Kartellgyanú a szőlő felvásárlásnál

Publikálás dátuma
2014.09.07. 13:30
Illusztráció/Getty Images
Felszólítjuk a kormányt, hogy azonnal vizsgálja ki, miért ajánlanak a felvásárlók megalázóan alacsony árat ajánlanak a szőlőtermelőknek az alföldi területeken, a Gazdasági Versenyhivatal pedig indítson vizsgálatot a kartellgyanú miatt! - szögezik le közleményükben az MSZP szakpolitikusai.

"Az alacsony árajánlatokat az utóbbi napokban maguk a gazdák jelezték, és újsághirdetések is bizonyítják.

A helyzet azért érthetetlen, mert az egyébként helyes importkorlátozás miatt a szőlő árának az elmúlt évihez képest emelkedni kellene. Ezt támaszt alá a Hegyközségek Nemzeti Tanácsának termésbecslése és árprognózisa is, amely szerint 90 forint az elfogadható minimális ár.

Európában a kedvezőtlen időjárás miatt is jelentős áremelkedés várható. Az is teljességgel elfogadhatatlan, hogy a hírek szerint az állami tulajdonban lévő Tokaj Kereskedő Ház szintén 60 forintos bruttó felvásárlási árral jelentkezett.

Azt gyanítjuk, hogy a felvásárlók az olasz import nyereségcsökkenését aljas módon a szőlőtermelők kárára akarják kompenzálni. A kormánynak kötelessége azonnal kivizsgálni történteket, a szőlőtermelőket pedig arra biztatjuk, hogy ha ez lehetséges, várjanak a szürettel, és ne hagyják magukat az alacsony felvásárlási árral becsapni és megalázni.

Gőgös Zoltán,
elnökhelyettes

Király József,
Bács-Kiskun megyei elnök"

Szerző

Orbán, Putyin és a demokrácia

Publikálás dátuma
2014.09.06. 10:53
FOTÓ: MINISZTERELNÖKI SAJTÓIRODA/BURGER BARNA

Már most borítékolható, hogy a jelenlegi magyar miniszterelnök nem úgy fog bevonulni a történelembe, mint az egyetemes demokrácia bajnoka.  Külön pechje, vagy épp szerencséje - nézőpont kérdése - a hazai politikai és értelmiségi elitnek, hogy a világot sokkal fontosabb dolgok tartják izgalomban, mint a magyar belpolitika.

A főmumust manapság Putyinnak hívják, ami érthető, hiszen a Szabadvilág képtelen leszámolni a múlttal, a hidegháborúval. Igen, a fejekben az oroszok még mindig egyenlőek a szovjetekkel. Washington nehezen tudja megérteni, hogy Kelet-Európában sohasem volt - nyugati értelemben vett - demokrácia. A kelet-európaiaknak más a mentalitásuk, a gondolkodásuk, amelyen nem javított, sőt csak rontott a 40 év szovjet uralom.

Kongatták a vészharangot

Hiába próbálja az USA (és az EU) segíteni Ukrajnát, hasonló tragédia van kialakulóban, mint Milosevic idejében volt a Balkánon. Putyint agresszornak állítja be Washington, miközben homály fedi az Egyesült Államok szerepét és valódi célját a térséget illetően. Érthetetlen, hogy a szabadság és demokrácia nevében egy olyan kijevi kormányt támogat az USA, amelynek négy miniszterét a pro-náci és antiszemita megnyilvánulásairól elhíresült (Szvoboda) párt adja. Ugyancsak rejtélyes, hogy az amerikai elnökhelyettes fia, R. Hunter Biden, miért és hogyan lett a földgáz kitermelésben érdekelt ukrán energia cég, a Burisma, igazgatósági tagja. Igaz, ugyanitt igazgatósági tag a volt lengyel államelnök, Kwaśniewski is.
A most az Európa Tanács élére választott Donald Tusk nemrég élesen támadta Orbánt, hogy Paks ügyében lepaktált az oroszokkal. Ezt a kijelentését az Orbán-ellenes magyar liberális baloldali ellenzék rögtön felkapta, anélkül, hogy a történelmi hátteret ismertette volna. A lengyelek ugyanis zsigerből oroszellenesek, és van rá okuk! 1918-ban a versailles-i békediktátummal nyerték vissza 150 évvel korábban elvesztett függetlenségüket, majd rá 20 évre (1939. szeptember) ismét megszűnt a lengyel állam. A nácikkal szinte egy időben a keletről támadó szovjet hadsereg által megszállt területeit azóta sem kapta vissza, helyette az egykori német területekre kényszerítették a lengyel lakosságot. A Krím-félsziget idei visszacsatolása ezért kongatta meg a vészharangot Lengyelországban.

