A búcsú fájdalmas perceiben került kezembe Marx leghíresebb könyve, a Tőke, amelyet pápák is forgattak, s egyik ösztönzője volt a szociális enciklikáknak. Kissé szégyenkezve lapozgattam bele, utoljára a Politikai gazdaságtan nevű tantárgy vizsgájára készülve olvastam végig, s tudvalévő, a vizsgákra kijelölt olvasmányok általában nem lelkesítenek. Legnagyobb elképedésemre piros ceruzás aláhúzásokra találtam, néhol felkiáltó jelekkel megspékelve a margón. Semmiképp sem az én jelöléseim, nem szoktam aláhuzigálni könyvekben a fontos közléseket, kis cetlikre írom a lapszámot. De akkor is, ki lehetett a szorgalmas olvasó?
És egyszerre egy szellemalak jelent meg emlékezetem vásznán: Ági néni, elegáns kék kosztümben, mintha éppen akkor érkezett volna a fodrásztól, aki gondosan ondolálta fürtjeit.
1.
Negyedikes elemisták voltunk: akkor íratta be János fiát a mi iskolánkba. Előtte igen jómódú - enyhe kifejezés! - férjével a Pasaréti úton éltek, válásuk után költözött a család, Ági néni szüleivel és fiával a Rózsadombra. Akkor még nem a gazdagság jelképének számított itt élni, igaz, Ági néni édesapja bankár volt, maradt vagyona a nehéz időkből. Lányuk pazar neveltetésben részesült, annak a közép-európai tradíciónak lett egyik utóvédje, amelynek tagjai természetesen helyezkedhettek bele egy nagy hagyományba, amelynek lassú romlásáról Thomas Mann és Márai Sándor egyforma nosztalgiával írtak, de amely még így, omladozva is, óriási értékeket hordozott. Ági néni azzal is e hagyomány folytatójának bizonyult, hogy a Rádiózenekarban hegedült, a nyitott emeleti ablakból Beethoven némelyik szonátájának zongoraszólam nélkül megszólaltatott dallamait hallhattuk. Később mesélte el, hogy vizsgaelőadásán Farnadi Edith kísérte zongorán, a szonáta végére némi különbség mutatkozott a zongora és a hegedű között, már nem emlékszem, kinek a javára. (Farnadi Edith, Székely Arnold, Weiner Leó és Bartók tanítványaként aratta sikereit, Liszt és Bartók műveinek volt hivatott tolmácsolója, s a korszak nagy hegedűművészeinek kísérője, Grazban hunyt el 1973-ban.) Könnybe lábadt szemmel emlékezett Otto Klemperer budapesti hangversenyeire, az egyik próbán a haragvó karmester felfedezte, hogy Ági néni a szomszédjával suttog, hirtelen felindulásának engedve közéjük vágta a kalucsniját, magyarul: sárcipőjét (fájós lába miatt ezt hordta).
Ági néni nagyon ügyelt fia neveltetésére. Meg is lett az eredménye. Tudása, szorgalma, céltudatossága révén messze kiemelkedett közülünk. Már az általános iskolában nagy tehetségét emlegették, dicsérték. Csapattanács-elnök lett, s Ági néni az elegáns kosztümöket akkor cserélte zöld lódenkabátra, amelyet akár a korszak egyenkabátjának is nevezhetünk. Ült az autóbuszban, kezében piros ceruza és a Tőke nyitott példánya. Igyekeznie kellett: életrajza nem volt makulátlan, édesapja és volt férje is rossz pontnak bizonyult. Fia - szerencséjére nem a megvetett "egyéb" kategóriába került a szégyenpadra, "értelmiségi" állt a neve mellett. Amikor az orvosegyetemre jelentkezett, mérhetetlenül jóindulatú osztálytársa feljelentette, hogy apja importőr (akkor már Bécsben élt), nem is vették fel. Mentősként dolgozott. Fájdalmas szívvel értesültem, hogy a forradalom után emigrált, ő is Bécsbe került, édesapja váratlan öngyilkossága után itt végezte el az egyetemet, és - nyugodtan állíthatom - óriási karriert futott be, két országban is akadémikus, de ahogy mondják, mindenben "képben van", a hazánkban történtekkel ugyanúgy, mint a művészetek újdonságaival. Februárra vártam, de a Nemzetközi Akkreditációs Bizottság hazánk ellen hozott szankcióját követően ő is lemondta magyarországi útját.
2.
