Előfizetés

Sinéad O’Connor, a zene izgalmas, ír harcosa

Publikálás dátuma
2014.09.08. 07:50
Fotó: Facebook
Ha egy rock-sztár megingásait, kellemetlenségeit, vagy paranoiáit kívánnánk elmondani, a listáról Sinéad O’Connor nem hiányozhatna, miközben ő marad máig a műfaj egyik legeredetibb tehetsége.

Mindenki emlékszik a Nothing Compares 2 U videóklipben, a gyönyörű és ártatlan Sinéadra, tiszta arcára és hatalmas szemeire, amint alig 24 évesen, borotvált fejével, és az arcán lecsorgó valódi könnyeivel úgy énekel, ahogyan még senkinek sem sikerült. Sikerült átalakítania egy egyszerű szerelmes dalt, fájdalmas crescendóvá, mindig egyensúlyozva az elveszített szerelmi vágy és a tiszta őrület között, olyan szavakkal és olyan hanggal, amely megtörni látszik, amikor számolja az elmúlt perceket: „Mióta elmentél…”.

Egy másik Sinéad: lefogyva, sminkelve, hosszú hajjal, tetőtől talpig bőrruhában. Azután hirtelen feltárja az „igazi” Sinéadot. Lerántja a parókát: és ismét itt van kopaszon, énekel, sőt üvölt: „Nem akarok többé ugyanaz a lány lenni / Szerelmes dalokat akarok énekelni”/ énekli a „Take Me to Church” - ben, új albumának első dalában.

Ír, kemény és tiszta, vitatott és bonyolult. A tél közepén született, 1966. december 8-án Dublinban, ahová visszatért Londonból, hogy felnevelje a fiait, akiket később a tengerhez közel helyezett el. Szívesen vett részt az üzleti életben, volt bátorsága a legvadabb színpadokon fellépni, amelyet amerikai varieték követtek, mint 1992-ben a Saturday Night Live, és olyanokat tett, amilyeneket soha senki sem merészelt. Miután elénekelte Bob Marley ”War” című dalának egy változatát, módosítva a szöveget egy, a katolikus egyháznak címzett támadássá a szexuális visszaélések miatt, nyílt színen eltépte II. János Pál pápa fényképét, és obszcén szóval illette a pápát.

Sinéad még mindig szép, hangja rendkívüli, erős és ugyanakkor törékeny: meghódíthatta volna a világot, mint sok más jelentéktelenebb kollegája. Ő azonban végletesen megfizetett mindenért; az a világ szigetelte el, amely gyűlölte minden megnyilvánulását, a média, a közönség, a kollegák. Talán nem hitte el, hogy gesztusát senki sem fogja megtapsolni, és a csend, amely a Saturday Night Live termeire borult, s amely azt parancsolta a nézőknek, hogy mozdulatlanok maradjanak, hosszú ideig nem fog csökkenni körülötte, kivéve a fenyegető telefonokat és a sértegető leveleket. Senki nem hívta, még Madonna sem, akinek szexuális provokációi senkit sem zavartak, sőt, ő nyilvánosan elítélte.

Sinéad sokgyermekes családban született. Joseph testvére sikeres író lett. Már kislány korában meg tanult gitározni, 14 évesen az In Tua Nua együttesben játszott. 1985-ben Londonba költözött, ahol két évvel később a The Lion and the Cobra” albummal debütált, elnyerve a közönség és a kritika tetszését. A világsikert azonban az I Do Not Want, What I Haven’t Got című albummal aratott, amely után valami megtörni látszott. Személyes problémákkal teli nehéz évek következtek, depressziós lett, érzelmi kudarcok érték, amelyek szélsőséges gesztusokat váltottak ki belőle, ( Mind eközben továbbra is megjelentetett új albumokat, a tizedik” I’m Not Bossy, I’m the Boss” című azonban már az „új” Sinéad O’Connor.

Néhány évvel később Sinéad kénytelen volt bocsánatot kérni, de soha sem bánt meg semmit Abban a világban, amelyben minden úgy történik, ahogyan kell: munka-otthon- hétvége, őrültnek könyvelték el. Ő azonban egy független katolikus mozgalom felszentelt papnője lett, Mother Bernadette Mary néven, és 33 éves korában öngyilkosságot kísérelt meg.

