Pokolra menni, totálisan a padlóra kerülni, végletesen kikészülni nagyon tud a színpadon, és valószínűleg az életben is, Bánsági Ildikó. Legújabb szerepében, a Nemzeti Színházban, tökkelütött, bután fecsegő, agyoncicomázottan öltözködő, előkelősködő hercegnőt alakít Gombrowicz Operett című abszurdjában. Amiben aztán összeomlik ez a felszínes, hamis kulisszákkal teli világ, és azok, akik az elit tagjai voltak, kisemmizettekké, gyűlölet tárgyaivá válnak, lerongyolódottan ott állnak a nihil, a lepusztultság, a riasztó értelmetlenség közepén. A szereplők közül többeken csak azt érzékelem, hogy becsülettel csinálják, amit a rendező, a koreográfus beállított, kínlódva verik magukat a földhöz, tipródva téblábolnak, igyekezve mutatják, hogy jaj, mennyire kétségbeesettek. De Bánsági, anélkül, hogy ehhez nagyjelenete lenne, a tömegben is, abból kiragyogva, csaknem ott hal meg a nyílt színen. Holt haloványra sápad. Miközben megfáradt, végletesen elkeseredett hercegnőként alig maradt már energiája, kétségbeesése lázas vergődésre, ideges nyughatatlanságra sarkallja, megfeszül, és mégis zsigerből rángatózik. Ha úgy tetszik, a világvége megtestesülése.
Amikor hercegnéként üresfejűen kell pompázni, nevetségesen ostoba dolgokat mondani, nem feltétlenül dől tőle a publikum a nevetéstől, egy felemás előadásban neki sem sikerül az "operett monumentális idiotizmusát" tökéletesen megjeleníteni, eltalálni ezt a roppant nehéz színházi nyelvet. De mégis érződik, hogy jelentős, fajsúlyos művész van a deszkákon, akinek közlendője, elszántsága, akarata, talentuma van. Így volt ez a Nemzetibe szerződése utáni első szerepében, az elmúlt évadban, Pilinszky János felemelő nyelvű, de valódi drámává nehezen váló KZ-oratóriumában is. Ebben a kevéssé sikerült produkcióban helyzetét végiggondoló, arra folyamatosan reflektáló, koncentrációs táborba került zsidó asszonyt adott, aki öngyötrően töpreng el azon a szituáción, amibe került. Hihetővé vált, hogy csonttá soványodik, lélekben is összetöpörödik, majd naggyá válik, mert lehetetlen körülmények között is belülről képes újra felépíteni magát. Ezúttal szintén a poklok poklát járta be, nem kímélte önmagát.
Nem jutott könnyen a pályára. Bár járt színjátszó körbe, nem volt az az állandóan szavalós típus. Orvosnak készült, az agysebészet különösen vonzotta. Aztán az utolsó pillanatban, hirtelen nyílalt belé, hogy ő bizony színész akar lenni. Nem járt sikerrel az első felvételin, aztán a másodikon se. Beiratkozott a Nemzeti stúdiójába. Nem érezte jól magát, állandóan szavaltatták, amit nem szeretett. De otthon monológokkal pallérozódott. Már odáig jutott, hogy bejelentette, ott hagyja a színiiskolát, és ekkor Bodnár Sándor, a vezetője, azt mondta, hogy szeretné még egyszer meghallgatni. Átszakadt a gát, a Rómeó és Júliából Júlia monológja áradt belőle, a fellegekben és a föld mélyén járt, világossá tette, milyen széles érzelmi skálán képes játszani. Bodnár csodálkozva kérdezte, ezt eddig miért nem mutatta meg magából. A válasz úgy hangzott, hogy mert nem kérték, és maradt a stúdióban, a tanár úr egyik kedvenc tanítványává vált. Harmadszorra nyugalom szállta meg a felvételin. Amikor mondták, hogy melyik verset adja elő, a válasza az volt, hogy "nem." Aztán javasoltak még többet. Azokra is nem volt a felelet. Ez élénkítően hatott a bizottságra, valami olyan lehetett, amit nem szoktak meg, megmutatkozott benne egy markáns egyéniség, aki, ha valamit nem akar, mert már tudja, hogy nem áll neki jól, nem is csinálja. Monológokkal viszont előrukkolt.
Azóta is elég pontosan tisztában van vele, miben jó és miben nem. Amikor például egyik fontos szakmai állomásán, a Vígszínházban már azt érezte, hogy ismétli önmagát, nem tartják alkotótársnak, és a kérdéseit sem hallgatják meg, ugyanakkor a vezetőség mindenhez gratulált neki, azokhoz a produkciókhoz is, amikben nem tudta elfogadni magát, tátott szájjal kivárt. És egy-két évvel többet maradt, mint kellett volna. De persze ott is volt felejthetetlen, például Csurka István hosszan műsoron lévő Deficitjében megmutatta, hogy egy valaha jobb napokat látott értelmiségi nő hogyan megy tönkre morálisan és lelkileg egyaránt, hogy foszlik szét szinte atomjaira. Lidérces és ugyanakkor komikus volt egyaránt, jól jelképezte a lét abszurditását.
Szeret ott lenni, ahol valami újba kezdenek, valami izgalmas várható. Amikor a József Attila Színházhoz szegődött, éppen Iglódi István akarta azt fajsúlyosabbá tenni, belebukott, de létrejöttek fontos előadások, például a Garas Dezső által rendezett Csoda, vagy a Szerelmeim, aminek kedvéért, időt nem kímélve, Bánsági még szaxofonozni is megtanult. Az utolsó előadás után sírtak, házibulit tartottak, és elszaxofonozta nyitott ablaknál, holdsütésben azt a számot, amit a produkcióban is játszott.
Fantasztikus nekirugaszkodás volt az igen jelentős színészeket szerződtető, de kérészéletűnek bizonyuló, Törőcsik Mari vezette Művész Színház, melynek egyik zászlóshajója volt. A nagy román rendező, Vlad Mugur ráosztotta például a Vízkeresztben Viola szerepét. Félt, hogy ehhez erősen túlkoros, hogy Viola anyunak látszik majd a deszkákon. De nem így történt, és ehhez különösebb smink sem kellett, hiszen megvoltak benne a szerephez szükséges nyughatatlan, fékezhetetlen energiák, amik mind a mai napig a civil életben is hajtják. Nem a fenekén megállapodottan dekkoló típus.
Ennek ellenére több mint 15 évet húzott le az Új Színházban. A hullámzó színvonalú teátrumban igyekezett topon lenni, és ez gyakran sikerült is, de azért előfordult, hogy az ő teljesítménye szintén hullámzott. Volt például félelmetes, gonoszságában lidércessé növő Übü mama. Felszabadultan komédiázott a Bolha a fülbe című Feydeau bohózatban, és a címszereplő anyjaként részt vett a Roberto Zucco kemény, kegyetlen, fontos előadásában, ami a színház legjobb teljesítményei közé tartozott. Ott maradt az Új Színházban akkor is, amikor sokan eljöttek, a szélsőséges nézeteiről elhíresült Dörner György vezette teátrumból. Nem beszéltem vele azóta, nem tudom bánja-e, vagy sem. Az előző évadtól a Nemzetiben kezdett új színészi életet. Ottani két első szerepében nem futja a csúcsformáját, de megmutatja az oroszlánkörmeit, vitathatatlanul jelentős színészi talentumát.
