Publicisztika;interjú;Ungvári Tamás;

2014-09-17 20:00:00

Ungvári Tamás: örök túlélő vagyok

Aki a politikában naiv, annak azonnal mennie kell - mondja Ungvári Tamás a baloldalra célozva. Hozzáteszi: "Sok kiváló barátom lázong a jelen viszonyok ellen, én meg azt mondom: nekünk nem a másik oldallal van dolgunk, saját magunkkal kell elszámolnunk." Az író, egyetemi tanár állítja, hogy ő a zsidóságával csak nyert, "mert megedzett, mint az acélt. És hát az is kiválasztottság, ha az embert üldözik."

- 1930-ban született, gyerekként élte meg a holokausztot. Tudta, hogy mi zajlik?
- A holokauszt nem a népirtással kezdődött és végződött. A zsidóság már az 1938-as zsidótörvénynél mindent tudott. 80 ezer ember veszítette el akkor az állását, 1941-re zsidó már hordár sem lehetett. Gyakran halljuk mostanában, hogy a magyar zsidók a német megszállásig biztonságban voltak. Holott amikor a létbizonytalanságot rászabadítják egy közösségre, az nem biztonság, hanem bizonyosság. Én már gyerekkoromban is tudtam, hogy ezt muszáj lesz elhazudni, mert nem lehet vele megbékélni.

- A túlélők közül sokan elhagyták az országot. Ön miért maradt?
- A szüleim idősek voltak és nem merték vállalni a kockázatot. Különben szerintem az embernek azt kell megindokolni, ha elmegy, nem azt, ha marad. Mi felejteni próbáltunk… Nem beszéltek a szülők a gyerekeknek, mert az élmény feldolgozhatatlan. Ahhoz olyan zseniálisnak kell lenni, mint Kertész Imre.

- Vitát váltott ki, hogy Kertész átvette a Magyar Szent István Rend kitüntetést. Önnek pedig Sólyom László adta át a Széchenyi-díjat 2010 márciusában.
- Én nem a Fidesz-kormánytól kaptam a díjat, Bajnaiék adták, pedig az ő emberük se voltam. De Orbánéktól is átvettem volna, ha meg vagyok győződve arról, hogy megérdemlem. Jesse Owens, a fekete atlétazseni ne ment volna el a fajüldöző Németország berlini olimpiájára? De elment, olimpiai bajnok lett, és az volt a legnagyobb kitüntetés, hogy Hitler nem fogott vele kezet. Egy díjnál nem azt kell nézni, hogy ki adja, hanem hogy ki kapja, és Kertész Imre ragyogó csillag. Nincs "Kertész-ügy". A kormány kivételesen jól döntött, örüljünk neki.

- Fölsorolni is sok, mi mindennel foglalkozott. Azt szokta erről mondani, hogy mindig előre menekült.
- Az ötvenes-hatvanas években volt itt egy belső diszkrimináció, amit soha ki nem mondtak. Hamarosan rájöttem, hogy nekem a magyar irodalomtörténet-írásban vagy magyar nyelvi tanszékeken nem lehet helyem, mert egyesek kívülállónak könyvelnek el, nem tartanak hiteles magyarnak. Először nem kaptam állást, majd Tatára helyeztek elemi iskolai tanítónak, később beálltam újságírónak a Magyar Nemzethez, de nem tehettem be a lábam a szerkesztőségbe, nehogy megfertőzzem őket. Csak ártatlan témákkal foglalkozhattam: "Diderot kétszáz éves", meg ilyenek - a kutya sem olvasta el. Alkalmanként azért színikritikákat is írhattam. Utólag kiretusáltak a lap történetéből, de az írásaim ott ragadtak az egykori hasábokon. Aztán 1960-ban összefutottam Szinetár Miklóssal a Nagymező utca sarkán, ennek az lett az eredménye, hogy Petrovics Emillel - aki akkoriban egy tánciskolában zongorázott - kiegészülve, megnyitottuk az ország első musicalszínházát. Mi vittük színre először a Koldusoperát, az Egy szerelem három éjszakája az én lakásomban íródott, úgy, hogy Hubay Miklóst bezártam a cselédszobába és nem engedtem ki, amíg el nem készült a szöveggel. Tíz, azóta klasszikussá vált bemutatót tartottunk, aztán a Petőfi Színházat egyik percről a másikra becsukták. Én soha nem mentem semmi után, nem akartam hivatalt betölteni, egyetemi tanár voltam íróasztal és telefon nélkül. Örök túlélő vagyok - meghaltam 45-ben, feltámadtam 46-ban, és még mindig élek, de kölcsönkapott időt fogyasztok.