A mai Ukrajna nyugati része (az egykori Kelet-Galícia) története során sohasem tartozott cári Oroszországhoz. E területet lakói adták az ukrán narancsos forradalom bázisát, az orosz érdekszféráról való leszakadásukat támogatja az Egyesült Államok és az Európai Unió, annak ellenére, hogy az oroszbarát Janukovics ukrán elnök elűzésében tevékenyen részük volt a szélsőséges elemeknek. Olyan pártoknak, mint például a Szvoboda (Szabadság) párt, amelynek egyik tanácsadója alapította 2005-ben a "'Joseph Goebbels Politikai Kutatóintézetet", igaz, a nevét később "Ernst Jünger"-re változtatták. Ezért Kelet-Ukrajnában, a történelem során mindig a cári orosz, illetve később a szovjet területen élők aggodalommal figyelik a kijevi kormányt, és inkább a szovjet időkre emlékeztető putyini Oroszországgal szimpatizálnak. A mai Ukrajna története sokban hasonlít arra, ahogy a "kapitalizmus" Magyarországra is megérkezett, és amiből aztán napjainkra Orbán Magyarországa kinőtte magát.

Ki van ellenzékben?

Ugyanakkor Putyin és Orbán vezetési elve sok hasonlóságot mutat. A negatív végkövetkeztetésre jutó kiváló nyugati elemzők azonban elfelejtik, hogy mindkét vezető jelentős tömegbázissal rendelkezik, olyannal, amely kritika nélkül hajlandó elfogadni az államvezetés cselekedeteit. Nem mindig értik meg, hogy e térség lakóinak mentalitása, a közgondolkodás, nem "nyugati". Nem úgy éli meg a hazai kisember a körülötte zajló nem demokratikus eseményeket, folyamatokat, mint azt egy nyugat-európai, vagy tengerentúli tenné. Másképp szocializálódtak az elmúlt 150 évben.
12 évvel a szabadság visszaszerzése és a demokrácia gyakorlása után (2002-ben) egy bukott miniszterelnök a választás elvesztése utáni napon kijelentette: "A haza nem lehet ellenzékben". Egy nyugati demokráciában a szónok ezzel oly mértékű felháborodást váltott volna ki, hogy azonnal politikai (és erkölcsi) halott lenne. Magyarországon, viszont milliók álltak az antidemokratikus kijelentés megfogalmazója mögé. Ebből is jól látható, hogy a népnek tetszik ez a nacionalista,"merjünk nagyok lenni" elképzelés.

