Augusztus elején Bárdos András híradós tekintély, docens, a Színház- és Filmművészeti Egyetem rektor-helyettese nekiment a médiának: "A politikai újságírás átlagos színvonala… nagyon mélyen van". Megrótta a valóságshow műfajában kiemelkedő RTL Klubot is, mert "celofánembereket szerepeltet". Kolosi Péter programigazgató, aki amúgy nem szokott a barátjának a sajtóban üzengetni (de, ha már Bárdos elkezdte…) visszaüzent: költözzön Bárdos a Celeb vagyok, ments ki innen többi hírességével a dzsungelbe, bizonyítsa be, milyen az, amikor nem csak "celofánemberek" szerepelnek a képernyőn. Augusztus 8-án, amikor mindez a Blikkben megjelent, feléledt a gyanúm: a "balhé" csupán az új tévés-széria libbenő nyári promóciója, az ősz a "sztárriportert" a dzsungelben találja.
Egy térkép nyomában
Ugorjunk egy nagyot.
A térkép - a print, azaz nyomtatott sajtó kihalásának időrendi jóslata - négy éve futott először körbe a világban. Gyakran feltűnik ma is, amint híre megy, bezár egy-egy nagy múltú, korábban a közvéleményt jelentősen befolyásoló újság (legutóbb az olasz baloldali l'Unita), zuhan a példányszámuk másoknak. Az okokat többnyire az informatikai forradalommal és a tömegtársadalom sajátosságaival magyarázzák. Nem (csak) az újságírók sorsáról, hanem a nyilvánosság jövőjéről beszélnek. Mit, hogyan tud, mit, hogyan tudhat, s mit, hogyan akar tudni a tömegember az őt körülvevő valóságról. Tudja, akarja-e befolyásolni ezt a valóságot.
A térkép-jóslat, az ausztrál "jövőkutató, vállalkozási stratéga", Ross Dawson elmélete is a digitális kultúra. a szolgáltató internet és a tartalomhordozó anyagot, a papírt felváltó számítógép-, telefonképernyő forradalmán nyugszik. Amelyekkel bárki, bármikor, bárhol, bármilyen információhoz (nem csak hírekhez) hozzáférhet. Az egyetlen világ korábban térben és időben távollévő párhuzamos valóságai hirtelen egyetemesen ránk zuhantak. (1865-ben Lincoln meggyilkolásának híre - az amerikai valóság - tíz nap alatt jutott el az európai valóságba. 1992-ben a Szomáliában partraszálló amerikai csapatokat döbbenetükre televíziós stábok fogadták - a parton. Szemből látványosabban lehetett közvetíteni a katonák mozgását.)
Dawson sajtókihalási sorrendje technikai, nem szól eltérő kulturális hagyományokról, azt az országok technikai-gazdasági fejlettsége határozza meg. Vagyis a vezetékes és mobil internetes infrastruktúra, mint ami a tartalmak továbbításához és fogyasztásához nélkülözhetetlen, a laptopok, tabletek, okostelefonok, e-könyv olvasók ár-teljesítmény aránya, továbbá hogy (a hűtőszekrény, a porszívó, a mikro, a turmixgép, az autó, vagy a tömegkommunikációt forradalmasító rádió és televízió mintájára) elérhetők-e a szélesebb tömegek számára. Az új világ része a digitális adattárolás: a pendrive, a láthatatlan szerver, a "felhő". Mert nincs az a könyvár, amely versenyezni tudna a Georgetown Egyetem amerikai kutatójával, Kalev Leetaruval, aki a minap jelentette be: ötszáz évet felölelő, 12 millió, könyvekből nyert illusztrációból álló, kereshető, címkézett fotóarchívumot tesz fel a netre (Flickr.com).
Egy másik térkép azonban megfontoltságra int. A DataIsBeautiful nevű Reddit-csoportból tette közzé valaki az internetre kötött gépek térképét, hol, milyen sűrűségű a net használata, ami akkor is tanulságos, ha korántsem pontos. A fejlett nyugati világ fénylik - a döntő rész még sötét.
