Ági néni

Elérkezik az a pillanat, amikor dönteni kell: a lakás emberek vagy könyvek lakhatására szolgáljon. Feleségem egyre határozottabban az emberi tényezőt részesíti előnyben, ilyesformán féltve őrzött könyveim egy részét a pincébe kellett száműznöm, azzal a baljós sejtelemmel, hogy többé nem látom őket.

A búcsú fájdalmas perceiben került kezembe Marx leghíresebb könyve, a Tőke, amelyet pápák is forgattak, s egyik ösztönzője volt a szociális enciklikáknak. Kissé szégyenkezve lapozgattam bele, utoljára a Politikai gazdaságtan nevű tantárgy vizsgájára készülve olvastam végig, s tudvalévő, a vizsgákra kijelölt olvasmányok általában nem lelkesítenek. Legnagyobb elképedésemre piros ceruzás aláhúzásokra találtam, néhol felkiáltó jelekkel megspékelve a margón. Semmiképp sem az én jelöléseim, nem szoktam aláhuzigálni könyvekben a fontos közléseket, kis cetlikre írom a lapszámot. De akkor is, ki lehetett a szorgalmas olvasó?
És egyszerre egy szellemalak jelent meg emlékezetem vásznán: Ági néni, elegáns kék kosztümben, mintha éppen akkor érkezett volna a fodrásztól, aki gondosan ondolálta fürtjeit.

1.

Negyedikes elemisták voltunk: akkor íratta be János fiát a mi iskolánkba. Előtte igen jómódú - enyhe kifejezés! - férjével a Pasaréti úton éltek, válásuk után költözött a család, Ági néni szüleivel és fiával a Rózsadombra. Akkor még nem a gazdagság jelképének számított itt élni, igaz, Ági néni édesapja bankár volt, maradt vagyona a nehéz időkből. Lányuk pazar neveltetésben részesült, annak a közép-európai tradíciónak lett egyik utóvédje, amelynek tagjai természetesen helyezkedhettek bele egy nagy hagyományba, amelynek lassú romlásáról Thomas Mann és Márai Sándor egyforma nosztalgiával írtak, de amely még így, omladozva is, óriási értékeket hordozott. Ági néni azzal is e hagyomány folytatójának bizonyult, hogy a Rádiózenekarban hegedült, a nyitott emeleti ablakból Beethoven némelyik szonátájának zongoraszólam nélkül megszólaltatott dallamait hallhattuk. Később mesélte el, hogy vizsgaelőadásán Farnadi Edith kísérte zongorán, a szonáta végére némi különbség mutatkozott a zongora és a hegedű között, már nem emlékszem, kinek a javára. (Farnadi Edith, Székely Arnold, Weiner Leó és Bartók tanítványaként aratta sikereit, Liszt és Bartók műveinek volt hivatott tolmácsolója, s a korszak nagy hegedűművészeinek kísérője, Grazban hunyt el 1973-ban.) Könnybe lábadt szemmel emlékezett Otto Klemperer budapesti hangversenyeire, az egyik próbán a haragvó karmester felfedezte, hogy Ági néni a szomszédjával suttog, hirtelen felindulásának engedve közéjük vágta a kalucsniját, magyarul: sárcipőjét (fájós lába miatt ezt hordta).

Ági néni nagyon ügyelt fia neveltetésére. Meg is lett az eredménye. Tudása, szorgalma, céltudatossága révén messze kiemelkedett közülünk. Már az általános iskolában nagy tehetségét emlegették, dicsérték. Csapattanács-elnök lett, s Ági néni az elegáns kosztümöket akkor cserélte zöld lódenkabátra, amelyet akár a korszak egyenkabátjának is nevezhetünk. Ült az autóbuszban, kezében piros ceruza és a Tőke nyitott példánya. Igyekeznie kellett: életrajza nem volt makulátlan, édesapja és volt férje is rossz pontnak bizonyult. Fia - szerencséjére nem a megvetett "egyéb" kategóriába került a szégyenpadra, "értelmiségi" állt a neve mellett. Amikor az orvosegyetemre jelentkezett, mérhetetlenül jóindulatú osztálytársa feljelentette, hogy apja importőr (akkor már Bécsben élt), nem is vették fel. Mentősként dolgozott. Fájdalmas szívvel értesültem, hogy a forradalom után emigrált, ő is Bécsbe került, édesapja váratlan öngyilkossága után itt végezte el az egyetemet, és - nyugodtan állíthatom - óriási karriert futott be, két országban is akadémikus, de ahogy mondják, mindenben "képben van", a hazánkban történtekkel ugyanúgy, mint a művészetek újdonságaival. Februárra vártam, de a Nemzetközi Akkreditációs Bizottság hazánk ellen hozott szankcióját követően ő is lemondta magyarországi útját.