Számos történész megfogalmazta: Hitler ismert "nagyot álmodni", annak köszönhette kezdeti népszerűségét, hogy szembe mert szállni a versailles-i békediktátummal, Németország megcsonkítása és a német nép hadi sarccal történt megnyomorítása miatt. A németek elégedetlenségét csak tovább súlyosbította a gazdasági világválság. Hitler elhatározta, hogy a háborút vesztett Németországot talpra állítja, és virágzó nemzeti, szocialista birodalmat hoz létre a ("zsidók irányította") kapitalizmus helyén. A hitleri ideológia szerint a zsidók szervezik a forradalmakat, a munkások és parasztok széles tömegei mögé bújva szerzik meg a világuralmat. Ezzel szemben az orbáni koncepció nem nevezi meg az ellenséget, pontosabban mindenki az, aki kormánya és a magyarság ellen tesz, különösen a liberálisok. Gyakorlatilag elveti a klasszikus demokráciát, és mindent a magyar nemzeti érdek alá rendel. Ebből a gondolatmenetből pedig már a szovjet (bolsevik) ideológia érezhető, amely Magyarországon 40 éven keresztül hirdette, hogy az egyén a közösség alárendeltje. És ez egyelőre tetszik a népnek, mert eddig is ebben a tudatban élt, csak eddig ideológiai alapon, mostantól pedig lelkes nemzeti alapon teszi.
Tehát, 2002-ben, amikor egy demokratikus választás másnapján minden következmény nélkül Orbán kijelenthette, hogy "a haza nem lehet ellenzékben" - a magyar nép kiengedte az antidemokrácia szellemét a palackból.

A bukás okai

Az ezt követő "nyócév" is azt bizonyította, hogy a magyar néptől távol áll a nyugati demokrácia, amit az "utódpárti" megbélyegzéstől megválni képtelen MSZP sem tudott felfogni, és többek között ezért megújulni. Gyurcsány azt hitte, ha követi Tony Blairt, attól már ő maga és a magyar nép jó része szociáldemokrata lesz. Erre a naivitásra maga az élet cáfolt rá. No meg a kisebbik koalíciós partner (SZDSZ), amely ekkorra már feladta a '89-es forduló idején meghirdetett piacgazdasági elvét és áttért a magyar társadalomtól teljesen idegen olyan liberális gondolatok terjesztésére, mint a másság, a könnyű kábítószerek legalizálása, az egyneműek házassága, stb. Ezek a társadalom nagy részében nemtetszést váltottak ki.

A 2008-as gazdasági világválság begyűrűződésének kivédésére a szocialista kormány valami "kapitalista" megoldást próbált alkalmazni. Gyors kölcsönfelvételt, attól a nemzetközi banktól (IMF), amely a világban elég rossz hírnévnek örvend, de függetlenül az ország politikai rendszerétől meglehetősen kedvező kamattal ad hiteleket, de cserében "beleszól" az ország gazdaságirányításába. Adott esetben megszorításokat is követel, hogy a pénzét visszakapja, ezért az EU egy időben megtiltotta az euró-övezet országainak az IMF-től való hitelfelvételt. Csak amikor Görögország került a csőd szélére, és az EU nem volt hajlandó tovább finanszírozni, engedélyezte Brüsszel az IMF-hiteleket.

Az euró-övezeten kívüli Magyarország, mint az EU egyik legsebezhetőbb gazdasága, végül is - hála a Bajnai kormánynak- képes volt kivédeni a csődfenyegetést, de az ennek érdekében tett megszorítások miatt a lakosság végképp elfordult a baloldaltól. Persze ennek a baloldali bukásnak számtalan más oka is volt, de a lakosságot nem érdeklik a magvas filozófiai elmélkedések. Őket a valóság érdekli, no meg a könnyen érthető demagógia: "ezek a komcsik mindent elloptak", "itt semmi sem változik", és a többi hasonló kijelentés.

A 2010-es csúfos vereség okát mai napig nem elemezték ki. Hogy Gyurcsány (akárcsak 8 évvel azelőtt Orbán) nem vonult vissza, mint az ilyenkor a nyugati demokráciákban gyakran szokás, ugyancsak azt jelzi, hogy ez bizony Kelet-Európa. A 2004-ben meggyőződéses szociáldemokrataként bemutatkozó baloldali pártvezető 2010-re egy kis párt vezetőjeként lépett ismét a színre, ami azt is jelezte, hogy felhagyott szocdem nézeteivel és összeállt a politikából kiszorított, eltűnt két rendszerváltó párt (SZDSZ, MDF) még megmaradt tagjaival. Ezt a fura helyzetet használta ki a ravasz orbáni propaganda. Utcai plakátokon próbálták, mint valami rossz szellemet visszadugni a palackba, a köztudatba visszahozni a levitézlett volt miniszterelnök "karakterét", aki ekkor már egy parlamentbe jutási küszöb eléréséért küzdő párt elnöke volt. Ez a fajta negatív választási kampány a nyugati világban ha nem is kizárt, visszatetsző. A magyar népnek viszont ez kell(ett), miközben a baloldal vezető erejének tartott MSZP-ről ekkor már, kis túlzással, a tömegek azt sem tudták, hogy ki az elnöke.

