Volt egyszer egy békénk

A nyáron sokan, sokféleképpen megemlékeztek az első világháború kitörésének centenáriumáról. Az első világháborúra való visszatekintés egyik legfőbb tanulsága az, hogy sok - vagy akár a legtöbb - háború nem úgy indul el, hogy valaki egy szép napon úgy dönt, hogy legyen vége a békének. Nem, rendszerint valamiféle eszkaláció vezet a vérontáshoz. Sodródás. Olyan lépések sorozata, amelyek külön-külön akár stabilizáló célzatúak lehetnek, de összességükben mégis csak fegyveres konfrontációt idéznek elő.

Az eszkaláció során a felek nem egyszerűen fegyverkeznek és fenyegetőznek, hanem felépítik azt az erkölcsi érvanyagot, amely erőszakos fellépésüket látszólag alátámasztja. Meggyőzik magukat arról: ők valójában csak visszaütnek, miután a másik féltől sérelmet szenvedtek el. Egyre inkább fekete-fehér lesz a kép mindkét oldalról nézve, míg nem elszabadul a pokol.
Nos, száz évvel a szarajevói merénylet és Szerbia megtámadása után az embernek nem csak a történelmi emlékezés okán lehet sodródás érzete. A múlt év vége óta sodródunk, egy súlyos nemzetközi konfliktus eszkalálódásának vagyunk szemlélő részesei. Azóta ugyanis, hogy váratlanul kútba esett az Európai Unió és Ukrajna közötti társulási megállapodás, egyre mélyebb és egyre több áldozatot követel az Ukrajnán belül kialakult polgárháborús helyzet.

Az Európai Uniót ez a helyzet felkészületlenül érte, még akkor is, ha tudtuk: Ukrajna sok szempontból megosztott és instabil ország. Hat évvel ezelőtt a nemzetközi pénzügyi válság Ukrajnát azonnal kiütötte. Ne felejtsük el: az európai országok hathatós segítséget nyújtottak az ország stabilizálásához. Az idő tájt az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bankban a lehetséges maximumot mozgósítottuk annak érdekében, hogy Ukrajna talpon maradjon, a válság minél kevesebb gazdasági és szociális áldozathoz vezessen.

A pénzügyi válság után új fejezetet nyitni az EU és Ukrajna gazdasági együttműködésében, több kereskedelmi és beruházási kapcsolatot kezdeményezni mindkét félnek érdekében állt. Ebbe valamiféle imperialista terjeszkedést belemagyarázni nem közelebb, hanem távolabb visz a megoldástól. Geopolitikai értelmezése természetesen minden gazdasági integrációnak lehet, az EU-ukrán kapcsolatok elmélyítésében egyértelműen a kölcsönösen előnyös kereskedelem bővítése volt a vezérmotívum, nem pedig valamiféle hátsó szándék, harmadik féllel kapcsolatos megfontolás.

Az EU-val előkészített társulás meghiúsulása után, átgondolt B-terv hiányában Ukrajna a káosz felé kezdett sodródni, védtelenné vált. Egyre jobban láthatóvá váltak azok a külső és belső érdekek, amelyek nem Ukrajna stabilizálását szolgálják. Az ország megcsonkítása miatt az EU és Oroszország viszonya elhidegült. Most már azonban rég nem szankciókról, hanem a megoldásról kellene gondolkodni. A kölcsönös szankciók az eszkaláció részei; a kérdés hogy egy valódi politikai-diplomáciai megoldás milyen elemekből építhető fel.

Több olyan pillanatot is átéltünk, amikor reménykedni lehetett abban, hogy az eszkaláció megállítható. Obama elnök például márciusban, Brüsszelben előadást tartott. Kijelentette: nem fog katonai erőt alkalmazni az ukrán konfliktus kezelésére (sem azért, hogy Oroszországot a Krímből kiűzze, sem más okból). Ehelyett szorgalmazta az EU-tagországok közötti jobb koordinációt és több szolidaritást.

