Egyre kevesebb valódi magyar futballistánk marad. Sándor Károly egyszeri volt s megismételhetetlen, a maga 158 centijével a labdarúgás óriása.
Minden idők legkiválóbb magyar jobbszélsője az MTK-ban 329 bajnokin szerepelt (nála többször senki nem öltötte magára a klub dresszét), 1947 és 64 között 182 gólt szerzett (ennél többet csak Hidegkuti Nándornak sikerült elérnie), a válogatottban 75 föllépés meg 27 gól adatott neki, jóllehet 1949 és 1964 között enyhén szólva erős volt a konkurenciája.
Nyert 3 bajnokságot (1951, 1953, 1957/58), aztán MNK-t (1952) és Közép-Európa-kupát (1955, 1963), ott ült a 6:3 alkalmával a Wembleyben, amiről később azt mesélte: "Zöldfülű voltam, csak később döbbentem rá, miből maradtam ki!"
Sebes Gusztávval viszonya mégsem a kispadozás miatt nem volt felhőtlen, hanem mert nem tűrte, hogy a legendás kapitány szóvá tegye, ifjú felesége túlontúl feltűnően festi magát. Kimaradt az 1952-es olimpiai aranyéremből s nem léphetett pályára az 1954-es vb-n sem. Ennek ellenére mindig azt hajtogatta: "Oltári szerencsés pali vagyok!"
Móravárosból (akkor még Szeged külterületéről) indult el karrierje, ám hogy elindult, az már önmagában jókora mázlinak köszönhető. Tízegynéhány éves korában a hídról beleugrott a megáradt Tiszába, lábát összezúzta az öltözőkabinba, az orvos az amputálást javasolta.
"Az anyám ellenszegült, de milyen jól tette, szép kis jobbszélső lett volna belőlem" - mondogatta az esetről. A Fortuna kegyeltjének érezte magát akkor is, amikor az MTK-hoz, majd a válogatotthoz került, s együtt játszhatott a kor legjobbjaival.
"Öt olyan nagysággal futballozhattam, mint Bozsik, Czibor, Hidegkuti, Puskás és Kocsis. A németeknek, az angoloknak, később a braziloknak is akadt két-három ilyen klasszisuk, de hogy öt legyen egy csapatban, arra soha nem volt példa, és soha nem is lesz".
Azt vallotta, soha nem volt igazán tehetséges, tőle elpattant a labda, rohannia kellett, hogy utolérje, de rohant mindig, amikor edzés után órákig kint maradt még gyakorolni, s akkor is, amikor Dalnoki üldözte gyilkos tekintettel.
A jobbszélsőknek az ő idejében a vonal mellett volt a helyük, el nem mozdulhattak onnan, de gólt szerezni mindenki szeretett volna. Szélről kellett lőni. Tatán háromtól ötig voltak a tréningek, amikor befejezték, nem maradt a pályán labdaszedő gyerek, csak a kapu, azon a háló, a labda meg még néhányan.
"Nem rugdoshattam el a labdát összevissza, mert akkor mehettem érte. Pontosan kellett célozni. Meg erőből, máskülönben a kapus kirúgta volna" - mosolygott Csikar azzal az összetéveszthetetlen bohókás tekintetével. Nagyságát jellemzi: beceneve beépült a magyar szakzsargonba.
Imádott élni, imádott kártyázni, imádott olvasni, könyvek tucatjai nem csak megannyi serlege kiegészítőjeként díszítették polcait. Mindig vidám volt és jó kedélyű, morózusra kedélye csak akkor fordult, amikor a politika, a mai közállapotok, az utálkozás került terítékre.
Amíg tudott, eljárt az MTK 2001-ben róla elnevezett, agárdi utánpótlásközpontjába. Instruálta a tehetségeket, odahívatta magához őket, s mondta nekik, "Láttalak, ügyes vagy. De ne hidd, hogy ez elég! Szaladni, menni kell. Neked ez lesz a munkád, nem tudsz iskolába járni, egyetemre menni, futni kell, keményen hajtani, máskülönben megette az egészet a fene!"
Sándor Károlyt a Magyar Labdarúgó Szövetség és az MTK saját halottjának tekinti, temetéséről később intézkednek.