Populizmus ellen populizmussal

Az ellenfelek kiszorítása a politikai életből a nyugati demokratáktól idegen. Ezt csak egy Orbán-féle politikus érti és ismeri, aki nagyon jól tudja, mi kell a széles néptömegnek: demagógia, nacionalizmus és az állandó "harc" a külső ellenséggel. A belső ellenség talán ebben a ciklusban kerül majd napirendre. Orbán Viktor hihetetlen érzékkel tudja akaratát véghez vinni, miközben a néppel képes elhitetni, hogy ő csak jót csinál, és természetesen mindent a haza érdekében tesz. Felettébb különös, hogy hívei és támogatói sohasem kételkednek a pártvezér-miniszterelnök szavaiban.

Hazai hallgatóságának borzasztó ügyesen adja el kormánya teljesítményét. Az egyik legjobb példa az IMF "kifizetése". A lakosságban tudatosította, hogy a balliberális kormányok hitelfelvétele hosszú távon komoly terhet ró az országra, a visszafizetés nehézségeiről könnyű volt meggyőzni az embereket, hiszen ezt a devizahitelesek már megtapasztalták. Aztán egy szép napon a miniszterelnök bejelentette, hogy kormánya visszafizette az IMF hitelt. A nép lelkesen, és elismerően nyugtázta pártunk és kormányunk győzelmi jelentését. Az örömmámorban azonban elfelejtették megkérdezni, hogy miből is fizették vissza? Honnan volt, honnan lett nagy hirtelen ennyi pénz? Hiszen a kormánypropaganda másról sem szólt, minthogy az előző (balliberális)kormányok évtizedekre eladósították az országot. Ha kicsit utána gondolt bárki is, rögtön rájöhetett volna, hogy máshonnan vett fel a kormány hitelt, aminek kamata egyértelműen sokkal magasabb, mint a kedvezményes IMF hitelé.
Hasonlóan nagy taps és ováció fogadta (épp Tusnádfürdőn), hogy a magyar állam visszavásárolt egy magyar bankot (MKB).Az eseményről az eladó, a Bajor Tartományi Bank - BayenLB és a német sajtó is beszámolt. Münchenben örömmel fogadták a sikeres eladás hírét, mert a magyar leányvállalat - az orbáni különadók miatt - évek óta veszteséges volt. Erről persze a miniszterelnök érthető módon nem szólt.

Az "illiberális demokrácia" bevezetéséről mondottakra a nyugati média azonnal diktatúrát kiáltott, és ellenlépéseket sürget.Ebből is látszik, hogy külföldön nem ismerik a hazai gondolkodást, amely szerint a kormányt érő kritikák eleve nemzetellenesek, elvégre, "aki Orbán Viktort bántja, az minket is bánt!" (Békemenet jelszava - 2013.) Egy dologról azonban megfeledkeznek a tusnádfürdői beszéd helyeslői. Amikor Orbán a "hanyatló Nyugat" helyett a gyorsan fejlődő államokat (Oroszország, Kína, Törökország, stb.) nevezte követendő példának, lelkes hallgatósága elgondolkozott-e azon: vajon e csodás fejlődés következtében hasonló lesz az életszínvonal Magyarországon is, mint például Kínában vagy Oroszországban? A szociális ellátásról nem is beszélve. Ha erről elgondolkodnának, talán közelebb kerülnénk a jelenlegi és jövőbeli orbáni valósághoz.
A diktatúra-kiáltás helyett erről kellene beszélniük az országot és vezetését bírálóknak. Épp olyan egyszerű nyelven, mint azt Orbán Viktor teszi. A populizmus ellen populista érvekkel lehet (talán) meggyőzni az embereket, a sorsuk jobbra fordulására vágyó tömegeket. Hiszen idézve a költő szavait: a Haza minden előtt.

