Zutty, ránk dől mindaz, amiben eddig éltünk, megsemmisülnek olyan eszmék, amikben hittünk, lehull rólunk a maszk, még a falak is összeomlanak, ott maradunk pőrén, a semmi közepén, és nem tudjuk mi lesz. Dióhéjban erről regél Gombrowicz Operett című műve. Ez a 110 éve született író, akinek elég rút véleménye volt a világról, még mindig rendhagyónak, fenegyereknek számít. Nem állítható, hogy agyonjátszották nálunk. Még leginkább az Yvonne, burgundi hercegnő című darabja a legközismertebb, melyben a kellemetlenné váló címszereplőn aljas, kollektív gyilkosságot követnek el úgy, hogy mindenki moshassa kezeit.
Az Operettet bátran, de mégsem elég merész előadásban, a hetvenes évek végén műsorra tűzte a Vígszínház, Valló Péter rendezésében. Tíz éve a Bárkában is bemutatták, Czajlik József izgalmas kísérletnek fogta fel a produkciót, és időnként volt is benne izgalom, de az nem állítható, hogy felejthetetlen előadás, frenetikus siker született belőle. Azt a fajta abszurdot, amit Gombrowicz képvisel, és amit például Lengyelországban, de akár Romániában is anyanyelvi szinten beszélnek, nálunk nehezen játsszák a színházak. És bizony a Nemzeti premierjével ez a helyzet csöppet sem változott. Ez az agyas szerző ugyanis nem is dupla fenekű, hanem százfenekű, nehéz valamennyi rétegét megmutatni.
Az Operett esetében a legfelső réteg maga az operett műfaja, az első felvonás erre épül. Kell például egy monstruózus, pompázatos díszlet, hiszen Gombrowicz nem véletlenül beszél az operett monumentális idiotizmusáról. Amiben benne van, hogy ez egy nagy forma, nagy díszletek, káprázatos jelmezekkel, jókora szereplőgárdával, és majdnem operai méretű zenekarral szükségesek hozzá. Ehhez képest a Nemzeti Anita Magda Bojarska által tervezett díszlete spórolósnak tűnik, semmi csicsa, egy fehér építmény, lényegében terasz, az is csak a színpad egyik részét tölti ki, amúgy fekete körfüggöny látszik, meg csupasz csövek. Ez azért nincs rendjén, mert a harmadik felvonásban minél hatalmasabb, látványosabb dolgoknak kell a szereplőkre omlaniuk, hogy egészen eszelős legyen a kontraszt, a fenn az ernyő nincsen kas látványvilága, és a valóság között.
Persze akarhatja mondani a rendező azt, hogy már eleve elszürkült, lepukkant világban élünk, de akkor meg a jelmezek, amiket szintén Bojarska tervezett, miért rafináltan kimódoltak, miért piperkőcen fényűzőek? És szerencsére az Óbudai Danubia Zenekar is tükrözi a nagy formátumot, Bíró Péter, és a harmadik felvonásban, a zeneszerző, Piotr Salaber vezényletével képes bombasztikus és tényleg drámai lenni egyaránt. Kedvesen mókázva, ironikus szurkapiszkákkal, operettesen indul az előadás, bár az nem állítható, hogy jókorákat nevet a nézőtér, pedig a vaskos humor a jópofizó ripacskodás is beleférne, úgy jönne ki igazán, hogy ez csak hamis, látszatvilág. Trill Zsolt remekül teremti meg Fior divatdiktátor önajnározó, kényeskedő figuráját, ha az énekhangja nem is feltétlen áradó.
Incze József körülbelül annyit mutat Himaláj hercegből, hogy tökkelütött. Bánsági Ildikó hercegnéként igyekszik megmutatni azt a döbbenetet is, ami a festett kulisszák leomlásával jár. Az elég szerényen sikerült első felvonás után a produkció felerősödik. Kezd világossá válni, hogy Szatyori Dávid grófja, és Farkas Dénes bárója sem elégedhet meg azzal, hogy kényeskedő önelégültséggel egymással vetélkednek, kénytelenek lesznek valamit észrevenni abból, hogy szertefoszlik az a világ, amiben kivételezetten létezhettek.
Megszűnik az, hogy érdemek nélkül is az elit tagjainak tudhatják magukat. Lázadnak a lakájok, a kiszolgálók, az eddig elnyomottak, a szegények. Ők viszont vadul, hihetetlen gyűlölettel, fanatikusan, bármit kegyetlenül szétverve, elvakult, romboló indulattal teszik ezt. A harmadik felvonásra kő kövön nem marad. Minden tárgy és minden lélek összezúzva. Itt már csak a nulláról lehet újrakezdeni, és ennek megfelelően már eszmének sem marad más, mint a tiszta meztelenség. Az nem hazudik, nem próbál minket másnak feltüntetni, mint a ruha, társadalmi rangtól is független. Aki erre annyira vágyik, és egyre inkább mondogatja, az Albertinka, a darab meghódítandó primadonnája, Hasenfratz -Szegvári Júlia megszemélyesítésében.
Úgy lesz meztelen, hogy hosszú haja túl sok mindent eltakar belőle. Gombrowicz provokatív, vagány szerző volt, forradalminak, magát lázadónak vállalónak kellene lennie ennek a meztelenségnek. Ehelyett inkább csak dekoratív. Ahogy az amúgy fene nagy energiákat igénylő produkció sem jut el odáig, hogy elszántan, mindenáron tagadja a fennállót, és forradalmi hevületet gerjesszen. Érződik a küzdelem az anyaggal, az is érződik, hogy a lengyel rendező, Andrzej Bubien abszolút akart valamit, de a totális, nyíltszíni megsemmisülés, és az elszántság egy új világ építésére, inkább jelzés, mint fájdalmasan átélt, a deszkákon megjelenített, dermesztő valóság.
