Avar István halálára

Hosszú betegség után, életének 84. évében szombaton meghalt Avar István, a Nemzet Színésze, Kossuth-díjas színművész. Az elhunyt művészt az Emberi Erőforrások Minisztériuma saját halottjának tekinti, temetéséről később intézkednek.

Gombostűvel szurkálta a combját éjszakákba nyúlóan, hogy el ne aludjon, annyira sokat kínozta magát beszédtanulással. Ő, aki később a Színház- és Filmművészeti Főiskolán oktatta a beszédet, komoly gondokkal küzdött ezen a területen. Egercsehiben született, Dorogon bányászkodott, hiszen bányászcsaládból származott, hamar családfenntartóvá is vált, mert édesapját a háborúban elvitték munkaszolgálatra.

Kádergyerekként került a főiskolára, amikor kimondottan keresték a munkáskinézetű fiatalokat, ugyanis rakásra készültek az ilyen arcokat igénylő filmek, és sematikus darabokban sem volt hiány. Avar kitartóan tanult, izzadtságos munkával szabadult meg a tájszólásától, és amikor később valamelyik diákja nem volt elég szorgalmas, bátran kiabált vele, hogy meg lehet ezt tanulni, ő aztán igazán tudja.

Az alulról jövők szívósságával vált az egyik legszebben beszélő, messze vivő orgánumú színésszé, aki valaha pap is akart lenni, mint az előtte egy nappal korábban meghalt Sztankay István. Avar egészen más karakter volt, sok tekintetben a rendszer arcává vált azzal, hogy temérdek pozitív hőst játszott, párttitkárból is kijutott neki. Filmek garmadájában képviselte a sablonosra sikerült eszmei mondanivalót.

Miközben soha nem lépett be a pártba, bár 17 évig még a szocializmusban parlamenti képviselő volt, de a "gyalogos" fajtából, aki nem ártotta bele magát a nagypolitikába, viszont képviselni igyekezett a körzetébe tartozó emberek ügyes-bajos dolgait. Már a rendszerváltás előtt akadtak, akik érzékeltették vele, hogy ő a rendszer kegyeltje.

Ennek a vélekedésnek tudta be, hogy a rendszerváltás után megritkult körülötte a levegő, és akkor azt mondta nekem, hogy az igazgatók miatta már nem fognak darabokat bemutatni. Hívni éppen hívni fogják, de az egészen más, mint amikor még benne gondolkodtak, és szezononként legalább egy produkciót "ráterheltek."

Pécsett indult a pályája, és miután később ő lett a veretes, szép beszédű színész, ma már nehéz elképzelni, hogy ott operettekben is ugrabugrált, táncolt, énekelt, például Mágnás Miska volt. De Liliomfit is eljátszhatta, és lehetett Ruy Blas a Királyasszony lovagjában, széles színészi skálán mozoghatott. Amikor hat Pécsen töltött év után a Madách Színházhoz szegődött, némiképp szűkült ez a skála.

Kevésbé használták a humorát. Veretes beszédű "komoly" színészként gondoltak rá. Nem feltétlenül szerelmesként, ahhoz nem volt elég szabályos, szépfiús alkat. Amikor már a Nemzetiben volt tag, egyik jellegzetes szerepévé vált például a postamester, az orosz rendező, Tovsztogonov által színre vitt, A revizorban, ami frenetikus, erősen szarkasztikus produkció volt.

Avar olyan középhivatalnokot alakított, aki tényleg a korrupt rendszer kegyeltje, természetesnek veszi, hogy akár besúgási céllal rendszeresen leveleket bont fel, fölülre nyal, alulra tapos. Felfuvalkodott is, félős is, de valamennyire melldöngető is, miközben az erkölcsről harangozni se hallott. Avar mély emberismeretével megformált egy jellegzetes kelet-európai típust, aki fenyegetettnek érzi magát, de ő is fenyeget másokat, bizony sokan vannak ma is ilyenek a környezetünkben.

Egy időben még a Nemzeti direktorának is meg akarták tenni. Kiakadt azon, hogy ötszázan dolgoznak ott, és ebből csak hatvan színész. Ezt fölöttébb aránytalannak tartotta. Azt akarta, hogy tiszta lappal indulhasson. Nullázzanak le minden adósságot, mondjanak föl mindenkinek, és a következő nap ő majd visszaszerződteti azokat, akikre szerinte valóban szükség van.

Ez persze annyi érdeket sértett volna, hogy az egészből nem lett semmi. Vidékre több helyre is kínáltak neki direktori állást, ekkor már egyértelműen hárított, ahogy rendezni sem akart. Vehemens, magát könnyen felidegesítő vérmérsékletével általában itt is, ott is talált kifogásolni valót, önként vált meg a tanszékvezetéstől, és amikor a Nemzetiből visszaszerződött a Madách Színházba, onnan is úgy jött el már több mint húsz esztendővel ezelőtt, hogy úgy érezte, nincs igazán szükség rá. Nyugdíjba vonulása után a Magyar Színházhoz kötődött.

Sok legendássá vált szerepet játszott. Ilyen volt Mrozek Emigránsok című abszurdjában XX, egy külföldre szakadt, idegen nyelvet nem beszélő melós, aki kényszerűen össze van zárva egy értelmiségivel. Nem értik egymást, elkeseredésükben gyakran vesznek ádázul össze. Avar, Székely Gábor elsőrangú rendezésében, egyszerre lehetett tragikus és komikus, valamennyi világfájdalmát, dühét belejátszhatta a szerepbe, megmutathatta mennyi mindent tud kisemmizettségről, magányról, végeérhetetlen elkeseredettségről.

Tán leginkább emblematikus alakítása a Bölcs Náthán címszerepéhez fűződik. Ruszt József meglehetősen éles szeme kellett ahhoz, hogy fölkínálja neki ezt a vallási toleranciát hirdető, fifikás, okos, józanságra is képes zsidót eljátszásra. Remekelt. Fajsúlyos volt, tényleg bölcs, de közben átlátva a szituációkat, elmésen gunyoros.

A zalaegerszegi színház pesti vendégjátéka valóságos diadalmenet volt. Sokkal később még eljátszhatta ugyanezt a szerepet Mészáros Tamás elképzelései szerint, a Pesti Színházban. Ekkor is lenyűgöző volt, Lessing gyönyörű szövege megint felragyogott. A gyertyák csonkig égnek színpadi változatában jutalomjátékként szerepelhetett, Agárdy Gáborral.

Egykori katonatársakként marták egymást a deszkákon, és lényegében így bűnhődtek negyven évvel korábbi tetteikért. Két nagy színész ejtette teljesítményével ámulatba a publikumot. Agárdy halálos betegen azt mondta, ha másban nem, ebben a Márai műben még játszani akar. Avar megnyugtatta, megvárja míg felépül, mással úgysem hajlandó ezt eljátszani.

Évek óta nem lépett fel, volt szívbetegség, combnyaktörés, mindenféle nyavalya, és letargia. Tán fél éve még beszéltem vele telefonon. Úgy érezte kiment alóla a színpad, az élet, ez már nem az ő világa. Most elköltözött, messze-messze. De sokunknak segített létezni azzal, hogy itt volt.