Szerző

A magyar arkangyal azt üzente ....

Publikálás dátuma
2014.09.06. 10:42
FOTÓ: Vajda József
Minden korszak, minden pillanata "történelmi". Azzá teszi az idő. Mint roppant szakadékon végigzúdúló víztömeg hagyja maga után a bűzlő, mocsaras talajt, amelyet a maga perc-életében örvénylőn és viharosan uralt, s le- és továbbvonulván hagyja szabadon a korszak felgyülemlett uszadékát - megismerésre kínálva a meder, valamint az imént rásodort- és száradt hordalék anyagát és rajzát: a természetét.

 Az utókor embere tehetsége és kíváncsisága szerint ezt a leletet szitálja át, rendezi elbeszéléssé, hogy azt ún. (szintén "történelmi") tudatába szervítse. Néha a jelenidő zavaros, fortyogó kavargásában is érzékelhető, hogy "minden, Egész(nek tűnt), eltörött". Vagy: "ami után már semmi nem ugyanaz, ami előtte volt".Máskor az idők és az emberi kultúra kezdetén tetszőlegesen választott decimális számrendszer úgynevezett "kerek" sarokpontjai tartóztatnák föl az idő közömbösen végtelen folyamát. Ilyen jelenség a magyar holokauszt 70. évfordulója tanúsága és tanulsága.

Azon nincs mit vitatni, hogy ama végzetes esztendők során több, mint félmillió zsidónak minősülő (vagy annak minősített) magyart pusztítottak el - mert a második világháború maszkjában alakoskodó apokalipszis utáni névsorolvasáson nem jelentek meg, sőt, legtöbbjük holttestét sem lehetett feltalálni, s ezért méltóan eltemetni.
Mi maradt fenn a félmillió magyar zsidó rettenetes halála emlékéből, és mit kezdett, vagy kezd, vele az emlék gazdája - a mai magyar társadalom? (S nem a kormány! A napi politika!) Ez az ún. korszak és ún. fordulójának a kérdése - az ún. évfordulón.

Emlék nélkül

A magyar társadalom 70 év alatt sem állított emlékművet a félmillió meggyilkolt zsidójának. Ezt a gesztust - noha szüksége fel-felvetődött - nem tette meg. Az emberi élet léptékéhez is szabott idő természete folytán az is megállapítható, ha ez az emlékműállítás ennyi idő után nem valósult meg, akkor már nem is fog. Ez a "bevégeztetett" lezárás az elbeszélés új eleme, amivel most majd együtt kell élni - kinek így, kinek amúgy.
A magyar társadalom nem emelt zsidóinak emlékművet, azonban emelt egy másikat. Amely csak igen közvetve szól az Auschwitz kéményein keresztül légneművé oldott magyar zsidókról, nevezetesen, hogy a magyar társadalom zsidói elpusztításában vétlen.

Ha egy méltó holokauszt-emlékmű már felállíttatott volna, akkor egy német megszállási emlékmű is más kontextusba helyeződött volna. Ezért itt és most a Gábrieles-sasos projekt azt üzeni, hogy a holokauszt-emlékművet helyettesíti. Mintegy, az igénye elutasítása- és hárításaként. Ezt az elképzelést érzékíti meg a szoborcsoport feliratának héber fordítása, noha a magyarokat állítólag cselekedeteikben megakadályozó németeknek nincs héber vagy zsidó vonzata.
A Duna-parti Cipők nem tekinthető holokauszt-emlékműnek, mert olyan eseményt idéz, amely azután következett be, amikor a magyar zsidóság nagy részét a munkaszolgálat és a deportálások következményeként megölték. (A hiteles hely okán is esztétikai értékű alkotás szintén háromnyelvű felirata sem nevezi meg a magyar holokauszt szereplőit hanem csak egy konkrét epizódét - "nyilaskeresztes fegyveresek" - s még itt is bántó az áldozatok kamuflázsa: "Dunába lőtt áldozatok". Hogyan is bírja el, Biblia nyelve ezt az elhallgatást?) A Dohány templom udvarán a Fűzfa-emlékmű zsidók pénzén és kezdeményezésére készült, nem közterületen, ezért nem tekinthető a magyar társadalom emlékezésének.