Négy gyermeke van, különböző férfiaktól, (nem mindegyikhez ment férjhez) de az utolsóhoz igen, akivel egy vitatott internetes bejegyzése kapcsán, ismerkedett meg, s akitől 16 nappal később elvált. 2011. augusztusában a következő bejegyzés jelent meg a hivatalos honlapján: ”A szexuális/ érzelmi helyzetem olyan katasztrofális, hogy az élettelen tárgyak kezdenek vonzóvá válni, mivel a férfiak vagy nem kívánatosak, vagy nem állnak rendelkezésre. Felesleges mondanom, hogy a mesterségem megnehezíti, hogy olyan férfiakat találjak, akik kívánnák az én (legendás) fenekemet. Ugyanakkor a szexuális vágyam a csúcson van, és túl csínos vagyok ahhoz, hogy apácaként éljek. Kétségbeesve keresek egy rendkívül kedves, szexre éhes férfit. Ne legyen idősebb 44 évesnél. Írországban éljen, bárhonnan is jön. Lehet tűzoltó, rögbi-játékos, vagy gazdálkodó. Ne hívják Brian-nek vagy Nigel-nek. Ne használjon zselét és mobiltelefont”

A lista még hosszan folytatódott. Végül az elmúlt években nemcsak a pszichikai, hanem a fizikai összeomlás is bekövetkezett: túl sok kilót szedett fel, mintegy provokációként, megalázva nőiességét, esetlen használt ruhákat viselt, szürke haját rövidre vágatta.

Ma azonban 47 évesen, valami ismét arra késztette, hogy változtasson: felhasználva a szexepiljét, amellyel mindig küzdött, erősen hajlik egy provokatív, túlzó és zavarba ejtő arculat irányába. Új albuma borítóján sima arcú, provokatív fekete bubi frizurát, vagy hosszú vörös hajat visel, - természetesen mindegyik paróka – kisbabának látszik, bőrruhába öltözik, olyan sztár, akit naponta gyárt a pop-piac. Egy elektromos gitárt szorít magához. Szerinte ezzel hívja fel a figyelmet a zenére. Ezek a képek mások, mint a kedves, vagy a harcos Sinéad. Karrierje tízedik lemezén azt énekli:” Nem akarok többé szerelmes dalokat énekelni/nem akarok többé sírni/ Nem akarok meghalni/ Annyi rosszat tettem/ Vigyetek a templomba / de ne azokba, amelyek rosszat tesznek.”. A dal szavai pontosan arra a lányra utalnak, aki egykor volt.

Tavaly októberben Sinéad egy hosszú nyílt levelet irt Miley Cyrusnak, azt követően, hogy a popsztár kijelentette, hogy” ő volt a példakép, karrierjének ihletője”. Levelében többek között azt írta:” a zenei bizniszben nem törődnek sem veled, sem senki mással. Addig prostituálnak, amíg megéri nekik, és tudatosan elhitetik veled, hogy pontosan az vagy, aki lenni akarsz. Ne legyenek illúzióid: azért szeretnek téged, mert pénzt hozol nekik a fiatalságoddal és a szépségeddel. Elég tehetséges vagy ahhoz, hogy a zenei üzlet ne prostituáljon szükségszerűen. Nem szabad megengedned, hogy megőrjítsenek. Egy pillanatig se gondold, hogy bárki is gondoskodni fog rólad”.

Ezeknek, a megállapításoknak a rettenetes világossága vállalni látszik annak azt a tudatos utat, amely segít megmenteni az életet. Bárcsak megmenthetne néhány rémült és összezavarodott lányt, egy pusztító kizsákmányolás mechanizmusának rabszolgáit, amely felfalja a testet és a lelket.  

Svéd mese a velencei fesztiválgyőztes

Vincenzo Basile írása a Népszavának
Publikálás dátuma
2014.09.08. 07:45
Roy Andersson az idei Arany Oroszlán-díj boldog tulajdonosa FOTÓ: GETTY IMAGES
A magyar operatőrökkel, Borbély Istvánnal és Pálos Gergellyel dolgozó svéd Roy Andersson A galamb aki az ágon ül és a létezésen gondolkodik című filmje nyerte az Arany Oroszlánt az idei Velencei Filmfesztiválon. Andersson szürreális jegyeket viselő filmje egy három részből álló sorozat záródarabja. A trilógia azt a kérdést járja körbe, hogy mit jelent embernek lenni.

Figyelemre méltó a zsűri által Arany Oroszlán-fődíjjal jutalmazott Roy Andersson filmje, A Pigeon Sat on a Branch Reflecting on Existence (A galamb, aki a faágon ül és az élet értelmén meditál).

