-Személy szerint nekem semmi bántódásom nem esett itthon. 2010-11-ben még nagy sikereink voltak a zenekarommal, ment a világzenei fesztiválom is, és aztán egy időben fogyott el a pénz és a támogatási akarat a MüPától a Rádióig. Egy olyan embernek, mint én, aki ma is ugyanolyan aktív vagyok, mint fiatal koromban, iszonyatosan nehéz időt kellett átélnem. Mint amikor egy futót odakötöznek a székhez! Már régóta gondoltam arra, hogy külföldön folytatom, mert amit mi csinálunk, az kulturális és nyelvi szempontból egyaránt csereszabatos. Ráadásul én angol és németül felsőfokon beszélek és írok, könyveim jelentek meg idegen nyelven – meséli döntésének okát Mandel Róbert.
-Annak idején Németországban tanultál hangszerkészítőként…
-Igen, ezért a hasonló, de fejlettebb kulturális élettel rendelkező országok, Ausztria, Németország, Svájc kerültek célkeresztbe. Gondolkoztam Skandinávián és Anglián is, de alapgondolatom az volt, hogy Magyarország tele van eszméletlen tehetségekkel, akik nem olyan mozgékonyak, mint én. Így játszhatom azt a szerepet, hogy a magyar értékeket valahogy megmentem. Itthon nagyon sok minden befagyott. Így az idén év elején, amint túl voltunk az újévi dinom-dánomon, szabadfoglalkozású művészként letelepedtem Ausztriában. Jellemző volt, hogy amikor bementem az összes papírommal egy bécsi irodába, három perc múlva a hölgy mosolyogva közölte, hogy rendben vagyunk. Aztán hozzátette – lehet, hogy ez valami űrből jött üzenet volt: „Kedves Mandel úr, tudja, hogy egy napon születtünk?”
-Hogyan fogtál bele „új életedbe”?
- Nagyon hamar sikerült találkoznom azokkal a kreatív partnerekkel, akikkel elindulhattam, többek között a 27 éve Bécsben élő Aba-Nagy Zsuzsanna hárfaművésszel. Ő nagy kapcsolati tőkével rendelkezik, nekem viszont megvan az az előnyöm, hogy mi Magyarországon megszoktuk, hogy a jég hátán éltünk meg. Ha felülről kellett egy hegyre feljutni, annak is megtaláltuk a módját. Létrehoztuk a Geneamus egyesületet. Ez egy mozaikszó (Gesellschaft für Neue und Alte Musik) ami „Társaság az új és a régi zenéért egyesületet” jelent. Célunk feltárni és erősíteni azt a kapcsolatot, amely a régi, historikus zene és az új zene között létezik, amit eddig még nagyon kevesen ismertek fel. Régen elfeledettnek hitt hangszerekre születhetnek új művek.
-Feloldódik tehát az idő a zenében?
-Ne korszakalkotó zenei változásokra számítsunk, hanem arra, hogy az embereknek európai szinten lesz alkalma megismerkedni a régi hangszerekkel, nemcsak régi zenén keresztül, hanem új kortárs művek is felcsendülhetnek. Például egy szerpenten, ami egy hatalmas rézfúvós hangszer, vagy akár egy dorombon. A doromb egyébként reneszánsz-kori osztrák hangszer, amely az ázsiai Selyemúton érkező kereskedők hangszeréből alakult át. Ausztriában nemzeti hangszer és trombulának hívják. Röviden „tromb”-nak nevezik, és innen jön a magyar „doromb” kifejezés. Magyarországra a Dunántúlra érkező osztrák vásáros cigányok hozták be, tőlünk vitték el Kolozsvárra. Bartók Béla, amikor hazaérkezett a kolozsvári gyűjtésből és elmesélte, hogy ott a lányok ezzel tűzték fel a hajukat, még azt hitte, hogy erdélyi hangszert talált…
-A hangszertörténet mindig is szívügyed volt.