"Hős" és "isten"

A Gábrieles-sasos-országalmás projektet ugyan a jelenlegi kormány kezdeményezte, mégis méltán tekinthető a magyar társadalom "kollektív" emlékezete - vagy emlékezet-vesztése, -eltérítése - megtestesülésének. Éppen a bőven dokumentált - és ezért céljával kontraproduktív tudósítások (szinte napi rendszerességgel a Népszabadságban) bizonyították, sőt, sulykolták ezt. A bármilyen széleslátószögű objektívvel rögzített fotó- és videó jelentésekből kiderült, hogy csak néhány tucat, maximum több száz ember vett részt a tiltakozásokon - javarészt az áldozatok népéből, vagy "kapcsolt részeiből". (S ezek egy része is a választások politikai kényszerpályáján mozgott - ami a magyar holokauszt 70. évfordulójának egyik legidegenebb leitmotívja.) A magyar társadalmat zsigereiben megtestesítő történelmi egyházak szava azonban hiányzott, noha a Gábrieles-sasos-országalmás installáció szakrális szimbolikával él. (Az először a Dániel próféta könyvében feltűnő arkangyal neve - a két ma is közhasznú héber szó összetételéből származik: gibor [hős], él [isten], ami a pápaság intézményén keresztül szivárgott be a magyar keresztény mítoszvilágba.)

Ha nekik "rendben volt" a szoborcsoport és mindaz, amit megtestesít, mit kifogásol a valóban törpévé gyilkolt kisebbség népe? Egyetlen keresztény értelmiségi, Jelenits István, tiltakozott. Állásfoglalása a tátongó hiányt húzta alá. Ha még három-négy hasonló bírálat fogalmazódott volna meg - ez a szobor nem valósulhat meg. Még a projektet tulajdonképpen visszavonó, felavatás elmaradását is e marginális "véleménynek" tudom be, mert ez nyújthatott alapot, az átadás ceremóniájára kijelölt államtitkárnak a jelenlegi konstellációban bátor parancsmegtagadásához. De hol bújt Erdő Péter a magyar katolikus egyház feje, aki bizony nem követi az új, s felfogásával e érzékeny kérdésekben forradalmian bátran cselekvő pápa szellemét és példáját. S hol maradtak el Várszegi Asztrik "megfontolásai" (a Soáról) éles helyzetben, vagy akár csak Varga Mátyásé ugyanebből a műhelyből? A református egyház ebben a sűrű időben ifj. Hegedüs Lóránt büntetésének 3000 forintra csökkentésében tette le a garast. (Egyébként a szintén Szabadság -téri Horthy totemfej, és a köré szervezett törzsi szertartások kapcsán.) Az evangélikusok óvatos elhatárolódása pedig etnikai (német) hátteret bizonyít - hasonló kiüldöztetés tapasztalatából. Mit jelent (üzen) a történelem e leválthatatlan "civil szervezeteinek" magatartása, ha a felelősség-elhárítás emlékművét ma némasággal szentesítik, mint hetvenegynéhány éve is, a deportálást előkészítő törvénykezést?

