A vietnami háborút lezáró béketárgyalásokban játszott szerepéért 1973-ben Nobel békedíjjal kitüntetett politikus úgy vélekedik, hogy „az 1948-tól az ezredfordulóig tartó évek az emberiség történetének olyan rövid szakaszát jelentették, amelyben megszületett egy, az államok szuverenitásáról és a hatalmi egyensúlyról alkotott idealista amerikai és a hagyományos európai felfogás vegyületeként egy új világrend. E korszak amerikai vezetőit úgy jellemzi, mint „megfontolt, ésszerű, békés kompromisszumokra hajló politikusokat”, akiknek e világrendben a legfőbb céljuk a demokrácia kiterjesztése volt.
Ezeket az elveket azonban a Föld számos régiója soha nem tette igazán magáévá. Most pedig a Nyugat által létrehozott és deklarált rend fordulóponthoz érkezett.”
A politikus, akit Richard Nixon és Gerald Ford elnökök jobbkezének tartottak, e fordulópont jelének tekinti az orosz válságot, Kína bizonytalanságát, a líbiai polgárháborút, az Szíria és Irak területén létrehozott iszlám kalifátust, valamint a „bénultság állapotában lévő fiatal afganisztáni demokráciát.”
Kissinger szerint a mai napig nem áll a nagyhatalmak rendelkezésére olyan hatékony mechanizmus, amelynek révén megvitathatnának és bevezethetnének közös intézkedéseket a legsürgősebb és legdrámaibb problémákra. A volt külügyminiszter, aki nem mellesleg történész egyetemi tanár e célra alkalmatlannak tartja a jelenlegi multilaterális csúcstalálkozókat, amelyek képtelenek arra, hogy hosszú távú stratégiákat dolgozzanak ki. „A médiaesemények nem elegendőek, közös akarat kell” – figyelmeztet Kissinger.
A Világrend (World Order) című könyvben, amely a Penguin Press jelenik meg és amelyből a Wall Street Journal közölt részleteket, Kissinger úgy véli, hogy e válságnak egyike oka, hogy számos térségben egyre nagyobb nyomás nehezedik az államra, „a nemzetközi élet alapegységére”, és erre a közel-keleti válsággócokat hozza példának, ahol a különböző etnikai-vallási ellentétek olyan regionális fegyveres csoportokat hoztak létre, amelyekkel szemben az államok tehetetlenek. Ugyancsak a krízis tényezőjének tekinti a volt külügyminiszter azt a tényt, hogy „bár a gazdasági rendszer globálissá vált, a világpolitika struktúrája továbbra is a nemzetállamokon nyugszik”, pedig – írja – „a globális globalizáció nem vesz tudomást a nemzeti határokról.” Ezzel magyarázható számára, hogy azok az országok, akik az elmúlt évek gazdasági válságából vesztesként kerültek ki, „e rendszer javítását olyan megoldásokkal próbálják elérni, amelyek tagadják vagy legalábbis akadályozzák a globális gazdasági rendszer működését.”
Kijut a bírálatból az Egyesült Államok külpolitikájának is. Kissingernek meggyőződése, hogy Washingtonnak két, látszólag ellentmondásos szinten kell egyszerre gondolkodnia: egyfelől képviselnie kell az egyetemes elveket, ugyanakkor el kell fogadnia más régiók realitásait, azok történelmével, kultúrájával, és saját biztonsági felfogásukkal – írja az egykori tekintélyes politikus.
Henry Kissinger, aki májusban töltötte be 91. életévét, fontos szerepet töltött be a 70-es évek elején a szovjet-amerikai enyhülésben, az európai biztonsági és együttműködési folyamatban, valamint az 1973-as izraeli-arab konfliktus, a „Jom Kipur-i háború” diplomáciai rendezésében. Egyes források szerint ő volt az, aki 1972-ben lebeszélte Richard Nixon elnököt arról, hogy atombombát vessen be Vietnam ellen.