Ági néni fia távozása után nem maradt magára. Férjhez ment egy szerintem jó festőművészhez, tőle is fia született (szintén festőművész). Az új férj hajdan a Mátyás templom kórusában énekelt, ekkor a Képzőművészek Szövetségének volt valami funkcionáriusa. Hogy valójában milyen tisztséget töltött be, fogalmam sincs, Laci barátommal a vasárnapi mise után jókat ultiztunk előbb négyesben, majd hármasban 2 filléres alapon, de akkora lelkesedéssel, hogy egy-egy rossz kijátszást követően mit sem törődve a tekintéllyel, ordítva szidtuk egymást. Egyébként sok képzőművészeti ismeretet szereztem tőle, némelyik szép képét büszkén őrzöm, halála előtt készített tusarajza döbbenetes jelzése a későbbi tragédiának. Ági néni nem kedvelte ezt a vasárnapi időtöltést, általában semmit sem kedvelt, amiben a durvaság halovány árnyalata felmerült. Még jobban bántotta, hogy új férje és annak anyósa között ádáz csaták folytak: a művész gyakran latolgatta, ha végez az öreg hölggyel, hány évre ültetnék a bőségesen felsorolható enyhítő körülmények ismeretében. A végeredmény elkeserítette, nem valósította meg vérszomjas tervét.
Aztán elmaradtak a vasárnapi kártyacsaták, ám Ági nénivel ezután is sűrűn találkoztam. Hol a boltban, hol séta közben, hol a gyógyszertárban. Az volt az érzésem, hogy barátom távozása gyógyíthatatlan sebet ütött lelkében, fogyatkoztak mellőle, akikkel beszélgethetett, megosztva életének mérhetetlenül gazdag művészeti ismereteit.
Megállás nélkül olvasott, szívta magába a polgári irodalom remekeit. Meg- megállt, ha meredekebb kaptatón lépdeltünk, kapkodta a levegőt, de folyt belőle a szó. Amennyire meg tudtam állapítani, "együtt lélegzett" a korral, óriási élvezetet szereztek számára a Nagyvilág akkori publikációi, amelyek végre kitekintést adtak a sokáig láthatatlanná tett Európára. Szerencséjére immár nyugdíjasként arra is maradt energiája, amire keveseknek: újra olvasta legkedvesebb könyveit. Nem szívesen sodródtam mellé a buszon: lelkesült kiselőadást tartott Dosztojevszkijről, Tolszojról, vagy éppen Martin du Gardról, a körülötte ülők nem kis érdeklődésétől kísérve. Nem tudhatták, hogy Ági néni az ellenséges világból a kultúra birodalmába költözött, abba a csodálatos menedékbe, amelyben Andrej herceg a csillagos égre tekintve csodát láthat.
"Emlékeznek Bachra?" - nagy levegőt vett a lépcső aljában. Tudta, számon tartotta, hogy Bach és Mozart örök kedvenceim. A külföldön élő nagy énekes, Ernster Dezső küldte első férjének "hálából" azokat a Mozart-operákat, amelyekben szerepelt. Együtt hallgattuk őket. Akkor szerettem meg életre szólóan a Varázsfuvolát és a Szöktetést.
Bólintottam. Alighanem arra az estére gondolt, amelyen a Brandenburgi versenyek egyikét-másikát adta elő a Rádiózenekar. Ha együtt mentünk haza, mindig lelkesen dicsérte Lehel Györgyöt, a zenekar vezető karmesterét. Tisztelettel hallgattuk, bár inkább elődjét, Somogyi Lászlót értékeltük jobban, és természetesen a rivális zenekart irányító Ferencsik Jánost, aki valamiképp a korszak szellemisége elleni protestálást jelképezte szemünkben. Ám Ági néni nem hallgatott ránk. Végül mindig Klempererhez jutottunk el, aztán egy ugrás: Bruno Walter és Thomas Mann.
Ági néni szemébe könnyeket varázsolt az emlékezés.
3.
Ági néni és második, művész-fia tető alá hozták férje emlékkiállítását. Méltó és igazságos - gondoltam, de elsápadtam, mikor megkértek, mondjak megnyitót. Nem vagyok olyan bensőséges viszonyban a képzőművészetekkel, mint kellene és illenék, igyekeztem hát kibújni a megtisztelő feladat mind súlyosabbnak látszó terhe alól. "Karcsi is így szerette volna" - mondta Ági néni. Ez ellen nem volt apelláta, bár tudtam, Karcsi igazán azt szerette volna, ha apám nyitja meg, hiszen verset is írt halálára, s talán módjuk van elbeszélgetni egymással "odafönt".
A vers, S. K. utolsó képe, megrendítő emléke utolsó látogatásunknak: "Gyötrött fekete fák / fekete ég alatt / fekete ágak fekete lombok - / fekete szélben // mikor színek összefolytak - // Ez marad végül / mikor a színek összefolynak // Fekete ég / gyötrött fekete fák / fekete ég fekete lomb // Fekete szél"
Ági néni már nem tudott állni, egy széken üldögélt, boldogan szemlélte a szép számú érdeklődőt. Nem tudtam megkérdezni, mitől fél, hogy annyira összehúzza magát.
Eggyel kevesebben vannak, akik tudták, vallották: a kultúra a lélek nemesítője, mint a Klemperer által vezényelt IX. szimfónia Örömódája, a népek testvériségének csodás vallomásával.