2.

Ági néni fia távozása után nem maradt magára. Férjhez ment egy szerintem jó festőművészhez, tőle is fia született (szintén festőművész). Az új férj hajdan a Mátyás templom kórusában énekelt, ekkor a Képzőművészek Szövetségének volt valami funkcionáriusa. Hogy valójában milyen tisztséget töltött be, fogalmam sincs, Laci barátommal a vasárnapi mise után jókat ultiztunk előbb négyesben, majd hármasban 2 filléres alapon, de akkora lelkesedéssel, hogy egy-egy rossz kijátszást követően mit sem törődve a tekintéllyel, ordítva szidtuk egymást. Egyébként sok képzőművészeti ismeretet szereztem tőle, némelyik szép képét büszkén őrzöm, halála előtt készített tusarajza döbbenetes jelzése a későbbi tragédiának. Ági néni nem kedvelte ezt a vasárnapi időtöltést, általában semmit sem kedvelt, amiben a durvaság halovány árnyalata felmerült. Még jobban bántotta, hogy új férje és annak anyósa között ádáz csaták folytak: a művész gyakran latolgatta, ha végez az öreg hölggyel, hány évre ültetnék a bőségesen felsorolható enyhítő körülmények ismeretében. A végeredmény elkeserítette, nem valósította meg vérszomjas tervét.

Aztán elmaradtak a vasárnapi kártyacsaták, ám Ági nénivel ezután is sűrűn találkoztam. Hol a boltban, hol séta közben, hol a gyógyszertárban. Az volt az érzésem, hogy barátom távozása gyógyíthatatlan sebet ütött lelkében, fogyatkoztak mellőle, akikkel beszélgethetett, megosztva életének mérhetetlenül gazdag művészeti ismereteit.
Megállás nélkül olvasott, szívta magába a polgári irodalom remekeit. Meg- megállt, ha meredekebb kaptatón lépdeltünk, kapkodta a levegőt, de folyt belőle a szó. Amennyire meg tudtam állapítani, "együtt lélegzett" a korral, óriási élvezetet szereztek számára a Nagyvilág akkori publikációi, amelyek végre kitekintést adtak a sokáig láthatatlanná tett Európára. Szerencséjére immár nyugdíjasként arra is maradt energiája, amire keveseknek: újra olvasta legkedvesebb könyveit. Nem szívesen sodródtam mellé a buszon: lelkesült kiselőadást tartott Dosztojevszkijről, Tolszojról, vagy éppen Martin du Gardról, a körülötte ülők nem kis érdeklődésétől kísérve. Nem tudhatták, hogy Ági néni az ellenséges világból a kultúra birodalmába költözött, abba a csodálatos menedékbe, amelyben Andrej herceg a csillagos égre tekintve csodát láthat.

"Emlékeznek Bachra?" - nagy levegőt vett a lépcső aljában. Tudta, számon tartotta, hogy Bach és Mozart örök kedvenceim. A külföldön élő nagy énekes, Ernster Dezső küldte első férjének "hálából" azokat a Mozart-operákat, amelyekben szerepelt. Együtt hallgattuk őket. Akkor szerettem meg életre szólóan a Varázsfuvolát és a Szöktetést.
Bólintottam. Alighanem arra az estére gondolt, amelyen a Brandenburgi versenyek egyikét-másikát adta elő a Rádiózenekar. Ha együtt mentünk haza, mindig lelkesen dicsérte Lehel Györgyöt, a zenekar vezető karmesterét. Tisztelettel hallgattuk, bár inkább elődjét, Somogyi Lászlót értékeltük jobban, és természetesen a rivális zenekart irányító Ferencsik Jánost, aki valamiképp a korszak szellemisége elleni protestálást jelképezte szemünkben. Ám Ági néni nem hallgatott ránk. Végül mindig Klempererhez jutottunk el, aztán egy ugrás: Bruno Walter és Thomas Mann.
Ági néni szemébe könnyeket varázsolt az emlékezés.

3.

