A magyar szabadságharcnak dicső hagyományai vannak. 1848-ban a nemzeti függetlenség kivívása volt a vezéreszme, de a jogegyenlőség megteremtésére is történtek bizonytalan próbálkozások. 1919-ben a jog asztalától száműzött, kisemmizett munkásrétegek, a proletárok felemelése nevében tombolt a terror, amelyet a keresztény középosztály fejlesztéséért vívott, egyoldalú küzdelem követett, miközben ez a harc sem teremtett jogegyenlőséget, sőt… a kifejlete pedig gyászos lett. 1956 megint a szabadság jegyében lett a világ lelkiismeretének ébresztője, a Fidesz szabadságharca viszont - tulajdonképpen nem lehet pontosan tudni, miért, kikért is folyik egyvégtében, hiszen vannak áldozatai, de vannak nyertesei is, nem sokan, ám a körülményekhez viszonyítva épp elegen.
Kiért szálljunk csatába?
Nézzük először a hadsereget. Az biztos, hogy Esze Tamás parasztjai szóba sem jöhetnének: a dolgos paraszti kézre a Vezér és barátai birtokain van szükség. Annál fontosabbak a nemzeti függetlenség bajnokai, a stadionok gondnokai, szertárosok, pályamunkások, dísztribünök üléseinek szorgalmas törölgetői, az őrök, akik illetéktelen behatolók ellen védelmezik a kiemelteket, akik büszkén, szotyolát köpködve szemlélik a nézőtéren lézengőket (a pályákon zajló eseményeken nincs mit nézniük, azokat a televízió közvetíti a legszerényebb nézőszámtól kísérve, de a Vezér kedvében járva, megmutatva, hogy nem csak Európában népszerű ez a sport). A seregben igazán csak alvezérek és vazallusaik tevékenykednek, hatalmas jelvénnyel gomblyukaikban, amelyek megkülönböztetik őket egyéb civilektől, akik a nemzet szabadságának gaz árulói. Az 1848-as szabadságharc katonái között ott szabálytalankodott a világszabadság eszméjének legnagyobb lírikusa. Petőfi Sándor is, de ő manapság nem időszerű, jogegyenlőségről és a bőség kosaráról írt, melyből mindenki egyformán vehet. Micsoda ötlet… A bőség kosara? Nos, van ilyen, de hogy mindenki… erről szó sem lehet!
A szabadságharcok mítoszának növelése mindig is jellemzője volt a magyar történetírásnak, ennek lehetünk ma is tanúi: kurucos hevületnek, nem létező elnyomók kiűzésének, rablók elkergetésének. Arról azonban még a Nagyvezértől sem szerezhettünk információt - mielőtt megszerezhetnénk, védelmezőinek egyike nyilván alaposan gyomorszájon vágna -, tulajdonképpen kikért, kiknek érdekében szállnak ki a csatamezőre? A növekvő számú szegényekért? Aligha. Nekik semmi hasznunk nincs az egészből, még a rezsicsökkentésből sem, hiszen nincs miért rezsit fizetniük, rég kikapcsolták náluk a gázt és a villanyt, szemetet nem szállítanak el tőlük, inkább ők szoktak a szeméthalmokban turkálni.
A jobbágyokért, akiket parasztság címszó alatt tartottak számon? Akik minden szabadságharc terhét magukon viselték, noha a jog asztalánál nem szorítottak helyet nekik, csak a morzsákért kuncsoroghattak, mint Katona József panaszkodó Tiborca? Valljuk meg, értük sem. Megint jobbágyok lettek, szabadon művelhetik az uraságok földjeit, tenyészthetik állataikat, s számolhatják szerényebbnél is szerényebb bérüket. A jognak ugyan megvan az asztala, valahogy mégsem van ott helye egyformán mindenkinek. Józsi bácsinak nincs, a birtokos Józsefnek van. Minél nagyobb a birtoka, annál nagyobb a helye. Van ugyan egy hírhedtté vált szervezet, amelyet meghaladott elnevezéssel Alkotmánybíróságnak neveznek, valójában azonban "kabarébíróság", amelynek tagjai nem bíráskodnak, hanem igennel szavaznak a Vezér óhaja szerint, de függetlenségüket különvéleménnyel jelzik. "Legyen beszédetek igen-igen, nem-nem" - mondja Jézus. Kicsit módosítják a kívánságot: "Legyen beszédetek nem", ha igent illenék mondaniuk, és "nem", ha a józan ész az ellenkezőjét kívánná". Olyanok, mint a gyurmából készült figurák, melyeket tetszés szerint lehet alakítani. Eleink számára az igazságszolgáltatás szent szó és fogalom volt. Mára jelentése elsivárosodott: egyféle igazság szolgálója és kiszolgáltatója.
