Török szultán az elnöki palotában

Törökországban új korszak kezdődik csütörtöktől. Recep Tayyip Erdogant elnökké "koronázzák", ezzel hazája "szultánjává", teljhatalmú urává válhat. Az sem zavarhatja különösebben, hogy az alkotmány szerint Törökország parlamentáris köztársaság marad, s az államfőnek - papíron legalábbis - nincsenek kiterjedt jogkörei. Kormányfőnek ugyanis a hozzá teljesen lojális Ahmet Davugoglu eddigi külügyminisztert nevezik ki. Erdogant mára megrészegítette a hatalom.

Ankara készen áll a nagy őrségváltásra. Több mint egy tucatnyi állam- és kormányfő jelezte részvételét a csütörtöki elnöki beiktatáson. Ezt követően Erdogan hivatalosan is kinevezi kormányfőnek Davutoglut, akit szerdán a kormánypárt, az AKP elnökének is kineveztek. Pénteken teszik közzé a kabinet tagjainak listáját, szombaton pedig az AKP rendkívüli ülésén ismertetik a kormány programját.

Bár Davutoglu környezete azt állítja, az új miniszterelnök nem lesz az államfő bábja, nehéz lenne elképzelni, hogy a miniszterelnök kész bármely kérdésben szembeszállni az államfővel. Nem is igazán neki való a miniszterelnöki tisztség. Bár a török diplomáciát öt évig irányította, sosem barátkozott meg igazán a tárcavezetéssel. Akadémikusnak tartja magát, miniszterként azonban "nem volt időm olvasni, gondolkodni, írni, tanulni, tűnődni és egyedül lenni".

Lehet, hogy Davutoglu kiváló gondolkodó, de külügyminiszterként megbukott. Kezdetben a szomszédokkal való teljes kiegyezés politikáját hirdette meg, ehhez képest ennek az ellenkezője történt. Különösen Szíriával vált kritikussá a viszony, igaz, ezt aligha lehet csak a külügyminiszter számlájára írni. Akkor került mélypontra a két állam viszonya, amikor napvilágra került egy hangfelvétel, amelyből egyértelműen kitűnt: Ankara okot keres arra, hogy megtámadhassa Damaszkuszt.

Davutoglu azonban különösebb gond nélkül élte túl ezeket a viharokat. Erdogan ugyanis mindig is nagyra értékelte lojalitását s azt, hogy a külpolitikát is messzemenően az ő szája íze szerint irányította: miközben egyebek mellett a kurdoknak tett engedményekkel Ankarát közelíteni próbálták az EU-hoz, stratégiai együttműködésre törekedtek ázsiai, illetve iszlám országokkal.

Irak Ankara egyik legfőbb külkereskedelmi partnere lett. Davutoglu azt hangoztatta, teljes gazdasági integrációra törekszik az észak-iraki kurd területekkel. Davutoglu Stratégiai mélység című könyvében azt írta, hazájának erőteljesebben ki kell állnia nemzetközi érdekeiért, nyitnia kell az iszlám világ felé. Úgy vélte, mivel Törökország minden szomszédjánál erősebb, ezért a közel-keleti politika alakításában is vezető szerepet kell vállalnia.

Ezzel együtt jelentősen romlott a török-izraeli viszony. Amint Erdogan egy ízben kifejtette, amíg ő hatalmon van, nem lesz közeledés "Izrael terrorállamához". Taner Yildiz energetikai miniszter ezt azzal toldotta meg, ha vezeték épülne Izrael és Törökország között, abban nem gáz folyna, hanem "az ártatlan gyermekek és anyák vére".

Davutoglu neooszmán álmait Erdogan nagyhatalmi fantazmagóriáival ötvözte. Egy a WikiLeaks-en megjelent amerikai diplomáciai értékelés szerint a török külpolitika ambíciói Rolls Royce-hoz hasonlíthatóak, miközben a lehetőségei egy Rover szintjét érik el.

Talán a Hürriyet világította meg legjobban azt, milyen munkamegosztás várható az elnök és a kormányfő között. Davutoglut ugyanis "oszmán Medvegyevnek" nevezte utalván arra, hogy Oroszországban azután is Putyin határozta meg hazája politikai arculatát, hogy Dmitrij Medvegyev ülhetett az államfői székbe.

Hogy Davutoglu tényleg jó választás volt-e, az már a jövő júniusi parlamenti választáson is kiderülhet. Bírálói szerint messze nem olyan jó szónok, mint Erdogan, aligha lesz képes úgy tűzbe hozni az embereket egy-egy beszédével, mint az elnök. Ugyanakkor az ellenzék szétforgácsolt, így az AKP győzelméhez aligha férhet majd kétség.

Erdogan a külpolitika irányításába továbbra is legalább annyira beleszól majd, mint a gazdaság jövőbeni irányvonalába. 2013 márciusi kormányfővé választása óta akadtak olyan évek, amikor a fél világ a szárnyaló török gazdaságot irigyelte. A két csúcsév 2004 és 2005-ös volt, amikor a GDP emelkedése elérte a 9,4, illetve a 8,4 százalékot. Erdogan e számokkal alapozta meg mai népszerűségét.

Sokan, különösen a kelet-törökországi, anatóliai végeken csodatévőnek, az új Törökország emblematikus alakjának tartották. Így hiába rázta meg kormányát botrányok sora, az embereket mintha már nem is érdekelné a török demokrácia sorsa, vakon követik vezetőjüket. A többséget nem foglalkoztatta a Gezi-parki tüntetések erőszakos leverése, a napvilágra került telefonbeszélgetések, amelyekből kiderült, Erdogan mennyire önkényesen vezeti országát.

Az emberek beletörődtek a média szabadságának korlátozásába, az igazságszolgáltatás befolyásolásába, s abba is, hogy a sorozatos jogsértések miatt feszültté vált a viszony a Nyugattal sőt, a régi szövetséges Egyesült Államokkal is a szíriai dzsihadistáknak nyújtott török támogatás miatt.

Pedig a csoda sem tarthat örökké. S ha a gazdaság felett felhők kezdenek gyülekezni, az előbb-utóbb Erdogan népszerűségére is kihat. A Bahcesir Egyetem független gazdaságkutató központja az idei évre 3,4-3,8 százalékos emelkedést jósol, ami az euróövezet országaihoz képest jelentős emelkedés ugyan, de egy felzárkózó állam számára nem feltétlenül az.

A nemzetközi válságokat, az ukrajnai, iraki és izraeli konfliktust a török gazdaság is megérzi, s bár Moszkvától jelentősebb megrendeléseket remél, miután a Kreml betiltotta az uniós mezőgazdasági termékek exportját, valószínűleg ennek ellenére tovább lassul a gazdaság bővülése.

Az embereket ennél azonban jobban foglalkoztatja az alapvető szükségleti cikkek ára. A hivatalos adatok is megerősítik, hogy drágultak az élelmiszerek, állítólag az idei szárazság miatt. Nihat Zeybekci gazdasági miniszter is elismerte, hogy az iraki válság nyomán az export 2,2 milliárd eurótól esik el.

Az iraki harcok miatt veszélybe került Törökország azon terve, amely szerint fokozatosan csökkenti Oroszországtól és Irántól való energiafüggőségét. Egyelőre azonban minden szépnek és jónak tűnik, s a törökök nagy része el is hiszi a kormány magát dicsőítő propagandáját.