Ági néni és második, művész-fia tető alá hozták férje emlékkiállítását. Méltó és igazságos - gondoltam, de elsápadtam, mikor megkértek, mondjak megnyitót. Nem vagyok olyan bensőséges viszonyban a képzőművészetekkel, mint kellene és illenék, igyekeztem hát kibújni a megtisztelő feladat mind súlyosabbnak látszó terhe alól. "Karcsi is így szerette volna" - mondta Ági néni. Ez ellen nem volt apelláta, bár tudtam, Karcsi igazán azt szerette volna, ha apám nyitja meg, hiszen verset is írt halálára, s talán módjuk van elbeszélgetni egymással "odafönt".
A vers, S. K. utolsó képe, megrendítő emléke utolsó látogatásunknak: "Gyötrött fekete fák / fekete ég alatt / fekete ágak fekete lombok - / fekete szélben // mikor színek összefolytak - // Ez marad végül / mikor a színek összefolynak // Fekete ég / gyötrött fekete fák / fekete ég fekete lomb // Fekete szél"
Ági néni már nem tudott állni, egy széken üldögélt, boldogan szemlélte a szép számú érdeklődőt. Nem tudtam megkérdezni, mitől fél, hogy annyira összehúzza magát.
Eggyel kevesebben vannak, akik tudták, vallották: a kultúra a lélek nemesítője, mint a Klemperer által vezényelt IX. szimfónia Örömódája, a népek testvériségének csodás vallomásával.

Szerző

A Kertész Imre-rejtély

Pokolba a politikával, dörmögöm magamban én, aki egyebet sem tesz, mint az elátkozott politikán csüng. Korán reggel faggatom már az internetet, nehogy lemaradjak valamilyen fontos honi vagy nemzetközi eseményről, kommentárról. Ma már olyan komisz a világ, hogy benne minden politika. Annak a firtatása is, hogy Kertész Imre, miért fogadta el a Szent István rendet, holott köztudott, nagyon nem ért egyet ezzel a kormánnyal. És mert hiteles hír nem érkezett, csak rosszízű találgatás, elhatároztam, közvetlenül az érintetthez, vagyis Kertész Imréhez fordulok. Nincs hozzá bejárásom, de a művéhez igen, különösen az önéletrajzi ihletésű két viszonylag sovány kötethez, a K. dossziéhoz és a Kaddishoz. A dosszié vallomás, az író „őskeresztény” barátjának, Hafner Zoltánnak tárulkozott föl, akit természetesen Auschwitz is, a Holokauszt is érdekelt, de mindenekelőtt az egyéniség, Három fontos „titkot” tudtam meg belőle, szinte egyenértékűt a művekkel. K.I. ifjan, alig húszévesen, szenvedélyesen rávetette magát a filozófiára. Ahogyan érett, úgy gyarapodott benne a tudás, annál szenvedélyesebben. járta a könyvesboltokat, antikváriumokat, néha kissé gyötört példány jutott a kezébe, vásárolta, bújta őket, Kivált Schopenhauert, Kantot. Olyan élvezettel, ahogyan más a fordulatos regények szépségét keresi. Kissé furcsa hasonlat, semmi szellemi akadály, nehéz emésztés, gyors fölfogás, ez maradt mindvégig. A filozófia gyönyöre érlelte meg a Sorstalanságot, a hozzá kapcsolódó többi művet, a bölcsesség táplálta a pokol, a pokoli szenvedés értelmezését és ábrázolását. A másik jelenség, a K.I. -féle gondolatvilág gyarapítása az olvasási mámorral. Akit a sors értelmiségi pályára taszított, az olvas hajlama szerint kényelmesen, gyérebben vagy lustábban. Kertész Imre egész életében ezt is mértéktelenül tette, diák korától szakadatlanul. Alighanem azokhoz az írókhoz tartozik, akik életükben a legtöbbet olvasták, és a legnagyobb élvezettel. Nem válogatás nélkül, de szinte mindent. P, Howard, Rejtő Jenő Piszkos Fredjétől Agatha Christie Poirot-jáig, majd fordulatként említi, milyen élményben részesítette Thomas Mann. Nem a háromkötetes Buddenbrook-kal, nem is a Varázsheggyel, hanem „szerény” elbeszéléssel, a Walsung vérrel, a testvérszerelem ábrázolásával. És később Camus, Kafka, Paul Valéry, évtizedek múltán úgy idézi, eleveníti föl őket, mintha tegnap olvasta volna.