Orvosért? Betegért?
Talán az értelmiség megerősítése volna a szent háború célja? A lenézett, szó szerint megvert tanári, tanítói hivatást választók rehabilitálása? Ó, nem! Őket már rég nemes céltudattal töltheti el, hogy modellezték életpályájukat, a rajtvonalra szólították őket, s ha jól sikerül a startjuk, évek múlva elérnek a pálya egyik pontjáig. Akkor majd az idők ködében magasabb fizetési osztályba lépnek, előbb azonban jól megtaníttatják velük a leckét, hol lakik az ész. A minap a kertünkbe áthallatszott a szomszédból, ahogy a szükséges kérdésekre keresték a választ. Ennyi ostobaságot egyben rég hallottam. Mintha szellemileg elmaradottak vizsgáztatása folyt volna.
Az orvosokért és ápolókért háborúzunk Európával? Nem valószínű. Aki tehette, már dezertált. Átállt, az ellenség embereit gyógyítja. Ők nem ismerhetik a gyógymódot: a hálapénz megszüntetését. A képviselők, hogy képviseljenek különféle hálapénzeket (kiegészítéseket, pótlékokat) vágnak zsebre. Az egészségügy romlásának éppen ez az oka: a hálapénz. Ha megszűnik, több lesz az orvos és az ápoló. Ilyen egyszerű. Aki elment, ha meghallja ezt a pofonegyszerű logikai lépést, csapot-papot ott hagy, rohan haza. A remek körülmények megrövidítik a várakozási időket. Gyorsabb, jobb lesz az ellátás. Ezt már a keresztény képviselő is támogathatja, nem emelhet vétót (nem is teszi) az egészségügy új és új elnyomorítása miatt.
A betegekért? Azokért, akik a várókban rostokolva függesztik tekintetüket a háziorvos szentélyének ajtajára? Nem valószínű. Akik hadba szállnak, nem ismerik ezt az érzést. Tárt karokkal, hajlongva várják őket, a leghatékonyabb gyógyszereket kapják, mint egykor a pártkórház páciensei. Sűrűn hangzik a mosolygós biztatás: "Megoldjuk, kérem csak még egy kis türelmet." nem kell vándorolniuk, hirtelen kiderül, milyen egyszerű a gyógyító tevékenység; milyen összehangoltak részletei, mennyire jól működnek a fogaskerekek. Vannak, akik panaszkodnak? Gonosz ellenségek ők, az illiberális fordulatot akadályozók, ezért nem is érdemelnek jobbat. Egy-két per után meggondolják, mit beszélnek.
Egyházfikért? Kultúráért?
Az egyházakért? Értük nem kell küzdeni. Ferenc pápa kifejezetten ellenzi a háborút. Még jó, hogy nem ér el idáig a figyelmeztetése: meghallaná valamelyik kereszténynek mondott harcos, és fegyvernyugvást javasolna. Krisztus szolgái különben is hallgatnak, nem szívesen szólalnának meg, nem kockáztatják egyházuk anyagi javait.