A "kibeszélés" szükségessége

Még egy mérgező sebtapaszt kell letépni a 70 éve nyitott s behegedni nem engedett sebről. Hogy a holokausztról "vitatkozni", "álláspontokat ütköztetni" kellene az évfordulón, sőt: eme tevékenység a történészek dolga lenne. Az elmúlt hónapok diskurzusának, szerintem, a legsértőbb mozzanata volt, amikor Balog Zoltán kenetteljes "demokratizmussal" javasolta, hogy álljon le "vitatkozni" Karsai László és Szakály Sándor. Nem(csak) a kormány minisztere, hanem egy lelkész - a léleknek a költőnél is tanultabb "mérnöke". Ő vágta a túlélők szemébe, hogy amit átélni kényszerültek, az ma intellektuális vita tárgya. A vita (eufemisztikusan: "párbeszéd") differentia specificája, hogy a benne foglalt állítások erre is, arra is eldönthetők. Kell-e ahhoz oknyomozó történész a saját keresztnevem eredetét illetően, amelyet apám munkaszolgálatban elpusztított bátyja után örököltem? Korrigálhatja-e történész a szintén az apai családba beházasodott (és ezért "betért") nagynéni tanúságát, aki összegyűjtötte az 56 személy nevét, akiket apai felmenőim közül a holokauszt során meggyilkoltak? (Anyám részéről - mert a Budapest közigazgatási határán kívüli Pomázon éltek - lajstromkészítő sem maradt.) A kaszással viaskodó mindkét szülőmet lehet-e ma tapasztalataik megváltoztatására bírni (még ezzel is fenyíteni), nevezetesen, hogy a holokauszt által annyira meghatározott életükhöz (s ezáltal az enyémhez) nem csak magyar embereknek és nem csak magyar intézményeknek volt közük, noha ők ezt így tapasztalták, s ezt a keresztet hordják a mai napig? (Atyám esetében csak Bergen-Belsenben bukkantak fel a németek. De különösen üzent számára a sors: a holokauszt ötvenedik évfordulóján megjelent nála egy félévszázada nem látott kőbányai osztálytársa és visszahozott neki egy ötven éve kölcsönkért könyvet, s valamely oknál fontosnak tartotta, hogy vele átadjon neki egy ötven éve készült térképekkel kísért feljegyzést, amelyben leírta katonai alakulata feladatát és funkcióját - a bergen-belseni koncentrációs tábor őrzését.)

A Gábrieles-sasos-országalmás emlékművet mégsem nevezném a hazugság emlékművének. Igenis megtestesít igazságot, sőt: olyan igazságot, amire nélküle nem is derülne fény. Mint riporter, egy zsidó folyóirat szerkesztője és egy szintén zsidó könyvkiadó vezetője folyamatosan szembesülök az emlékezés feltörő áradatával. Zsidókéval. S mint egy ilyen témájú egyetemi szeminárium hallgatója, tanultam arról, hogy a zsidók emlékezése azonnal elindult a táborok felszabadulása után - bármilyen gyötrő is volt ez, nem egyszer az öngyilkosságba kergetve az emlék felidézőjét. (Ember Mária, a Hajtűkanyarban egy kisfiú szájába adta a saját élményeit, utolsó könyvében azonban, 2000-ben fogunk-e még élni? egyes szám első személyben beszélt. Elmondta nekem, hogy egyre hatalmasodó halálos betegségének fájdalmai adták az erőt és az ellenpontot, hogy megküzdjön a lelki gyötrelemmel, amit számára az emlékezés jelent.)
A zsidók kibeszélésére (tanúságára) ugyanis nem azért volt szükség, hogy "soha többé!", mint ezt oly bárgyú propagandisztikusan még ma is szajkózzák (a második világháború óta hány millió embert gyilkolt meg az ember, hányat csak azalatt is, míg e sorokat írom?), hanem azért, hogy folytathassák az életüket. Aki ezt a traumát nem beszéli ki, hanem elfojtja, beteg, életképtelen marad.

