Jimi Hendrix örök feltámadása

Jimi Hendrix életműve torzó és kerek egész egyszerre. Torzó, mert a 28. életévét sem betöltő gitár-zeneszerző rövid pályafutása során szüntelenül új utakat keresett és csak elképzeléseink vannak arról, hogy merre haladt volna tovább. Kerék egész, mert néhány éves pályafutása során olyan gazdag zenei örökséget teremtett az életében megjelent, majd halála után előkerült felvételekkel, amelyek a mai napig referenciák a rock-ban, a jazz-ben, de a kortárs zenében is.

Jimi Hendrix esetében 44 év után sem lehet úgy beszélni „feltámadásról”, mint sok, idő előtt eltávozott pályatársáról, akikre többnyire egy-egy ismeretlen felvétel felbukkanása, vagy egy évforduló irányítja rá a figyelmet. Ő folyamatosan jelen van napjaink zenéjében is, újabb és újabb nemzedékek merítenek belőle.

Ennek ellenére halálának napja, szeptember 18 körül mindig megélénkül valami az öröksége körül. Az idén például aznap mutatják be a már előzőleg sok vitát kiváltott életrajzi filmjét, a Jimi Is All My Side-ot. A film egyrészt Hendrix még a világhír előtti életét mutatja be, másrészt pedig – a jogokat birtokoló család egyesület, az Experience Hendrix LLC ellenállása miatt – egyetlen eredeti Hendrix-felvétel sem hangzik el benne. A lemezgyűjtőknek viszont annál nagyobb öröm lesz, hogy megjelenik digitalizált változatban az a két legendás lemez, amely a Hendrix halálát követő egy évben jelent meg.

A The Cry of Love borítója

Az első a The Cry of Love volt, amelynek 1969 decembere és 1970 nyara közötti felvételeit Eddie Kramer, Jimi „történelmi” hangmérnöke és dobosa, Mitch Mitchell rendezte. Ezen a korongon a funky-s (Freedom, Ezy Rider, In From The Storm), blue-os (My Friend, Belly Bottom Window) számok mellett voltak olyan lebegő, spirituális hangulatú darabok is, mint a Drifting vagy az Angel. A lemez Angliában 2., Amerikában 3. volt az LP-listákon és közel négy és fél évtized után is lemondhatjuk: a nagy siker nem csupán a tragikus halálnak volt köszönhető, hanem legalább annyira Hendrix egyre finomodó zenéjének is. A lemezt utoljára 1992-ben nyomták ki, így, aki akkor lemaradt, most pótolhatja.

Ugyancsak nem hiányozhat egyetlen gyűjtőnek sem a Rainbow Bridge (1971), amelyen egy 11 perces elképesztő blues, a Hear My Train-A-Comin’ koncertfelvétele mellett olyan gyöngyszemek vannak, mint a gospeles hatású Earth Blues, a meditatív instrumentális Pali Gap, az egyik legszebb Hendrix-kompozíció, a Hey Baby – New Rising Sun, amelynek bevezető akkordsorai pontosan illusztrálták, hogy Jimi egy sokágú kereszteződésnél áll és maga sem tudja, merre induljon és nem utolsósorban az amerikai himnusz, a Star Spangled Banner stúdióváltozata, megszámlálhatatlan gitár hangorgiája. E felvételt leszámítva az új darabok arról tanúskodtak, hogy míg korábban Jimi nagy hangsúlyt fektetett a hangzás határainak kitágításra, mostantól egyöntetűbben a kompozíció felé fordult.

A Rainbow Bridge borítója

A két lemezt Hendrix, mint feljegyzéseiből kiderült, közös albummá akarta gyúrni, ugyanúgy egy kísérlet-összegzésként, mint 1968-ban az Electric Ladylandet. Halála után azonban menedzsere, Michael Jeffery, akit sokan Jimi haláláért is felelősnek tekintettek, nagyobb üzletet látott abban, hogy két, „szerkesztetlen” albumot ad ki. A másodikból lett az azonos című dokumentumfilm zenéje, amely Hendrix 1970. júliusi, Hawaii-szigeteki koncertjét és annak hátterét mutatta be. Az eredeti terv végül 1996-ban valósult meg, ekkor jelent meg a The First Rays of The New Rising Sun. A két különálló lemez azonban önmagában is remekmű.

Hendrix fittyet hányt minden zenei szabályra és konvencióra. „Szívesen összekeverném Handelt, Bachot, Muddy Waterst és a flamencót” – mondta egy 1969-es interjúban. Nem véletlen, hogy közös felvételeket terveztek Miles Davis-szel, aki éppen akkor értelmezte át a jazzt a Bitches Brew-val. Davis később elismerte, hogy kölcsönösen hatottak egymásra. Máig nem tudjuk, miért nem jött össze az egyedülálló zenei találkozás, állítólag Davis kért túl magas gázsit a lemezért. Pengetgettek próbaképpen az akkor még alig ismert John McLaughlinnal. Nem akármilyen duót alkothattak volna a Mahavishnu Orchestra szintén örök útkereső alapítójával.

Hendrix azonban más szférákban járt, aligha viselt volna el maga mellett hozzá hasonló vagy csak őt megközelítő zseniket, mint Miles vagy McLaughlin. „Csodálatos dolog a gondolatoknak univerzális dimenziót adni” – mondta és néha azzal „dicsekedett”, hogy egy Marsról leszakadt aszteroidáról jött. Ha az ember meghallgat olyan futamokat, mint amilyeneket a 2r Stone From The Sunban, az Angelben, a New Rising Sunban, vagy a 1983-ban játszik, hajlik rá, hogy elhiggye: a gitáros valóban kapcsolatban állt a világmindenség hullámaival.