Magyar Nemzeti Cirkusz

A legnagyobb hazai vándorcirkusz, a Magyar Nemzeti Cirkusz, jubileumi műsorral ünnepli húszéves születésnapját. Holnaptól Székesfehérváron látható a program, melyben Monte-Carlóban nagydíjat nyert szám is szerepel.

Ha az ember bárhol is Magyar Nemzeti Cirkuszról hall manapság, kapásból az átvitt értelmére gondol. A feje tetejére állított világra, arra, hogy nagy a felfordulás, a fejetlenség, temérdek minden a visszájára fordult. És a cirkusznak mindig is volt egy ilyen másik értelme, ha azt kiáltjuk, hogy micsoda cirkusz, nem feltétlen remek műsorra, hanem káoszra, őrültségre gondolunk.

De az ország legnagyobb utazócirkusza, ami már alkalmanként több nézőt, 1500-at képes befogadni, mint a Fővárosi Nagycirkusz, még akkor kapta ezt a nevet, amikor nem volt annyi minden nemzeti, a dohányboltok sem, egyszerűen trafikoknak hívták őket. A húszéves jubileumi műsor látható most országszerte, én még Balatonlellén néztem meg, de holnaptól már a székesfehérváriak tekinthetik meg, aztán következik Győr, Mosonmagyaróvár, Sopron, Szombathely.

Tavaly bizony meglehetősen szegényes műsorú vándorcirkuszt láttam a Balaton északi partján, érződött, hogy az artisták jó része túl van a zenitjén, a megélhetéséért küzd, jelentős részük a csodálat helyett inkább sajnálatot váltott ki belőlem, amikor vidámságot mímeltek, akkor is általában szomorkás hangulatot árasztottak magukból.

De a Magyar Nemzeti Cirkusz külső ránézésre is más. A pénztár patinásan gyönyörű, remekül felújított utazó kocsi, rajta bohócok festett portréja, az óriási, megfelelően karbantartott, színes, formatervezett sátor önmagában is impozáns, ahogy az artisták lakhelyéül szolgáló mutatós, egész lakásokat magukban rejtő utazó kocsik szintén azok.

És amikor belépünk a sátorba, nem gépzene fogad bennünket, hanem héttagú zenekar, melynek muzsikusai már ekkor hangulatkeltően játszanak. És, ha valaki nem tudná, akkor hatalmas felirat által hirdetve láthatja, hogy ez a húszéves jubileumi műsor.

A konferanszié is jubileumi, Kiss István a kezdetektől itt van, ízes ligeti, régimódi stílusban mondja a magáét, ami illik a vándorcirkusz műfajához. A tódítás persze már vitatható mennyire passzol a műfajhoz, például rögtön a halálkerék számnál azt állítja, hogy egyedülálló, amikor bekötött szemmel rohan Blaha Attila a jókora, önmaga körül forgó fémmonstrumon.

Simet László például régóta csinálja ezt a számot, elegánsabban, kimunkáltabban, nagyobb és vérfagyasztóbb kunsztokkal. De az ifjú artista kétségkívül ugyancsak vakmerő, ez a mutatvány biztosítókötél nélkül valóban életveszélyes, igazi teljesítmény, de azért van még hová fejlődni, és érdemes is.

Hogy a Caselly család elefántattrakciója, ami a Monte Carlóban megrendezett, legrangosabb nemzetközi cirkuszfesztiválon is első díjat nyert, hová tud még fejlődni, azt nem tudom. A budapesti cirkuszfesztiválon is a legkomolyabb babérokat aratta.Negyedszer láttam, és még mindig lenyűgözött. Nagy szó, hogy egy ilyen igényes, valóban a világ élvonalába tartozó produkció egy vándorcirkusz műsorában repertoáron lehet.

Elképesztő, hogy a látszólag lomha állatok és az emberek milyen harmonikusan, és látható örömmel dolgoznak együtt. Van egy revü jellegű szám, különböző látványos alakzatokba rendeződésekkel, lovak közös "tevékenységével" a mutatós afrikai elefántokkal, és van egy akrobatikus produkció, melyben az ügető elefántok hátán izgalmas mutatványok zajlanak.

Mindez még úgy is lenyűgöző, hogy a főszereplő hölgy, Merruly Caselly ezúttal betegség miatt nem lépett fel. De a fiatal srác, René Caselly, bámulatos ugrásokat csinál, köztük olyat is, hogy az egyik elefánt dobbant az ugródeszkán, és erről elrepülve mutat be egy másik elefánt hátára érkezve hármas szaltót. Igaz, a cirkuszfesztiválon volt ez már négyes szaltó is, de ne legyünk telhetetlenek.

A számok között túl gyakran csámborog be a porondra Steve és Jones bohócokként, általában túl keveset csinálnak, téblábolnak, grimaszokat vágva körbeflangálnak,tesznek-vesznek. Némi hangszeres tudást is alkalmaznak. Egyikük a hiperaktív, állandóan izgő-mozgó, másikuk az őt fegyelmező. Túl gyakran alig történik valami.

Aztán kiderül, hogy Steve-nek létezik egy diaboló száma, boldog belefelejtkezéssel dobálja a kis "gurigákat" fantáziadús formációkban a levegőbe, ritmusa, lendülete, öröme van annak, amit csinál. Ez ugyan nem bohócszám, de ez viszont jó. A cirkusz igazgatója ifj. Richter József pedig persze mit csinálna mást, mint az egész régi artistadinasztiára jellemző lovas számot.

Lovon való száguldással, szaltókkal, mindenféle tornamutatvánnyal, vagány virtussal. Ezúttal bizony elég sok ugrás nem sikerül, akár újabb nekirugaszkodásra se, ami nem hat jól, de a produkciónak így is van irama, atmoszférája. Adódnak még korrekt, meg kedves számok, amiket el lehet nézni.

Mondjuk a Flying Weiss trapézszáma nem különlegesen szenzációs, de csak látható benne egy hármas szaltó, meg azért jó, hogy ilyen jellegű mutatvány is szerepel a műsorban. Összességében ez igényes program, soha rosszabbat. Bár csak az átvitt értelemben vett "nemzeti cirkuszban" is így mennének a dolgok.