Vannak, akik úgy tekintenek a NATO-ra, mintha valamiféle bármikor szedhető "aszpirin" lenne a nemzetközi instabilitás minden formájának megjelenésére. A NATO közelségének, esetleges szerepvállalásának túlhangsúlyozása azonban sokszor inkább csak olaj a tűzre, nem pedig a válságból való kilábalás ösztönzője. A NATO küldetése tagjainak védelméről szól; más országok belső konfliktusainak megoldására, gazdasági fejlesztésre kevéssé alkalmas. Mivel a háborúskodáshoz vezető konfliktus alapvetően nem nemzetközi, hanem az országon belüli, nem képzelhető el stabilizáció anélkül, hogy Ukrajna új alkotmányos berendezkedése jobban tekintetbe vegye az ország és a társadalom tagoltságát. Fontos az is, hogy ne lehessen okkal, ok nélkül megkérdőjelezni a kijevi kormány demokratikus legitimitását, és ne kelljen aggódni a különféle szélsőjobboldali csoportok jelenléte és befolyása miatt.

A nemzetközi kapcsolatok szakirodalmában sokáig használatos volt a Vietnam-szindróma kifejezés, amely arra utalt, hogy a katonai beavatkozással járó áldozatok nagysága és a befejezés nehézsége miatt kétszer is meg kell gondolni minden olyan lépést, amely a fegyveres összecsapás felé vezet. Aztán ez a tanulság feledésbe merült, és jött az iraki háború. Ma a világnak megint szüksége van egy kis Vietnam-szindrómára, megtetézve az iraki, szíriai, afganisztáni, balkáni beavatkozások tanulságaival.

Obama is, az EU is kapott már Nobel-békedíjat. Itt az alkalom bizonyítani, hogy ez inspirációt és ösztönzést jelenthet a létező konfliktusok békés megoldásához, a vérfürdők megelőzéséhez. Jó volna most gondoskodni arról, hogy száz év múlva Európa vezetőinek ne kelljen napjaink eseményeit az 1914-eshez hasonlítaniuk.

Szerző
Andor László uniós biztos

Európa recseg, ropog

Csontropogtató tanulmányt tett közzé hétfőn a német Bertelsmann Alapítvány Európa, és az európai országok szociális helyzetéről. A jelentés abban a pillanatban jelent meg, amikor éppen interregnum van az unió vezetésében, s abban a pillanatban, amikor esély lehet figyelmeztetni a még fel sem állt új vezetést: mérhetetlen nehézségekkel néz szembe hamarosan. A tanulmány a 2008 - 2014 közötti változásokat összegzi. A kezdőpont a világgazdasági válság kitörése, aminek következtében Európa szociális kettészakadása felgyorsult. A végpont 2014, amikorra látnivalóan kezd szétfoszlani az a társadalmi kohézió, amely a második világháború után megteremtette az európai jóléti államot, s vele nemcsak a nemzeteken belüli társadalmi békét, hanem a földrész egészének nyugalmát, fejlődését, integrációját is.

