Ahány ház, annyi szokás. Ahány konzervatív, annyiféle. Ahány politikus focizik, annyi fajta stílusban teszi. Mindez a lengyel Donald Tusk, az Európai Tanács leendő új elnöke kapcsán jutott eszembe. Tusk magasra emelése akár ajándék is lehetne Orbánnak. Hiszen nemcsak egy pártcsaládba: az Európai Néppártba tartoznak, hanem sok másban is hasonlítanak. Tusk pár esztendővel idősebb, de ugyanúgy részt vett a rendszerváltás előtti ellenzéki mozgalmakban, mint Orbán. Tusk is, Orbán is újrázott a miniszterelnöki székben. Mindketten erőskezű vezetői egy nagy és változatos összetételű jobboldali pártnak, amelyet jelentős részben személyes tekintélyük tart össze. Tusk pártja a "Polgári Platform" nevet viseli, és egykor Orbán is igyekezett birtokba venni a "polgár" szót. Azóta nálunk a polgárosodás is gyanúba keveredett. Olyan "nyugatias" szaga van, ilyenkor pedig a mi jobboldalunk füstölőért kapkod. Bár erről nyilván nem szóltunk még Tusknak. Aki, Orbánhoz hasonlóan futballrajongó, sokáig maga is játszott. Más kérdés - és itt már kezdhetjük sorolni a különbségeket - hogy ebből nem kívánt politikai kultuszt csinálni, és a szotyola köpködés sem illik igazán a stílusához.
De többről van szó, mint modorról. Tusk európai értelemben vett konzervatív, Orbán egyre kínosabb a saját pártcsaládjának. Tusk piacbarát, feltétlen híve nemcsak a Európai Uniónak, hanem az európai értékrendnek is. Amikor szeptember elsején Gdanskban megemlékezett a II. világháború kitöréséről, legfontosabb célnak "nyugati közösségünk biztonságát és cselekvésének hatékonyságát" nevezte. Közben Orbán épp a fejfát ácsolja az említett nyugati közösség sírjára, és keleti példák után ácsingózik.
Tusk ezzel szemben tekintélyét és egyhangú megszavazását a Tanács élére annak köszönheti, hogy Kaczynski kalandor kormányzása után helyreállította hazája kapcsolatait az Európai Unióval és Németországgal. Nálunk a kormány szabadcsapatai tüntettek "nem leszünk gyarmat" jelszóval Európa ellen. Tuskot Kaczynskiék támadják hasonló jelszavakkal. Tusk programbeszéde szerint közelíteni akarja az eurózónához az abból még kimaradt országokat, miközben mi új bankjegyek kibocsátásával is jelezzük: vigyék az eurójukat, ahova akarják! Magyar zsebbe magyar bankót, úgyis kevés jut belőle.
Nem véletlenül emlegettem Kaczynskit. Tusknak a jobboldalon ugyanúgy egy populista, nacionalista, radikális és szélsőséges politikai erővel kellett szembesülnie, mint itthon Orbánnak. Csakhogy - keresztény-konzervatív pártcsalád ide vagy oda - ők ketten gyökeresen más utat választottak. Tusk megküzdött a kihívással, és azzal nyert, hogy megkülönböztette magát és pártját Kaczynskiéktől. Orbán ezzel szemben úgy próbálja magához édesgetni a Jobbik szavazóit, hogy nem is kis részben átveszi a Jobbik programját és retorikáját is. Valószínűleg nem csak a külpolitikára értette, amikor a kormányfő a nagykövetek lelkére kötötte: csak a gyengék és ostobák követnek "értékalapú" politikát. Tusk viszont az orosz-ukrán konfliktus kapcsán arra figyelmeztette a csakis üzleti érdekeket hangoztató kollégáit: "A szabadságnak ára van, és ezt meg kell fizetnünk".
Mint tudjuk, "lengyel-magyar két jó barát, együtt harcol, s issza borát". A borról nem merek jóslatokba bocsátkozni (állítólag a nemzeti trafikok után várhatók a nemzeti kocsmák), de a barátság kormányfői szinten nem alakul idillien. Kaczynski ugyan a barátság jegyében példaképének tekinti Orbánt. Csakhogy nem Kaczynskit, hanem legyőzőjét: Tuskot választották az Európai Tanács elnökévé. Tusk pedig már 2014 tavaszán bírálta Orbánt, mert az mindjárt a beiktatási beszédében úgy viselkedett az orosz-ukrán konfliktusban, mint elefánt a porcelánboltban. Lehet, hogy az sem csak Putyinnak, hanem kicsit Orbánnak is szólt, amikor Tusk pár napja arról beszélt: az erőpolitika nem lehet része a politikai cselekvés eszköztárának. Az erőkultusz híveit meg kell állítani Európában. A Fidesz atlantista szárnyához tartozó Németh Zsolt próbált is békítgetni a héten lengyelországi útján. Arra figyelmeztetett: "odafigyelés és megértés szükséges", nehogy "megossza Magyarországot és Lengyelországot Ukrajna kérdése". Késő.
A konzervatívok családi viszálya nem most kezdődött. Norvégiában konzervatív kormány van, az illetékes miniszter mégis az Unió szankcióit sürgeti a magyar vezetés jogtiprásával szemben. Persze, államtitkári szinten ki is oktattuk európai modorból. Hálából, hogy a norvég pénzekből hozzánk is érkezik, "sértett", "komolytalan" "hőbörgőnek" neveztük a norvég minisztert. De Vivian Reding uniós biztost is előszeretettel osztották ki itthoni kereszténydemokrata párttársai a magyar kormányt ért kritikái miatt.
Kérdés: több örömük lesz-e az új európai vezetésben? A baloldali Martin Schulz és a konzervatív Juncker egyike sem nevezhető az orbáni módszerek barátjának. Orbán helyében immár Tuskért sem tenném tűzbe a kezem. Szíjjártó Péter kötelező lelkesedéssel "Magyarország sikerének" nevezte Tusk, amúgy egyhangú megválasztását, ami "Magyarország számára előnyös". Igaza van. Az országnak előnyös. Orbánnak kevésbé. De hát, végül is melyik a fontosabb?