Az önvallomások harmadik titka voltaképpen nem is meglepetés, mert aki ismeri K.I. alkotói életútját, tudja róla régóta, hogy a muzsika szenvedélyes szerelmese. Azon belül is Wagneré, még szűkebben a Ringé. Ebben eltérnek ízléseink. Nem ideológiai okból, nem azért, mert Wagner apósához, Liszt Ferenchez hasonlóan közismerten makacs antiszemita volt, hanem mert az én zenei világom Mozart, Beethoven, Verdi, Richard Strauss. Illetve számomra egy kivétel van, a Trisztán, amelyért ugyanúgy rajongok, mint K.I. a Ringért. Számomra a harcias, öldöklő „Gyűrű” idegen, a Trisztán viszont a szerelem bűvöletével varázsol el. Ifjúkorom egyik nagy szerelmével úgy találtunk egymásra, hogy Erzsébet és én lenyűgözve dúdoltuk együtt a Trisztánt és a másik csodát az Otello kettősét. Az első fölvonás záró duóját, a ciprusi éjszakában áramló szenvedélyt, az „egy csókért” könyörgő vallomást. Ezen túl aztán K.I.-vel összetalálkozunk Mahler imádatunkkal és Bartók rajongásunkkal. K.I. életművével szinte egyenértékű, ahogyan Bartókról vall. Ifjú korától kezdve miként győzködte édesanyját, felnőttként kedveseit, hogy Bartók bámulatosan dallamos muzsika, és illusztrációként a hegedűversenyt fütyülte nekik. Azt bizonygatta, hogy Bartók egyáltalán nem dodekafónia, nem „hangzavar”, mint Illyés Gyula írta egyik legszebb költeményében. Hivatkozhatott volna még a Kékszakállúra, az ötödik ajtó varázsára, Judit győzködésére, milyen bámulatos ország ez a messzire nyúló, szétkönyöklő. Meg a fináléra, amelyben az utolsó ajtónál Kékszakállú azzal búcsúzik Judittól, te voltál a legszebb asszony. Aztán az életművet lezáró hármas gyönyörűségre, a Concertóra, a Divertimentóra, a Zenére, valamennyi áradón hömpölygő dallamra, amely legalábbis számomra, még ha sokan vitáznának is vele, a Mozart-Da Ponte trilógiára emlékeztet. És aztán K.I. zeneimádatát a mennyekbe emeli, amikor már a Kaddisban meséli el, az egyik fenyves vagy platánerdőben sétálva, hogyan vigasztalta lelkét Mahler IX. szimfóniájának a dúdolása.

A páratlan alkotásokon innen és túl, ez is szerves része K.I. bámulatos világának. Ezért és sok más egyébért nem tartom ildomosnak azt firtatni, (tehát nem politikai okokból), miért nem utasította el udvarias köszönettel a kitüntetést Kertész Imre. Akinek ez és ilyen az életműve, 85 évesen és tolószékben is ezt pátyolgatja magában, az évtizedek távolából ügyet sem vet arra, ahogyan az éppen ügyeletes miniszterelnök erőltetett merev mosollyal, hétrét görnyedve gazsulál a kamerák előtt. Ez az életmű messzire szárnyal minden előtt és fölött, a megfontolásban már nincs szerepe annak, elfogadjam, vagy ne.
A politika itt eltűnt teljesen.

Szerző

Hírekről, tényszerűen!

Közel egy éve vagyok rendszeres, előfizetett  olvasójuk. Előzőleg a Népszabadság olvasója voltam, de a Népszava tartalmával többségében egyet értek. Az augusztus 30-ikai  Szép Szóban "A "zsidók ősbűne"élő adásban" című Gadó János írás ösztökélt vélemény nyilvánításra. Ez a cikk lehetne mankó, útmutató, követendő példa minden újságírónak, hogy miképpen kell a híreket és eseményeket hozzáértően, a részrehajlás nélküli igazságot és körülményeket közölni. Azt várnám a Népszava újságíróitól, hogy hasonló stílusban, összefüggéseket bemutatva írjanak például az orosz-ukrán eseményekről. Önök is csak azt ismételgetik, amit a többi újság. Miért nem követik Gadó János írásának hangnemét, tárgyilagosságát?

A krimi háborúban ki védte a Krím félszigetet? Ukrajna? Hisz akkor még nem is volt. Ki és mikor ajándékozta Ukrajnának? A megválasztott ukrán elnököt a "nép"elűzte, majd megszüntette az érvényes nyelvtörvényt. Ez csaknem 8 millió oroszt bántott, és mennyi magyart? Az orosz "lázadók" a nyelvüket, identitásukat védik. Kérdés: ki lövi őket ágyúval? Csak nem önmagukat a városon belül? Vagy a fejük fölött hogyan keletkeznek romhalmazok? A nyugat-ukrajnaiak közül sokan a  megszálló németek kollaboránsai voltak, most ugyanott hozták létre a nemzeti gárdát. Kinek a nevében harcolnak? A történelem nemrégen hasonlót produkált Koszovóban. A szerbek bántották az albánokat, a nyugat egyhangúlag bombázta Szerbiát, vele a magyarokat a Vajdaságban. Mi ennek örültünk, pedig a Szerbiát ért kár az ottani magyaroknak is károkat okozott. H a nyugati vezetők következetesek volnának, most Ukrajnát illene békére bírniuk. Lehetne követni Gadó úr szellemében az aktuális ukrajnai eseményeket is.

Szerző
Témák
Szerintem