A most statisztikailag is feltárt mély szociális szakadék következményei akkor mérhetőek fel igazán, ha emlékszünk: a háború utáni új Európa az iszonyatos áldozatok árán legyőzött nemzetiszocializmus árnyékában, a totalitarianizmus újjáéledésétől való félelemből született. Harry Truman amerikai elnök 1947-ben mondta: "A totális rendszerek az ínségből és a nyomorból sarjadnak ki. A szegénység és a széthúzás talaján növekedésnek indulnak, és akkor mutatják meg igazán, mekkorára tudnak nőni, ha egy nép elveszti a jobb élet reményét." A háború utáni demokrácia sikere a termelés és az újraelosztás állam által szabályozott egyensúlyán alapult. A globalizáció kiteljesedésével ez az egyensúly megbomlott, az Egyesült Államokból 2008-ban szétterjedő pénzügyi válság pedig minden eddiginél súlyosabban érintette Európát. Amerika politikai kultúrájában ugyanis az egyenlőtlenség önmagában sohasem okozott csalódottságot. A válság oka az volt, hogy az esélyegyenlőségi rendszert a pénzügyi szektor kijátszotta, s ez 2008-2009-ben nagy tömegek előtt világos lett. Az "illuzionista trükk": főként a pénzügyi szektor jövedelmei messze nem arányosak a valós gazdasági teljesítménnyel, egy egész amerikai generáció úgy költött magára, hogy az adófizetésből nem vette ki a részét, hogy túlzottan könnyen lehetett hitelhez jutni, s hogy mind a háztartásokban, mind kormányzati szinten elharapózott a túlköltekezés. Még a legvadabb szabadpiaci libertáriánusoknak is legalább titokban el kellett ismerniük, hogy a piacok önszabályozása tökéletlen.

Amerikában megingott a rendszer legfontosabb pillére, a közbizalom, amelynek legitimitását az adja, hogy az emberek azt gondolják, ha keményen dolgoznak, van esélyük, hogy javítsanak a helyzetükön, s hogy a gazdagok a szabályok betartásával lettek azok, amik. Amerika lassan (a Fed pénzpumpájának lassú leállásával megnehezítve a világ dolgát) kilábal a válságból, amit Európa is könnyebben megtehetett volna, ha az unió nemzeti és a nemzetközi pénzügyi szabályozásának kontrollmechanizmusai erősebbek. Ha az európai politikai elit felismeri: a tömegcsalódottság itt más, mint Amerikában, s mások a következményei is. Éppen azok, amelyeket Truman emlegetett. A jóléti Európában ugyanis 1945 óta nem egyenlő egyéni esélyeket vár a polgár, hanem erős állami közszolgáltatásokat, s ha ezek a megszorításokkal veszélybe kerülnek, úgy gondolja a jóléti állam tehetetlenné vált. Csalódottságában, életszínvonalának esése nyomán pedig a populista, demagóg, nacionalista szélsőséghez csapódik, amelyik azt ígéri neki: tőlem megkapod a "rendet".

Németországban - amely az unió vezető erejeként a szociális igazságossági index közepén található -, most döbbenten figyelik a hétvégi türingiai és brandenburgi választások eredményét, az euroszkeptikus Alternatíva megerősödését, ahogyan a párt tábora ijesztő mértékben nő. Döbbenten nézhetjük a svédekkel együtt, amint a szociáldemokraták megnyerik ugyan a parlamenti választásokat, ám a "királycsinálók" mégis csak a jobboldali populista Svéd Demokraták lettek. És akkor itt állunk az elszakadásról döntő skót népszavazás előtt, amely ha bekövetkezik, példát statuálva Katalóniától Erdélyig felrobbanthatja Európa egész nemzetállami rendszerét.

Nem lehet mondani, hogy a magyar kormányfő rossz lóra tett, amikor tekintélyelvű rendszerét elkezdte kiépíteni. Akkor sem, ha ez a ló fekete. Orbán Viktor jól érzékeli Európa gondjait, de válasza Európa bukására és nem jövőjére játszik. Kifelé illiberális demokrácia, befelé egy autokrata jelszórendszere: újabb rezsicsökkentéssel, elszámoltatott bankokkal, egybeforrt országgal. Ha pedig valaki a szociális szakadék mélyén - az ország az utolsók között áll a sorban a legnagyobb egyenlőtlenségekkel, nyílt társadalmi igazságtalanságokkal -, már unná mindezt? Hát elmerenghet egy infantilis, ámde ravasz denevér jellemén.

Szerző

Csak a focink nem az igazi?