A print sajtó agóniáját felgyorsította az információszerzés módjának változása. A nyomtatott felület világhálóhoz mért terjedelmi szűkössége, technológiája - nyomtatás, terjesztés -, azaz fizikai korlátai miatt nem tudja követni az elektronikus hírversenyt. Lassú, ha talán megfontoltabb is, de a tegnapi hírekre senki sem kíváncsi. Sok napilap megpróbálkozik a hírek erőteljesebb szelektálásával, a mélyebb háttér-összefüggések hálójának feltárásával. Kétséges sikerű halálos versenyfutás ez a fojtogató példányszám-olvadással, a csökkenő hirdetések okozta pénzhiánnyal. Azok a lapok sem sokra jutnak, amelyek felszámolják print változatukat. Nem elég, hogy elvesztik papírhoz ragaszkodó maradék előfizetőiket, az internet hirdetésbevétele töredékét sem tudja fedezni a tartalomszolgáltatás költségeinek. Nincs miből fizetni az újságírókat és szerkesztőket. Írástudók és költségesebb műfajok (riport, oknyomozó riport) is vegetálnak emiatt. Az előfizetéses lapok haláltusája csak-csak elhúzódhat (bár önmagában a példányok árából nem lehet megélni), azoknál, ahol a piac, a hirdetés maradt a fő anyagi forrás, a veszteség gyors üzleti halált hoz.
Az internet látszólag ingyen van. Az fel sem merül senkiben, hogy a gépért, hálózatért, a technikai szolgáltatásért is fizetni kell. A tartalomért pénzt-megoldás kétséges. És az "ingyen tartalomért" is megdolgozott valaki.
Az internet eszméje, hogy az információnak mindenki számára szabadon hozzáférhetőnek kell lennie. Ezzel a szabadsággal eddig nem sokra mentek azok a hatalmak, amelyek legalább olyan mélységes bizalmatlansággal tekintenek a tömegek szabadságára, mint amilyen bizalmatlansággal tekint ez a tömeg mindenféle hatalomra. A régi sajtóval szemben kidolgozott taktikájuk volt, a finomabb, vagy durvább cenzúra, a pénzügyi támogatás-megfojtás. Az internettel szemben szinte tehetetlenek: az a (szókimondó, de korántsem szabad) tömegtársadalom (szabadon hozzáférhető) nyilvánossága lett. Még akkor is, ha ezzel megöli a közfórumok korábbi formáit, benne a nyomtatott sajtót. És még akkor is, ha ebben a szabadságban el lehet veszni. "Linkeljetek, nincs kedvem keresni!", sikít a képernyőn blogger, amikor útmutató szerkesztés hiányában megrémülve elmerül az információáradatban. Nem ízlik neki a szabadsággal járó döntéskényszer: mit is akarok?
És akkor még itt van a betű, az írásbeliség - a nyomtatott nyilvánosság - (állítólagos, valóságos?) elkorcsosulása. A legutóbbi, 2012-es PISA-vizsgálat szerint minden ötödik magyar diák funkcionális analfabétaként hagyja ott az alapképzést. Nem vigasz, hogy a Kádár-korban iskolázottak sem olvasnak jobban, mint a demokráciában felnőtt nemzedék. A kilencvenes évek közepén egy 22 országot érintő kanadai vizsgálat kimutatta: a funkcionális analfabéta magyar felnőttek aránya több mint 30 százalék volt. Eljött a látvány, a kockázatok nélküli egyidejű jelenlévőséget kínáló televíziós és internetes (mozgó)kép ideje. A neten is olvasunk, de ez az olvasás nem egy regény olvasása. Az egyperces videó nem kétórás film. A mém nem Raffaello. A látványéhség magyarázható: ez a képi kultúra közvetlen, gyors befogadásra alkalmas. Legfőképpen: demokratikus. Csak éppen felszínes.
Mario Vargas Llosa meglehetősen depressziós könyvében (A látványcivilizáció) idézi T. S. Eliotot: a kultúra (amely életforma) egyetemes demokratizálását kizárólag úgy lehet elérni, ha elszegényítik, napról napra felszínesebbé teszik. Az elitkultúrához elit kell, ahogy ez csökken, úgy korcsosul el a kultúra. A botránysajtó a szabadság kultúrájának torz mostohagyermeke, ám nem lehet megszüntetni anélkül, hogy ne ejtenénk halálos sebet a szólásszabadságon, a gyógyszer rosszabb, mint a betegség - teszi hozzá Llosa. Látványéhség idején a nyilvánosság instrumentumai mind inkább szórakoztatnak, semmint tájékoztatnának. A bulvárdemokrácia lakója mindenevő. A média pedig közmegelégedettségre azt szolgálja fel neki, amit kíván. Befellegzett a polgári nyilvánosság és sajtószolgájának szent eszméjének.
Valóság ez, vagy csak régi korok siratása?