A 71. Velencei Filmfesztivál díjai

Arany Oroszlán Pigeon Sat On A Branch Reflecting On Existence - rendező: Roy Andersson
Ezüst Oroszlán (Legjobb rendező) Andrej Koncsalovszkij (The Postman's White Nights)
A zsűri nagydíja A The Look Of Silence, rendező: Joshua Oppenheimer
Legjobb színésznő Alba Rohrwacher (Hungry Hearts)
Legjobb színész Adam Driver (Hungry Hearts)
Marcello Mastroianni-díj (Legjobb fiatal színész) Romain Paul (Le Dernier Coup De Marteau)
Legjobb forgatókönyv Ghesseha (Rakshan Banietemad)
A zsűri különdíja Sivas (Kaan Mujdeci)
Luigi de Laurentiis-díj (Legjobb elsőfilm) Court (Chaitanya Tamhane)Existence (A galamb, aki a faágon ül és az élet értelmén meditál).

Magam sokkal inkább éreztem úgy, hogy Larry Clark fújt ébresztőt a velencei fesztiválnak. Andersson filmje nyugodtan pereg, nem hagy mélyebb nyomot a nézőben. Az egyébként jó operatőri munkát azért érdemes megemlíteni, mert két fiatal magyart, Pálos Gergelyt és Borbély Istvánt dicséri.

Felfokozott várakozás előzte meg Abel Ferrara Pasolini filmjét, amely összefoglalja, egyszerűsíti, leredukálja a költő-rendezőt, leszűkíti a képet a homokosra, a film elején ugyanúgy, mint a végén, amikor alig 53 évesen brutális

gyilkosság áldozatává vált. Teszi mindezt nem azért, hogy leértékelje a személyiségét a homoszexualitása miatt, hanem hogy átméretezze, szemben a korabeli kultúrállásponttal, amely degradálta erkölcsi tartását, intellektuális és művészi magatartását.

Az OKP-val folytatott egykori vitáinak, a kalmárszellemű politikára irányuló irodalmi vádbeszédeinek, a prófétikus erejű vészjelzéseinek itt alig vagy épp semmi nyoma sincs. Felhasználja viszont a Porno-Teo-Colossal ötletét, amely Pasolini Saló-t követő filmje lett volna. Amit látunk: egy gigantikus orgia, ahol melegek és leszbikusok trágár szövegeket kántálnak patetikusan.

Ki tudja, mi volt a rendező fejében, amikor ezt az egészet kigondolta. Laura Betti színésznő, a Pasolini hagyaték gondozója volt haláláig, itt csak szinte önmaga árnyékaként jelenik meg. Összegezve az összhatást, a film inkább degradál mint rehabilitál, holott az eddig ismert Ferrarától nem ezt vártuk.

A vetítést követő sajtókonferencián valószínűleg mások is úgy érzékelték, hogy egyedül igazán Pasolinihez méltó csak Ninetto Davoli volt. Őszinteségével, hitelességével felmelegítette azok szívét, akik tisztelték, szerették a casarsai zsenit.

A Good Kill (Jó öldöklést kívánok) Andrew Niccol filmje Ethan Hawke főszereplésével egy amerikai expilótát mutat be, akit Irakban F-16-os bombázóval vetettek be, s onnan hazatérve előléptették egy nevadai katonai bázis vezetőjévé, ahol immár békés körülmények között folytathatja háborús játékait, drónok távirányításával.

Nevadából küldi a bombázókat Afganisztánba, 9-5-ig, hogy a munkaidő leteltével hazatérjen békés otthonába, családja körébe, ahol felesége és kislánya szeretete veszi körül. Elérkezik azonban a pillanat, amikor az egymásnak feszülő két szerep, a haza védelmezője és lelkiismeretfurdalása kirobban. Fontos döntést kell hoznia, ha el akarja kerülni, hogy megőrüljön. Javában Obama elnökségének idején járunk, hiszen a drónprogram 2010-ben indult és jelenleg is tart.

Díjat ugyan nem kapott, mégis alighanem a fesztivál másik mesterműve a bosnyák Vuk Ršumovi No one's child (Senki fia) című alkotása. A csodás Denis Muricot látjuk Pucka szerepében. A 6 éves kisfiút nem tudni, mikor és hogyan hagyták el egy erdőben a nyolcvanas évek végén. Túlélését annak köszönheti, hogy egy farkascsorda befogadta, de a vadászok felfedezik és elszállítják egy belgrádi árvaházba, ahol egy szociális gondozó "megszelídíti".