-Az egyesületet arra is fel akarjuk használni, hogy a zenetörténetet végre olyan irányba tereljük, hogy annak értelme is legyen. Az a világszerte elterjedt módszer, hogy valaki kiáll és zenetörténet címén előadja Bach életét, fabatkát sem ér! De ha a történelembe beleágyazzuk a zenét, a hangszerek kialakulását, szerepét, akkor már ezekre koncerteket, előadásokat lehet építeni, könyveket lehet kiadni. Ezt mondtam én 25 éven át hiába Magyarországon. Még olyanoknak is, akiket ma is kedves barátaimnak tartok, mint például a Hungarotonnál Hollós Máténak. Ő is azt mondta, hogy erre a komplexebb megközelítésre nálunk sajnos nincsen igény. De a könyvkiadókkal sem jártam jobban. Ma az egész világ efelé halad és ezeket az álmokat szeretném én megvalósítani. Úgy érzem, hogy a zenetörténetben is szükség lesz új megközelítésekre. Például ma fogalmunk sincsen arról, hogy régen hogyan énekeltek, hogyan nyúltak a hangszerekhez. Hogy rájöjjünk erre, az ikonográfiát hívjuk segítségül: megnézzük, hogyan festették le a zenészeket. A festők, akár a németalföldi, a francia, az itáliai művészekre gondolunk, a zenélés hangulatát, a zenészek viselkedését igyekeztek megragadni. Egy mozdulatból, egy tekintetből lehet következtetni arra, hogy a zene miként szólalhatott meg. Aztán ki kellene lépni abból a megrögzött szokásból is, hogy egy koncert két részből áll és a kettő között van egy hosszabb szünet. Kizökkenünk a megszerzett élmény hangulatából. Kimegyek a büfébe, elkezdek politikáról beszélni, vagy megnézem a mellettem álló kedves hölgyet, és kész… Angol, német, osztrák kollégák már követelik: 55 perces koncert, de egyben! Mi még ott tartunk, hogy „kifizettem 5000 forintot és csak ilyen rövid koncertet kapok?…”
-A mennyiségi szemlélet…
-Emlékszem, még a rendszerváltás előtt történt, hogy csináltunk egy nagyon jó, kerek zeneanyagot, 56 percest, és a szégyenteljesen tudatlan szerkesztő az egykori Hungarotonnál azt mondta, hogy „nem jó, mert nincsen 60 perc.” Most azonban Ausztriában a legmagasabb rangú zenei vezetők álltak mellénk, anélkül, hogy egy fillért ígértünk volna nekik. Ez is mutatja, hogy jó irányba haladunk.
-Még egyszer régen elmesélted, hogy külföldön tárgyaltál koncertekről. Megkérdezték Tőled, hol a menedzsered, majd amikor közölted, hogy Te magad vagy, úgy néztek rád, mintha a Holdról jöttél volna. Ez változott most?
-A rendszerváltáskor rengeteget írtak arról, hogy most már jönnek a menedzserek. Kétségtelen, 25 év alatt születtek jó menedzserek, de én a mai napig nem találok egyet sem, aki a zenekarom magyarországi koncertjeit elvállalná. A nagy külföldi menedzserek többsége úgy kapja a megbízásait, hogy valami láthatatlan eszközzel megvizsgálják, mekkora bennük a lelkesedés. Mert ez a legfontosabb: mennyire érzi magáénak a dolgot, mennyire képes, ha kell, ökölbe szorított kézzel harcolni. Ilyen például a nagyszerű Jordi Savall, aki nemrég a franciaországi Narbonne mellett talált egy középkori apátságot, és ahogyan beleképzelte a koncertet, a stúdiót, a sárga irigység és a csodálat vegyült bennem. Magyarországon sajnos a legtöbb kastélyt lerombolták és keveset újítottak fel belőlük, Ausztriában viszont szinte nincs olyan falu, ahol ne lenne egy kastély, ráadásul a legtöbb tökéletes állapotban. Ha egy ilyen helyen meg lehetne csinálni egy tematikus fesztivált, ahol konfrontálódna az új és a régi, olyan erők szabadulnának fel, amitől az emberek elgondolkodnának: mit lett volna, ha, hogyan szólhatott volna…Olyanokat is oda lehetne csábítani, akik nem tartoznak a „belterjes szakmához.” A nagyközönség felé nyitunk. Magyarországon is sokat mondták, hogy a „zene mindenkié”, aztán kiderült, hogy mégse. Ausztriában sincs ez másképpen, de előre akarunk lépni.
-Nem újak számodra az ilyen kezdeményezések. Annak idején a WOMUFE világzenei fesztivállal is úttörő voltál.