Túl sokan beszélnek a mindenevő tömegtársadalom elhülyüléséről, hogy ne vegyük komolyan. Párhuzamosan és összefonódva a politikai élet elnyomorodásának "legfőbb okával", az általános és titkos választójog kiterjesztésével (a cenzus eltörlésével), hogy "minden képzetlen idióta" beleszólhat a közéletbe, a "nagyok" dolgába. Vannak történelmi előzmények: Friedrich Nietzsche például megvetette a parlamentarizmust és az újságírást is, mert "ezek azok az eszközök, amelyek a csordaállatot uralomra juttatják. A hatalmat ugyanis a felsőbbrendű embereknek kell gyakorolniuk". Az arisztokrata korban kevés ember döntött a sokaság sorsáról, kevés volt az írástudó, iskolázott ember, keveseket kellett meggyőzni az eszmékről. A tömegdemokrácia lényege az egyenjogúság, amellyel vele jár, hogy sokakat kell meggyőzni egy-egy vélemény igazságáról. Az arisztokratikus kultúra valóban tömegkultúrává nivellálódott, bár az elitkultúra nem halt ki, a választójog kiterjesztésével az addig látens érdekek nyílttá váltak, és ezer ágra szakadtak. Lehet utálkozni a tömegemberen, csak céltalan - a tekintélyelvűek populizmusa hányingerrel ugyan, de érdekből használják is.
Lassú gondolatok
Tocqueville már a XIX. század közepén felfigyelt rá, hogy a demokratikus korban az eszmék, sőt a szellemi élet mozgása is lelassul, és lassú is marad. A demokrácia tohonyasága ez. Bármennyire életrevaló, célszerű egy eszme, sorsa szinte teljes mértékben elterjedtségétől, elfogadottságától függ. Száguldozunk a párhuzamos valóságok között, de a kulturálisan nivellálódó befogadó (és meggyőzendő) tömeg növekedése lelassította a világ megértésének tempóját. Bármily sok hír birtokában legyünk is, attól még nem lettünk okosabbak, intelligensebbek, vagy kulturáltabbak - legfeljebb tájékozottabbak. A tömegember minden eddiginél jobban ki van téve a kevesek (és önmaga) mind rafináltabb piaci és a politikai manipulációjának.
Jürgen Habermas újra-feudalizálást emleget. A klasszikus politikai sajtóra súlyos gazdasági nyomás nehezedik. A minőségi újságírás befolyása gyengül, a politikai nyilvánosság szerepe szűkül, formálissá válik, veszélybe kerül a felvilágosult demokratikus akaratképzés, s bár meglehet, nem érzékeli, a politikai döntésekre a közvéleménynek már alig-alig van hatása. A "negyedik hatalmi ág", a "nyilvánosság őrkutyája", a sajtó, mint a demokrácia ellenőre, amely a közösség nevében felügyeli, hogy a választott politikusok hogyan bánnak az ideiglenesen rájuk ruházott hatalommal a múlt ködébe vész. Beköszönt a vélemények tehetetlenségi ereje által uralt demokratikus pangás ideje, ahol gondolkodás nélkül elfogadják a népszerűség (vagy amit annak vélünk) hatalmát. A "celofánemberek" kora.
Kezdjünk kötelet keresni?
A közélettel szemben közönyös embert nem visszahúzódónak, hanem semmirevalónak tartjuk - mondja Periklész. Igaza lehet, de... A közügyekről szóló közgondolkodás ugyanis szétmállott. Lassan nincs mihez viszonyítani visszahúzódást és semmirevalóságot. És mégis: "csak" az a szabadpiaci mechanizmus jutott csődbe, amely vagy másfél évszázadon át működési teret nyújtott a médiának, finanszírozta a nyilvánosságot. Ezért nem mindegy ma, hogy egy-egy állam kormánya felismeri-e a közösség érdekét. Támogatja-e a sajtót vagy megfojtja. Felismeri-e a szabad nyilvánosság rá esetleg káros erényeit (a rendszer öntisztulási képességének fenntartását), vagy önérdekből csupán manipulálni szeretné a közvéleményt. Az igazán derűlátók arra várnak, hogy a tömegtársadalom tömegembere szabad polgárként ébred egy reggel, s felismeri: a tájékozódás joga (a tanuláséhoz, a gyógyuláséhoz, vagy a munkáéhoz hasonlóan) - állampolgári jog. Hogy a szabad nyilvánosság a szabad közösség érdeke, ezért neki kell finanszíroznia.
És végül
Egy hónappal a celofánkritika után, szeptember 8-án gyanúm beteljesedett. A Blikk hírül adta: tűzrakás, kígyók, bogarak…, Bárdos András búcsút int a komfortnak és elindul a dzsungelba. Egyetlen feltétellel, amit lát és tapasztal, leírja. Lesz még ebből párhuzamos valóság. Levezető promó.
Most már csak azt kellene eldöntenünk: mint a tömegtársadalom "celofánemberei", tényleg meghülyülünk-e.