De túl sok nehézséggel találja szembe magát a gyerek, s noha nagy nehezen megtanul írni, olvasni, beszélni, további traumatikus elhagyatások ádlozata lesz. Magára maradva egy katonai csoport szippantja be és belecsöppen a 90-es évek elején dúló balkáni háborúba. Szorgalmasan lövöldöz, mint bármelyik katona, mígnem eljut a döntéshelyzethez: visszatér-e a hűséges farkascsordához vagy marad a bestiális emberek között.

Tablókon az örökös tagok

S.Gy.
Publikálás dátuma
2014.09.08. 07:45
Tordy Géza és Haumann Péter, a nemzet színészei FOTÓ: VAJDA JÓZSEF
A Halhatatlanok Társulata látható azon a kiállításon, amely szombaton nyílt meg a budapesti Lengyel Intézetben. A tablókon azt a 108 művészt – színészeket, operaénekeseket, balettművészeket – mutatják be, akiket 1996 óta a közönség választott a társulatba, örökös tagnak.

A Nagymező utcai intézménybe – jelképesen – az örökös tagok megőrzött lábnyomain át vezet az út. Odabenn pedig Nino Rota örökzöld zenéje, Fellini 8 és fél című filmjének dallama fogad, vagyis az, amely már majdnem húsz éve a Halhatatlanok Társulatának nagyszabású gálaestjeit is kísérte.

Mindez persze már múlt idő, hiszen a közszolgálati Magyar Televíziónak 2010 óta – akárcsak az első Fidesz-kormány idején – nem kell ez az egyébként teljesen politikamentes program. Tavaly a Klubrádió karolta fel a kezdeményezést, ott készültek a társulatba újonnan bekerült művészek portréi. Hogy az idén lesz-e újra szavazás, azt még a társulatot és a műsorokat kezdetektől szervező Érdi Sándor és Szegvári Katalin sem tudták megmondani.

Így aztán a kiállítás megnyitóján az első érzés a hiányé. Hiszen a közönségnek és a művésztársadalomnak egyaránt hiányzik, hogy újabb tagokkal bővülhessen a Halhatatlanok Társulata. Ez ugyanis az egyetlen díj, amelyről a nézők döntenek, csakis és kizárólag a tehetség és a teljesítmények alapján. És persze hiányoznak azok az örökös tagok is, akik már csak az égi társulatban játszhatnak.

Ők már egyre többen vannak, de a fotók és az alattuk olvasható méltatások is jelzik, hogy örökké velünk lesznek, mert amit alkottak, az maradandó. Jó látni tehát – többek közt – Bessenyei, Darvas, Gábor Miklós, Garas, Sinkovics, Tolnay Klári, Tábori Nóra képeit, s emlékezni alakításaikra.

De még jobb volt persze örülni azoknak, akik a kiállítás megnyitójára is el tudtak jönni. Ott volt a nemzet színészei közül Haumann Péter és Tordy Géza, aztán – és újra a teljesség igénye nélkül – Galambos Erzsi, Lehoczky Zsuzsa, Kútvölgyi Erzsébet, Oszvald Marika, Orosz Adél, Koncz Gábor, Ötvös Csaba. Eljött a Kossuth-díjas operaénekes, Kalmár Magda is, de nem maradt sokáig, mert nem tetszett neki a fotója alatt olvasható egykori kritika.

Kétségkívül nem minden tablóra sikerült a legjobb képeket és a legjobb írásokat megtalálni, de a kiállítás ötlete és szándéka mindenképpen dicséretes és tisztességes. A tárlatot összehozó Kirschner Péter elmondta, régóta készült már rá, hogy ily módon is emléket állítson a kitűnő művészeknek és a nagyszerű kezdeményezésnek, a Halhatatlanok Társulatának. A Lengyel Intézet pedig partner volt ebbe, lelkesen támogatták a kiállítás létrehozását és megszervezték a megnyitót is.

Szinetár Miklós, az egykori gálaműsorok örökös rendezője arra emlékeztetett, hogy az örökös tagok milyen rengeteg élménnyel ajándékozták meg a közönséget. Akár hogyan is, ezeket a felejthetetlen pillanatokat mindig érdemes felidézni. Ebben segít a kiállítás, amely két hétig látható a Lengyel Intézetben.