Tulajdonképpen sajnálom a magyar focistákat. Az elmúlt évek termetes "zakói" után minden újabb mérkőzésen nyomasztó érzés lehet kifutni a pályára...Az egyik kereskedelmi tévé politikai "kibeszélő" műsorában az általam igen nagyra tartott labdarúgó szakíró elemezte, miért is tart ott a magyar foci, ahol. Szerinte a magyar labdarúgás kikerült az európai fősodorból, s nem látjuk be, hogy amerre mi haladunk az az út nem vezet sehová. Egy dologban lehetnénk világbajnokok: az illúziókeltésben. Úgy gondolja a miniszterelnök, hogy majd az új stadionokban újra lesz látványos foci, de sajnos a szép "C-szektor nem ad be és nem lő gólt". Az elmúlt évtizedekben elfelejtett futball kultúrát egy-két év alatt nem lehet újraépíteni.

Ahogyan hallgattam a fejtegetéseit, mintha egy kéretlen tolmács dolgozott volna az agyamban: politikára fordította minden megállapítását. Sokan és sokszor mondjuk - manapság egyre gyakrabban -, Magyarország jó úton halad afelé, hogy kikerüljön az európai politika fősodrából. A Fidesz a parlamenti kétharmad birtokában nincs tekintettel azokra az emberjogi elvárásokra, amelyek elfogadását minden csatlakozó ország kormányának alá kellett írnia. Meglehet, Orbán Viktor úgy gondolja, ha nem ő látta el kézjegyével 2004-ben a csatlakozási okmányt, az akkori miniszterelnök aláírása 2014-ben őt semmire sem kötelezi.

Itt a Kárpát-medencében nem szent már a magántulajdon, lehet visszamenőlegesen törvényeket alkotni, részrehajló választási szabályokat hozni, s nem kell figyelembe venni senkinek a berzenkedését, legyen azt akár nemzetközi szervezet, vagy a mesterségesen meggyengített ellenzék. Hadat lehet viselni a bankok ellen, mert az annyira "cool" az eladósodott tömegek szemében. Ki lehet mondani, hogy a "vádlottnak" kell bizonyítania a jóhiszeműségét, némi pressziót lehet gyakorolni a bírákra, nehogy már szembe menjenek a politikai akarattal. És ha valamelyiküknek eszébe jutna feltenni a kérdést: alkotmányos mindez? Újabb pártkatonákkal töltik fel az Alkotmánybíróságot, hogy ott se nyílhasson kiskapu a nem kívánt igazságnak. És erre mondja a miniszterelnök, hogy "jogállami és demokratikus küzdelemben akarunk győzni". "Jöjjön el a fair bankok korszaka egy fair küzdelem után..."

Le lehetett bontani az alig negyed százada kikínlódott európai mércéjű demokráciát, amelyben még működtek a fékek és ellensúlyok, ahol büntetlenül nem illett átlépni az egyes hatalmi ágak közötti záróvonalat. Mert ez kevéssé fáj a "népnek". 2014-ben már nyugodtan ki lehet mondani, hogy mi másfajta "demokráciát" képzelünk magunknak, olyat, amilyet bizony lassan öt éve építgetnek a hátunk mögött. Nem a nyugati példa áll előttünk, hanem Kelet felé kacsingatunk. Kínára, Szingapúrra, ahol "dübörög" a gazdaság, de a dolgozóknak nincsenek jogai, a szakszervezeteket hírből sem ismerik. Ebből a szempontból már közel járunk a példa országokhoz: az orbáni Munka törvénykönyve kiszolgáltatottá tette a bérből és fizetésből élőket, a szakszervezeti jogokat pedig gyakorlatilag kiiktatta.

Legutóbb kikaptunk a gyengécske észak-írektől, mert valamikor mást gondoltunk arról, merre tart körülöttünk a foci világa. Holnap talán ráébredünk, hogy zsákutcába vitt minket a politikai és a gazdasági unortodoxia. Ahogyan a focikultúrát, úgy a lebontott demokráciát, az elrontott gazdaságot sem lehet majd napok-hetek alatt újraépíteni.

Szerző