A szabadon működő médiumokért? Miért kellene ezért harcolni? Gulyás Gergely is megmondta: ezen a téren minden a legnagyobb rendben van! Egyetlen farkas tévedt a báránykák közé, annak majd jól ellátják a baját! Még hogy politikai híradó… tények? Meg kellene cáfolni őket? Na ne! Be kell tömni a szájukat, elsötétíteni a képernyőt, eltüntetni őket a föld színéről is a vélemény szabadsága jegyében! Ezt kis fáradsággal el lehet érni, s akkor marad a "köz" képe és hangja, amelyet még elhihetőbbé lehet tenni az obersovszkyk még gyakoribb szerepeltetésével, és a péntek reggeli miniszterelnöki megszólalás rádiós adás idejének megtoldásával. Tanuljon a buta magyar, az is, akinek sejtelme sincs az "illiberális" jelentéséről! Már készül A magyar nyelv értelmező kéziszótára, amelyben vastag betűvel szerepel, mint Orbán Viktor újítása. Apró betűkkel a szakirodalom: lsd. Orbán Viktor: Liberálisból illiberális (2014)
A kultúráért? Azért aztán nem kell harcolni. megvívta a háborút a győzelmes ifjú, Fekete György, aki pénztárcájába zárta az irodalmat, csak a renitensek maradtak ki, de ők "nem magyar írók"; diadalt aratott a sokoldalú Kerényi Imre, valahai színházi rendező, aki manapság azt dalolja "színház az egész világ" és zsebére üt, mint Arany versének bírója: mindkét oldalról neki fütyül a fülemile. A szobrászat terén is teljes a rend: áll a szigorúan őrzött emlékmű, a magyar történelem időleges megszüntetésének jelképe (az újraindítás szoborportréjának mintájául volna szerény javaslatom, melyet kellő ellentételezésért megosztanék az illiberális zsűrivel), a Vezért ábrázoló freskó még nem, de arcképe látható, akár legnagyobb elődjéé is, aki a Don-kanyarba vezényelte a honvédokat "hősi halált" halni. (Ez a kilátás nem lelkesítő.)
A tudományért? Éppenséggel lehetne, hogy a legjobb tudósokat ne szívja el a Nyugat, s a legtehetségesebb fiatalokkal már a középiskolában kiemelten foglalkozzanak, vagy idejében kezdődjön a tehetséggondozás. E vonatkozásban nincs gond, a pénzemberek és politikusok idejében külföldi iskolákba küldik gyermekeiket. A szellemtudományokkal pedig fölösleges foglalkozni, nem hoznak anyagi hasznot, már a középiskolában csökkenthető az óraszámuk, az egyetemeken pedig el kell sorvasztani őket. Hogy meglátszik a fiatalok beszédmódján? Sebaj, tanulhatnak szép magyar beszédet a parlamenti közvetítésekből vagy némely EU-s képviselőnk twitteres bejegyzéseiből.
Munkásokért? Tehetségekért?
A munkásokért? Hiszen "munkaalapú társadalmat" építünk. A szakszervezetek már tenyérből esznek, egyik-másik, máskor keményszavú vezetője a Vezérrel ölelkezett, jelezve nála már szilárdak az alapok, a munkát majd elvégzik a "fiúk". Különben sincs szükség munkásokra, ott vannak az okos gépek, amelyeket ellenségeink itt működtetnek; van tehetség, nem nagyon kell megfizetni.
A tehetségekért, amelyekben mindig bővelkedtünk? Köszönik, megvannak. Tanulnak a magyar egyetemeken, kiváló magyar tudósoktól, aztán elmennek Amerikába, ahol lasszóval (és sokszoros fizetéssel) várják, fogadják, foglalkoztatják őket, így öregbítve hazánk hírnevét.
És marad a Nagyvezér parlamenti harcostársaival. Ágyúk dörögnek, füstfelhő borít mindent. Leple alatt folyik az üzletelés, csalás, széltolás. Bármelyik napilapot nyissuk is fel, nem múlik el egyetlen szám sem valamilyen disznóság híradása nélkül. Ebben aztán nincs különbség erkölcstelennek mondottak és erkölcsbírók között!
Hogy kikért, miért a háború? A rejtvényt ki-ki megfejtheti. Nem is kell sok ész hozzá. Gondolkodni egyébként is fölösleges fényűzés. Vannak, akik ezt teszik és cselekszenek is helyettünk és "értünk". Felépítik az illiberális társadalom tornyát, amelyből keletre nyílik kilátás. Ott van a szabadság, egyenlőség, testvériség hona, ott idomítják az embereket "lábhoz!".
A függetlenségi háború mítosza a pénzszerzés és -osztás valóságát leplezi.