A düh rezsimje: a normalitás nem magától csúszik el, mi toljuk arrébb, de mi is húzhatjuk vissza
Sokan érezhetik most úgy, velünk együtt, hogy legszívesebben kivonulnának az országból egy lakatlan szigetre április 12-ig vagy akár még tovább. A közéleti düh a 16 éve tartó permanens kampányban (ami a valódi veszélyhelyzet) már olyan hangerőre kapcsolt, amire az idegrendszerünk evolúciósan sincs felkészítve. Elég megnézni pár közéleti videót: kisnyugdíjasok őrjöngenek, politikusok utcai harcosként pózolnak, tarkón lövéssel támad a propaganda, baltával mennek neki aktivistáknak, karaktergyilkossággal bombázzák a politikai ellenfeleket, dulakodás tör ki a lakossági fórumon. Tort ül az agresszió és az aljasság, és nincs sok választásunk: eltompulunk, kicsekkolunk, vagy mi is belesodródunk az indulatba. Amit egyéni stresszreakciónak vélnénk, régóta kollektív állapot: hozzászoktunk ahhoz, amihez nem kellene. A normalitás lassan, de radikálisan inflálódott.