-A WOMUFE egyfajta közép-európai válasz volt a Peter Gabriel által kitalált WOMAD-ra. Mivel a WOMAD Angliában nagy közönséget vonzott és számos zenekar „helyben” volt, a fesztivál egy idő után nyitott a jazz és a könnyebb műfajok felé. A WOMUFE viszont vissza tudott lépni a világzenei értékek világába. Én például lemondtam a friss Grammy-díjas Deep Forestről (Sebestyén Mártával váltak világhírűvé Az angol beteg című film révén - GNL), mert úgy éreztem, hogy meghívásukkal magamat csapom be, pedig nagy bevételt hoztak volna…helyettük meghívtam Eberhard Weber bőgőst egy nagyzenekarral – óriási élmény volt! Eljött Ravi Shankar, Joe Lovano, Nana Vasconcelos, Frank London és a Hasidic New Wave…A fesztivál 19 évet élt meg, a 20.-at már nem tudtuk megcsinálni. Az utolsó években a kubai zene felé nyitottunk, mert ez annyira elemi erővel söpört, de 2011-ben ezt is le kellett állítani.
-Mi lett régi formációddal, a Mandel Quartettel?
-Két évvel ezelőtt befejeződött a Quartet története, már csak ketten maradtunk az eredeti csapatból. Harminchárom évig dolgoztunk együtt, hihetetlen sikerrel. Viszont megfiatalodott az együttes, Kállay Gáborral maradtunk a régi felállásból és több tehetséges fiatal muzsikussal folytatjuk – trióban, kvartettben, szextettben, akár táncosokkal kiegészítve tízen is. Most Robert Mandel Ensemble néven játsszunk. Amióta a menedzsmentünk Bécsben van, felgyorsultak az események: már 2018-ra is vannak felkéréseink. Úgy tűnik, elmozdulunk a középkori-reneszánsz világtól, nemcsak a barokk felé, hanem még későbbi korig is. Engem nagyon elkezdett érdekelni a romantikus zenének az a válfaja, amely az osztrákoknál a biedermeierhez kapcsolódik. Nem súlyos, nem nehéz, de csodálatos művek születtek, amelyek egyfajta életérzést tükröznek, amelyben az én hangszerem, a tekerőlant, az 1800-as évek közepén vezető szerepet játszott. Amikor elkezdtük a korabeli „népnemzeti” osztrák festők műveit tanulmányozni, felfigyeltünk arra, hogy számos képen ott látható a tekerőlant. Mindennapos volt az osztrák zenekarokban a cimbalom, a citera, a klarinét, a hárfa mellett. E korabeli művek felfedezése és előadása remek kirándulás lesz. És szép lassan elérkezünk napjainkig. Mit lehet vajon a kortárs zenében kezdeni a tekerőlanttal? Különben manapság Ausztriában van a tekerőlant fővárosa. Amikor sok-sok évvel ezelőtt kimentem játszani egy ottani faipari technikumba, odalépett hozzám egy 12 év körüli fiú, és érdeklődött a hangszerem iránt. Ma Wolfgang Weichselbaumer a világ leghíresebb tekerőlant-készítője, és ő is Bécsben él és dolgozik
-Van tehát ihlet bőven…
-Kell öt-hat év, amíg minden beindul, de úgy látom, hogy amit mi kitaláltunk, az ott az újdonság erejével hat. Jó érzés, hogy rektorok, tanszékvezetők mellénk állnak, mert látják benne a spirituszt.
-Itthon mikor hallunk?
-Egy szüreti koncertet fogunk adni november 7-én az Óbudai Társaskörben, valószínűleg borkóstolással egybekötve. Fiataljainkkal, Andrejszky Judittal és Szabó Zsolttal játszunk együtt. Már kipróbáltuk ezt a formációt külföldi fesztiválokon és frenetikus sikert arattuk. Rájöttem, hogy egy formáció sikere azon múlik, hogy sikeresen vezetik. Ez talán kicsit nagyképűen hangzik, de a közönség előtt hitelem van, mert nem akarok mindennap más lenni.
-Önmagad maradsz, miközben állandóan új dolgokat próbálsz ki.
-Így van. És ha belegondolok, én vagyok a „legnagyobb magyar hazafi”, mert annyi nagyszerű művészi alkotást, filmet, színházat, szobrot, zenét látok megszületni, amelyekre ez a mai, kicsit „szerencsétlen” hazai mecenatúra nem figyel fel. Nem akarom azt a játékot játszani, hogy én most már „kintről ugatok”, de láttam azt a kiállításnak nevezett csúfságot, a Várkert Bazár megnyitóján, és vesztemre elmentem a Vigadóba is…Én nem vagyok úgy valaminek az ellensége, hogy ha nem győződöm meg róla. De sajnos meggyőződtem…