- Kisujjában van a magyar irodalomtörténet. Nem zavarja, hogy ezt is átírják?
- Nincs egyetlen kánon. Én mindennel kiegyezem, csak kormánybiztosokkal nem, mert ők kevélység folytán azok, akik. Azt, hogy Szőcs Géza zacskóban hurcolászza Nyírő József hamvait, nehezen viselem. Attól is háborog a lelkem, hogy az említett úr kinevezte magát a Pen Club élére, 50 ezer eurós díjat oszt évente teljesen ismeretlen külföldi szerzőknek, miközben a magyar írók díjazására alig van pénz. Írják át az irodalomtörténetet, ha tudják. Iktassák ki Babitsot, emeljék piedesztálra Nyírőt meg Wass Albertet. Csak nem képzeli, hogy lesz ember, aki elolvassa a műveiket, melyek legjobb esetben is csak közepesek. Nemzedékeket nem lehet megrontani hamisított tankönyvekkel, mert ma már annyi az információs csatorna, hogy képtelenség kizárólagos információterjesztésre törekedni. Az, hogy ki a jó és ki a rossz író, nem kinevezés kérdése, hatalmi szóval nem befolyásolható. Erről közmegegyezés dönt, és a kánon igazsága felülírhatatlan, még akkor is, ha a mellékáramlatokat kiáltják ki fősodornak.

- Hogyan lehet közmegegyezés egy megosztott országban?
- Egységes magyar kultúra nem létezik, minden kultúra többfelé hasad, de ez nem baj. Tarlós István kinevezhet új színigazgatót egy hajdan nívós, gyönyörű színházba - a Gój Motorosokon kívül nem jár oda senki. A kormány kulturális hetilapja, amely eredetiben közölte a kötcsei beszédet, két-három megjelent szám után - érdeklődés híján - megszűnt. Vannak, akik értik a csíziót, s vannak, akik nem. Az, hogy most olyanok tartják kézben a hatalmat, akiknek más az értékrendje, a jó írók számára közömbös. Tele vagyunk lázadó szellemekkel, gondolkodó főkkel.

- Önjellemzése szerint: vidám pesszimista. Ez fából vaskarika, nem?
- Igen, én vagyok a legvidámabb pesszimista. Szeretem a családomat, a várost, ahol élek, azt az irodalmat, amelyet becsülök. Van egy útlevelem, bármikor elmehetnék. De Konrád György is azt mondta: ő itthon van, miért ő menjen el? És nekem nagyon jó olyan országban élni, ahol Konrád, Kertész, Spiró, Závada, Parti-Nagy és a többiek kortársa lehetek. Ugyanakkor nem szeretem a stiklis játékokat, a nyilvánvaló hazugságokat, tehát sok utálkozás van bennem. De aktív tanár vagyok, és egy tanár nem lehet pesszimista. Ha megnézi a naptáramat, láthatja, hogy körülbelül 35 előadást tartok ebben a félévben, szóval jöhetnek akárkik, én az igazságomat el tudom mondani.

- Többektől hallottam, hogy félnek őket hívni. Ön nem tapasztalt hasonlót?
- Ha félnek hívni, akkor nem hívnak. Azt hiszem, én teszek szívességet nekik, nem ők nekem. Lesz például egy nagy előadásom "A mélységből kiáltok" címmel Szerb Antal, Halász Gábor és Sárközi György emlékére. Mindhárman a balfi haláltáborban végezték… Én minden sorukat, minden napjukat ismerem. Ki őrizze meg az emléküket, ha nem én? Részemről ez hűségnyilatkozat is, mert túléltem. Egyébként a zsidóságommal én csak nyertem, mert megedzett, mint az acélt. És hát az is kiválasztottság, ha az embert üldözik.

- Az előbb azt mondta, nem baj, ha többfelé hasad a kultúra. Máskor, másutt viszont úgy fogalmazott, hogy a kultúra ellenforradalma zajlik.
- Pontosabban a giccs ellenforradalma, gondoljon csak a romlott ízlésű, "pitypang" Kerényire. Ezzel együtt tudomásul kell vennünk, hogy nem mi vagyunk a középpontban. A baloldali értelmiséget sajnos az úgynevezett baloldal is rútul elárulta. Abban a bizonyos "elmúlt nyolc évben" sikerült kiszervezni alólunk mindent, a televíziót, a rádiót, a lapokat, a kiadóvállalatokat, s a Fidesznek közben megannyi hadállása született. És mindez előttünk folyt.

- Talán nem ügyetlenek voltak, csak naivak. Úgy vélték, egy szabad, liberális országban nem lehet gond.
- Aki a politikában naiv, annak azonnal mennie kell! Sok kiváló barátom lázong a jelen viszonyok ellen, én meg azt mondom: nekünk nem a másik oldallal van dolgunk, saját magunkkal kell elszámolnunk. Ha nem tudtunk hadállásokat teremteni illetve megtartani, nézzük meg, miért nem? Nézzük meg, miben hibáztak azok, akik állítólag a képviseletünkre vállalkoztak, mert a hibák radikális feltárása közelebb vihet az építő dialógushoz. Hol a híres baloldal, merre jár? Én nem látom. Pedig Budapestet esetleg meg lehetne nyerni, de még mindig nem érzem az ehhez szükséges dinamizmust, energiát, szellemi fölényt.

- Volt nekünk szellemi fölényünk valaha?
- Persze, hogy volt. Volt Ady Endrénk, József Attilánk, Jászi Oszkárunk, Kassák Lajosunk. A normális politikai elit a halottak élén jár, s ha egy kis józanság költözik az emberekbe, a történelmi fölény értékesíthető. A történelmet pontosan azért próbálják átírni, mert tudják, hogy tanúsága eleven erő.