Háborús világban élünk, az esti tévéhíradó rendre véres összecsapásokról ad hírt. Izraelben, Ukrajnában, a vészterhes hírek, mondhatom személyesen érintenek, mindkét országban közeli barátaim élnek. Nemrég töltöttünk Izraelben néhány csodálatos napot, bejártuk az ország nevezetességeit, meghajtottuk fejünket a betlehemi bazilikában, az Olajfák hegyén és a Siratófal előtt. Ukrajnába pedig minden esztendőben több alkalommal is ellátogatok, nemcsak barátaim vannak Kárpátalján - írók, tanárok, egyesületi vezetők -, hanem baráti közösségek is, Beregszászban, Ungváron, Munkácson.
A hírek, amelyek mostanában Jeruzsálem és Beregszász felől érkeznek, mintha ezt a békességet ostromló reményt kísértenék meg. Igaz, mindkét régió hosszú évtizedek óta demonstrálja azt, hogy a népek, kultúrák, vallások közötti béke csak amolyan "tűzszünet". Hogy miközben a hatalom birtokosai békességről, kiegyezésről beszélnek, a háttérben felvonultatják a fegyvereket. Igaz, ez a fegyveres békétlenség a közel-keleten riasztóbb és félelmetesebb, mint a szomszédságban tapasztalható nyugtalanság, amelyről beregszászi barátaim tudósítanak. Beregszásztól néhány száz kilométer után keletre már harckocsik csörömpölnek az utcákon, s bármikor az aszfaltba taposhatják az embereket. Sok száz vagy már több is mint ezer áldozat végzete mutatja azt, hogy az erőszak nem ismeri a megfontolást, a méltányosságot, a kiegyezés lehetőségét. Az Ukrajna felhői felett lelőtt repülőgép végzete figyelmeztető lehet. Talán egy alulművelt őrmester dönthetett többszáz védtelen ember életéről. Csak egy gombot kellett megnyomnia...
Az áldozatok szenvedéseit és végzetét aligha lehet figyelmen kívül hagyni. Tudom, hogy a gázai övezetet támadó izraeli repülőgépek és harckocsik nem a civil lakosság és kivált nem gyerekek ellen viselnek háborút, mégis százával halnak értelmetlen halált a vétlen áldozatok. És ezt a tömeghalált nem teszi méltányolhatóvá az, hogy egy palesztin terrorszervezet óvodák és kórházak pincéiben rendezi be rakétakilövő gépezetét. Minden háborúnak vannak ártatlan és hiábavaló áldozatai, egy mértéken túl ezek száma és aránya elfogadhatatlan és megmagyarázhatatlan. Annak idején hallottam ezt a következő kis példázatot: mi a különbség a jogrendre és a zsarnokságra épülő eljárásmód között? Ha a bíróság tudja, hogy tíz vádlott között ott rejlik az egyetlen bűnös, de ezt nem képes kiválasztani, valamennyit szabadon kell engednie - ez a jogrendi megoldás. Ha a tíz vádlott mindegyikét elítéli, tehát az egy bűnös mellett a kilenc ártatlant is - ez a zsarnokság metódusa. Mintha a háborús megtorlások stratégiájában ez utóbbi morál kapna szerepet.
Nos, a háborúk ma is beárnyékolják köznapi életünket, és nem csak a Közel-Keleten vagy Ukrajnában - Magyarországon is. Évtizedek óta tapasztaljuk, hogy a magyar közélet, a magyar értelmiség politikai és világnézeti, csoportos és személyes konfliktusai hagyományosan kölcsönös vádaskodással, gyűlölködéssel és kirekesztéssel járnak együtt. A csoport- (vagy párt-) véleménytől eltérő nézetek azonnali, megfontolás nélküli elutasítással járnak, ellenségeskedést okoznak. Már régen nem vitákról, hanem zsigeri gyűlölködésről, kiátkozásokról van szó: a politikai, az eszmei ellenfelet lehetőleg meg kell semmisíteni, lehetetlenné kell tenni érvényesülését, le kell rombolni szakmai tekintélyét, ki kell szolgáltatni a dühödt rágalomnak. Nem érzem magam egyik hazai politikai tábor (mondhatnék felekezetet is) elkötelezettjének, csak éppen véleményem van, és ez meglehetősen gyakran nem felel meg a hatalmon lévők kívánságainak. Épp a minap hallottam közös barátunktól, hogy valahol megemlítette a nevem. Te Pomogátsot olvasol? - volt rá az indulatos válasz, lehet, nevem máris éket vert két régi barát közé.
Vagyis nem kell nekünk Izraelbe (Palesztinába) vagy Kárpátaljára (Ukrajnába) látogatnunk, ha tapasztalni szeretnénk azt, hogy milyen hatékony és abszurd tud lenni a gyanakvás, az ellenségeskedés, a gyűlölet. Éppen elegendővel, pontosabban az elegendőnél jóval többel találkozhatunk idehaza is: az ismerős kávéházban, az irodalmi műhelyekben, a baráti társaságokban. Magyarország ma egy nem is nagyon rejtekező virulens hideg "polgárháború" színtere, ahol az utcákon árad a gyanakvás, a harag, a gyűlölet. Hogy mindez hová vezet, arról alkothatunk némi képet, ha fellapozzuk a történelmi annaleseket - mondjuk 1944-ből, 1945-ből, 1949-ből, 1957-ből. A legújabb kori magyar történelem, lehet mondani, a kölcsönös gyűlölködések története. Kölcsönösnek mondom, talán a mértéktartás vágya következtében, habár tapasztalataim szerint az úgynevezett konzervatív - ráadásul "keresztény" - jobboldal az utóbbi esztendők során mindebben igen látványos túlteljesítést mutatott.
A háború itt van a közelebbi és még közelebbi szomszédságban. A belháború itt van a környezetünkben, az ismerőseink, barátaink, családtagjaink között. A kívánatos, és talán a most gyilkos indulattal egymásnak eső politikai ellenfelek soraiban is talán áhított béke csak akkor fog elkövetkezni, ha a magyar társadalom (a magyar értelmiség) minden irányzata, csoportja, politikai felekezete egyszer önvizsgálatot hajlandó tartani, és rádöbben a "hideg polgárháború" értelmetlenségére, nemzetgyilkos veszélyeire. Persze ez az önvizsgálat, jól tudom, még messze van.