Gyógyíthatatlan emlékek

Hol van az elkövetők emlékezete? A történész kimutatta, hogy majdnem minden deportált nő hüvelyét megmotozták. Ismert egyetlen bábaasszony emléke, netán gyónása erről a rettenetes aktusról?- mert sokan matattak ennyi hüvelyben. Vagy az Ember Mária - és annyian - leírta kiskatonáé, aki a magyar határon benyitott a marhavagonokba préselt embermasszához és elkérte az értékeket,"maradjon mégis magyaré", vagy vizet kínált értük cserébe. Hol lappang a kétszázezerre becsült, deportálásokat lebonyolító államigazgatási dolgozó emlékezése? A zsidókat a Dunába kísérő-lövő nyilas suhancoké? A zsidó vagyonok kiigénylőié...? Sikerült volna megőrizni egy életen keresztül kimondatlanul hagyni az elkövetés emlékét - a zsidók emlékének a pandanját? Ha más közeg nem, de belső családi alkalmak, szeretkezés utáni nagy feltárulkozások, részegségek, halálos ágyak is érintetlenül és továbbadatlanul hagyhatták?

Az irodalom valamelyes ismerőjeként úgy tűnik: igen. (Egyedül az Fábry Zoltán Utószezon című filmje - 1966 - vetette fel ezt a lappangó és tisztázatlan emlék-fojtogatást.) Ahogy a 70. évnek az volt az igazi jelentősége, hogy még található zsidó túlélő (potenciális megbocsátó és tanú), úgy - milyen kézenfekvő, de erről soha nem beszélt a diskurzus -az elkövetői részről is ugyanez a helyzet áll fenn. Azoknál, akik - az áldozatok népével szemben - nem emlékeztek. S mert minden szempontból az áldozatok fogyatkozó kortársai - ezért már nem is fognak. Tehát ez a rettenetes emlék és tapasztalat - az ún. gyászmunka elengedhetetlen kelléke - most már mindörökké elmondatlan, kibeszéletlen és továbbadatlan marad. Ezt ugyanis sem választott vezetők, sem történészek nem tehették-tehetik meg helyettük.

A már befejezett idejű el nem mondás és elfojtás a magyar nemzet tragédiája, s nem egy szoborcsoport felállítása. Ugyanis a ki nem mondott, és ezért betegségbe homogenizálódott, emléket már nem gyógyíthatja meg senki. Még maga a Teremtő sem, mert szabad akarattal ruházta fel az embert. Ezért ez így marad. Örök igazsággal ruházva fel a Gábrieles-sasos-országalmás emlékművet. Amely, ha nem tervezetten is, de lényegesebb jelenséget ragad meg, mint eredetileg kitűzött célja, mert nem egy történelmi eseményt, hanem annak az emlékének az örökösei geniusát teszi "ércnél maradandóbbá". (Kár is volt fel nem szentelni - "az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében".)

A 70. évfordulóval nemcsak a gyászmunka és katarzis nyomán megvalósulandó megbékélés esett örökre a kútba, hanem vele visszaható hatállyal is megerősíttetett a történelem iránya is, amelyben törvényhozásilag (1938--1944), majd a (visszacsatolt) kassai pályaudvart elhagyva fizikailag is szétvált magyarok és zsidók közös történelme. Azaz: ami egyszer kiszántatott, vissza nem boronálható - különösen, hogy azzal kell szembesülni, hogy nincs is, sőt: nem is volt, ilyen szándék.
Ez talán fájdalmasabb, mint amikor elkövettetett mindaz, aminek itt és most örökre eltéríttetett az emlékezete. Igazabb tapasztalat a keveseknek, akik ezt megélhették, szinte ezért a lelketlen szembesülésért végigküszködve ezt a három emberöltőt. Sőt, a második és a harmadik nemzedéknek is áthagyományozva az örökség terhét mert az emlékeltérítés mozzanata a magunk bőrén megtapasztalt élményévé szervítette, s végtelenítette ezt a tapasztalatot.
Széttekintve az időnk levonulta után magát megmutató szomorú üledék-vidéken, a belőle kiemelkedő, az időt "kizökkentő", szoborcsoporttal találtuk szemben magunkat, ahol az arkangyal - a hős és isten nevéből összefont nevű - vigyázó szigorral sorsunkra (sorstalanságunkra) mutat.