytábor az égbe megy

Bizonyára furcsán hangzik, de nekem kétszer is hasznomra volt, hogy Auschwitz-Birkenau E-láger részében, a középső út túloldalán német cigányok barakkjai voltak. Talán már több, mint egy éve - családostól - laktak ott, a mienknél kényelmesebben elhelyezve, mert az emeletes fapriccseken mindenkinek külön fekhelye volt. Mi viszont az út innenső oldalán olyan barakkok hosszú sorában "laktunk", amiben nem volt semmi, kivéve a nappal a fabarakk belső oldala mellett felrakott pallók, amelyeket takarodó után le kellett rakni a betonpadlóra, hiszen ezek az épületek valaha a Monarchia hadseregének lóistállói voltak.

Középen, az épület hosszában volt egy majd méter magas tégla "fűtőtest", hogy a lovak télen se fázzanak. Mintegy 250-300-an feküdtünk ott éjszakánként, egymás lába közé rakott fejjel és az kész tragédia volt, ha valakinek ki kellett menni a dolgát elvégezni. A barakk hátsó ajtaja mellett egy beton-négyszögű pöcegödör volt a földbe süppesztve, ide lehetett kijárni - csak ide, mert ha valaki innen eltávolodott, lőttek valamelyik őrtoronyból -, de a tragédia akkor következett be, amikor valaki, a sötétben, vissza akart találni a helyére. Ami már nem volt, hiszen az alvó emberek minden szabad centimétert önkéntelenül kihasználtak. Így aztán hajnalonta néhány tucat álló ember várta a világosságot, a lábát valahogy két test közé szorítva, hátha lefekhet még egy kis ideig.

Egy ilyen, barakkon kívüli pöcegödör hozta számomra, illetve pontosan négyünk, az egy faluból idehurcolt fiúk számára, az első "hasznot". Én voltam a legfiatalabb a magam éppen betöltött 14. évével, de a többiek is csak egy-két évvel idősebbek. Mivel Birkenauban nem jártunk munkára, csak kétféle jövő állt előttünk: az első adandó alkalommal elvisznek dolgozni bennünket valahová Németországba, a másik út a gázkamrán át a krematóriumba vezetett. Azon a délelőttön mi négyen az egyik fabarakk oldalához dőlve süttettük magunkat a már nem égető nappal, és vártuk az ebédet, amikor odabicegett hozzánk a túloldalról egy kis sovány cigány Capo. (Camerádische polizizei, azaz bajtársi rendőrség.)

Azt a költői kérdést tette fel: akarunk-e egy kockakenyeret keresni? Mintha egy hívőtől azt kérdezték volna: akar-e a Mennyországba jutni. Az egybehangzó igenek után közölte, hogy akkor menjünk vele, mert ehhez egy kicsit dolgozni kell. Odavezetett bennünket az ő barakkjaik mögött is lesüllyesztett beton-pöcegödörhöz. Csakhogy ez színültig tele volt, hiszen ők több, mint egy éve szaporították a tartalmát.

Odamutatott két vödörre, hogy ezzel kell kimerni és elhordani a nem messze lévő WC barakkba. Tisztességgel elkezdtünk ketten-ketten meregetni, a másik kettő hordta a vödröket. A végén nem értük el az alját, a Capó, rámnézett, 10-15 centivel magasabb voltam a többieknél, és rámparancsolt, hogy akkor most másszak le és úgy adogassam fel a vödröket. Lerúgtam a fatalpú cipőmet, feltűrtem térden felül a nadrágomat és a beton sarkán könyökölve lassan lecsúsztam. Elvégeztük a meregetést, a Capo tisztességgel hozta a megígért kenyeret.

A második sokkal tragikusabb körülmények között született. Néha beláttunk az elülső nyitott ajtón át a barakkjaikba és ettől egy kicsit irigykedtünk, hiszen nekik külön-külön fekhelyük volt. És pletykaszinten azt is tudni véltük, hogy jobb, vagy korábban jobb volt a kosztjuk, mint a mienk, ráadásul a "valamit visz a víz" levesekhez tányérjuk, vagy csajkájuk és evőeszközük is volt, míg mi vajdlingokba, lavórokba kaptuk az ételt, amit odaadtak a belemert adagok száma szerint sorakozó első embernek, és mi a kortyokat számolva figyeltük egymást, nehogy valaki többet egyen, mint ahány kortyba - saccolás alapján - megállapodtunk. Sóval irigykedtünk - de semmi más.

Azon az éjszakán viszont - most, 70 év múltán tudtam meg, hogy ez 1944. augusztus 2-ikán történt -, este 11 óra körül, teherautók zúgását hallottuk először, és a blokkparancsnok - egy lengyel fogoly - szigorúan megtiltotta, hogy bárki, bármelyik oldalán a barakknak, elhagyja az épületet, mert arra azonnal lőni fognak. Aztán sikítozás és főleg német vezényszavak, ordítozás hallatszott és a teherautók újabb és újabb felbőgetett motorjai. Ahogy fordultak, a lámpáik be-bevillantak a felső, dróttal erősített, matt ablaküvegeken.

Nem tudom kinek milyen érzelmei voltak közülünk, én csak a magam ijedtségére emlékszem. Másnap reggel, amikor már kimehettünk a barakkból, síri csend volt a túloldalon. Sehol egy lélek, csak a krematórium általunk is látható, szögletes kéménye fölött vibrált a meleg levegő, ami jelezte, hogy még mindig fűtik a kemencéket. A cigányláger a szó szoros értemében az égbe ment. Szerencsére néhány nap múlva elhagytuk Birkenaut.

Most, sok-sok év után, a családommal mentünk meglátogatni a lágert. Ahol a fabarakkokat lebontották, de megmaradtak a téglalap-alakú betonalapok és sok helyen az a téglafűtőtest, amit a lovak miatt építettek annak idején. Megtaláltam a beton-pöcegödröket is, az én egykori - 23-as számú barakkom mögött és azt is - igaz most lefedve - amibe annak idején bele kellett másznom.

Néhány barakkhellyel odébb egy kis, téglából emelt obeliszkfélére is ráakadtunk, rajta emléktábla, előtte koszorúk. Annak a rettenetes éjszakának az emlékére állították. A krematóriumok helyén most hatalmas, fekete márványlapok, felsorolva külön-külön, hogy egy-egy nációból hány embert pusztítottak itt el. Ehhez a kis cigány-emlékműhöz a sima látogatók be se juthatnak.