Két bombabiztos hívónév teszi vonzóvá Az üldözött című thrillert. Az egyik a főszerepet játszó Philip Seymour Hoffman, aki tragikusan befejezetlen pálya közben hagyta itt szép számú rajongóit. Februári halála máig nehezen feldolgozható közönsége körében. A másik John Le Carré, a lélegzetelállítóan izgalmas kémregények klasszikusa.
Hoffman félbemaradt életművet hagyott maga után, Le Carré még nyolcvanon túl is megőrizte rendkívüli képességét az izgalom, a nagypolitika és a különleges karakterek olyan vegyítésére, amely teljesen maivá teszi Az üldözött című történetét.
Elnézve Hoffmant, az egyfajta törvényen kívül működtetett titkosszolgálat megfáradt, borostás, állandóan whiskyt vedelő hamburgi vezetőjét, el tudjuk képzelni, hogy ő Le Carré halhatatlan figurája, az angol titkosszolgálat zsenije, a háttérből irányító George Smiley.
Annál is inkább, mert Hoffmanra is pontosan ráillik a jellemzés, ahogy Le Carré bemutatja korábbi kémregényeinek hősét: "lélegzetelállítóan hétköznapi". Hoffman is ilyen kissé tohonyán, a már őszülő, másnapos szőrzettel a képén, a keserű vonásokkal a szája körül, de elevenen figyelő és mindent látó, éles pillantásával.
Az egész lénye olyan, bár német elhárítót alakít, mintha az okos, intelligens, mindent tudó angolszász kémelhárítót látnánk viszont pár évtizeddel később, már megkeseredve és kiábrándulva azután, hogy hiába várta a Berlini Fal nyugati oldalán kedves kémelhárítóját, Leamast.
Le Carré a regényeiben nem csak a hidegháború iszonyatosan bonyodalmas és kusza kémelhárítási viszonyait látta át zseniálisan, és írta meg lenyűgözően, hanem ebben a történetében ugyanolyan összetetten és ugyanolyan megragadó humánus indíttatással mesél az iszlám terrorizmus kiváltotta fenyegetésről és az ebből fakadó világméretű félelemről.
Az üldözött című történet a világnak azt a dühödten bizalmatlan képét mutatja, amilyenné lett a 9/11-es New York-i terrortámadás után, amióta magán viseli az azonnal lecsapni kész gyanakvás súlyos terhét, a bűnösök és áldozatok együtt és külön-külön félelmetes árnyékát.
A történet Hamburgban játszódik - a film angolul beszél -, ide érkezik illegális menekültként egy csecsen muszlim fiatalember. Akire felfigyel a német titkosszolgálat, az amerikai elhárítás, és felfigyel az a Hamburgban tevékenykedő német felderítő, terrorista ellenes csoport is, amely nem hivatalosan nagyon is fontos felderítési feladatokat végez a kormányhivatalok javára és árnyékában.
Ennek a kis létszámú, de rendkívül hatékonyan dolgozó csapatnak a vezetőjét alakítja Hoffman. A film ez utóbbi csapat akcióit helyezi a középpontba, hogy hogyan jutnak nyomára a gyanús muszlim menekültnek, hogyan követik a menekülteket segítő fiatal ügyvédnő útjait, miként szervezik be akciójukba a bankárt, akihez a muszlim fiatalembert különleges kapcsolat fűzi.
Ez az önmagában is izgalmas folyamat bonyolódik azzal, hogy közbeavatkozik a hivatalos német titkosszolgálat és megjelenik az amerikai nagykövetség titkosszolgálati teendőket végző küldötte is. A nagy, klasszikus kémfilmek hagyományos stílusában meséli a modern világ szörnyű félelmeinek lenyomatát viselő történetet a holland rendező, Anton Corbijn. Eleinte talán az akció-thrillerek mai felpörgött ritmusához képest túl nyugodt, lassú tempóban.
A második részben már felpörögnek az izgalmas események, de a klasszikus nyugalom a figurák jellemzésének gazdag részleteivel, a csak képekben elbeszélt lelkiállapotokkal dúsítják fel a történet eredendő feszültségét. Az állandó mozgásban lévő történetben a csecsen muszlim fiatalemberről csak a legszükségesebbet tudjuk meg. Azok közé tartozik, akik a hátukon viselik az élettörténetüket: a kínzások nyomait a török és az orosz börtönök után.
A kamcsatkai születésű fiatal orosz színész, Grigorij Dobrigyin a terroristának nézett menekült szerepében beszédesen hallgatag. A testtartásával, a csendjei súlyával mindent elmond arról a nyomasztó ellentmondásról, amibe a világot a terrorizmus és az ezzel járó gyanakvás beletaszította.
Hoffman figurája pontosan ráérez a fiú sorsára, és úgy igyekszik lebuktatni a muszlim terroristákat segélyező szervezetet, hogy az ártatlanról derüljön ki az ártatlansága. Ettől igazán jó és élvezetes film Az üldözött.
Le Carré kémelhárító figuráiban mindig ott van a kiégettség, a hitevesztettség, a mocskos eszközök használatának emberi drámája. De főhősében ott van mellette mégis a hit, hogy az eszközök ugyan lehetnek mocskosak, de a cél az tiszta. Nos, a politika megjelenésével ennek a Le Carré-hősnek is ugyan úgy keserűen kell megtapasztalnia, hogy a mocskos játszmák eszköznek bedarálják a játszókat.
Az üldözött ****
