Folytathatnám az ellentét-párokat. Munkáscsaládba született, de a falukutató mozgalomhoz csatlakozott, innen került a Nemzeti Parasztpártba. Minden adottsága megvolt ahhoz, hogy a "fordulat évében" a hatalomhoz dörgölődve karriert építsen, de inkább lett Zürichben vendégmunkás, mint jónéhány társából Budapesten népfrontos potentát. Amikor lehetősége nyílt írásból élni elfogadta a Szabad Európa Rádió állásajánlatát, de sohasem idomult a talpnyalókhoz. A szerkesztőség ötvenhatos szereplését bírálva, a kirúgást is megkockáztatta. Elveit követve szóba se állt a kádáristákkal, ugyanakkor emelt fejjel tűrte a jobboldali emigránsok piszkálódásait, feljelentéseit.
Tette mindezt csendben, póz nélkül.
40 év Látóhatár
Tizenöt év volt közöttünk; nemzedéknyi különbség, amikor egyetemistaként megismertem, jelentéktelen a pálya végén. Borbándi Gyula a plebejus demokraták mára kihaló fajtájához tartozott, Szabó Zoltánnal, Cs. Szabó Lászlóval. Élt mellettük egy másik, ugyancsak ritka fajta: az européer polgáré, Márai Sándor, Fejtő Ferenc, Kerényi Károly… Sorolhatnék még néhány nevet, de nem olyan sokat.
A magyar emigrációt, ha a fenti nevektől eltekintünk, szerény szellemi teljesítmény jellemzi. Össze sem hasonlítható azzal, amit például a lengyelek produkáltak. Természetesen a politikai emigrációra utalok. A többiek más kategóriába tartoznak. Többezres lista készíthető az egyetemi tanárokról, kutatókról, alkotóművészekről, jó néhány Nobel-díjas is bekerülne. De ezek az emigráns létből kilépve a befogadó-beolvasztó országok szellemi életében szereztek rangot-hírnevet és ha nem is tagadták meg az emigrációt, a létformának hátat fordítottak.
Egy ötvenhatban Amerikába került barátom két csoportra osztotta az akkor aktív emigrációt: az őrültekre és a hülyékre. Kegyetlen, de sajnos valós leírás, bár csak akkor teljes, ha hozzászámítjuk a harmadik csoportot, közülük is kiemelkedve Borbándit és az Új Látóhatár körét. A hosszú életű folyóirat Látóhatár címmel 1950-ben indult, majd többszöri felbomlás, átalakulás után 1990-ig jelent meg. Ez a negyven év, mint a többi rangos folyóirat esetében csoda. Nem volt szerkesztőség-kiadóhivatal, nem volt tiszteletdíj, soha nem volt ötszáznál több előfizető, talán még annyi sem. Borbándi a rádiós-szerkesztői fizetéséből élt, a másik szerkesztő, Molnár József nyomdavállalkozásba kezdett, hogy legyen miből előállítani a lapot. (Ugyanezt tette Franciaországban Nagy Ernő az Irodalmi Újság, Nagy Pál és Papp Tibor a Magyar Műhely fenntartása érdekében).
"Nem éltünk hiába " címmel emlékezett vissza Borbándi a folyóiratra megszűnése után. Így igaz! Az első, valószínűleg a legnagyobb teljesítmény a négy évtized maga. A második a szerző-gárda. Aki, író, történész, kritikus, esztéta az emigrációban számított, megtalálható a Látóhatár- Új Látóhatár tartalomjegyzékében. (Időnként az is megtalálható, aki nem, de ez a dolgok természete). Figyelemreméltó, hogy a háború utáni években dúló népies-urbánus civakodásnak alig maradt nyoma a folyóirat lapjain, amikor ez máshol újrakezdődött. Borbándi, bár hovatartozását nem rejtette véka alá, integráló személyiségnek bizonyult.
Az "emigráció életrajza"
1951-ben a Látóhatárban jelent meg Márai Halotti beszéd-e, a 20. század magyar lírájának egyik csúcsa. A Látóhatár szerkesztőinek érdeme Jászi Oszkár újrafelfedezése. Az ötvenes években már nyugdíjas, oberlini magányában elszigetelt gondolkodót, nem mellesleg a falukutatók és a népi mozgalom lelkes hívét Borsody István és Borbándi Gyula különszámban állította jogos helyére. Jásziról, elsősorban Litván György munkásságának hála, ma úgyszólván mindent tudunk. Akkor, az ötvenes évek közepén a rágalmak és szitkok köde még majdnem mindent eltakart.
Borbándi érdemei közé tartozik az '56 után Nyugatra érkező nemzedék befogadása a folyóirat szerzői közé, annak ellenére, hogy a Budapestről Londonba költözött Irodalmi Újság, majd a Párizsban alapított Magyar Műhely megjelenése óhatatlanul versengéshez vezetett. A későbbiekben a feszültség feloldódott, már csak azért is, mert noha a három lap szerepértelmezése különbözött, szerző-gárdája és olvasóközönsége jórészt azonos maradt.
"Kényes" kérdés, de a kerek, lezárt életműnek tartozunk tisztázásával: a Látóhatár- Új Látóhatár, amely a magyar folyóiratok hagyományát követve egyszerre kívánt irodalmi-esztétikai és politikai elemző feladatot ellátni, de ritkán lelt egyensúlyt a kettő között. Az emigrációban, a már említett Amerikában élő Borsody Istvántól és Gombos Gyulától eltekintve hiányoztak az európai kitekintésű, magyarul publikáló politikai elemzők. Erről természetesen nem Borbándi tehetett, de a folyóirat színvonala mégis megsínylette.
A rádiós szerkesztőben rejtőző szerző tehetsége csak nyugdíjba vonulása után bomlott ki, amikor már sem a megélhetés, sem a folyóirat fenntartásának gondjai nem nyomasztották. Első, jelentős könyve, a Magyar népi mozgalom német nyelven jelent meg, ezt dolgozta át később magyar kiadásba. Két kötetben tette közzé az Emigráció életrajzát, majd Két világban címmel önéletrajzát. A Nyugat-Európában és tengeren-túl élő szerzők műveiből esszé és tanulmány antológiát szerkesztett, feljavítani kívánva az emigráció szellemi életének bizonyítványát.
Életművének elemeiből így áll össze a történész, szellemtörténész és esszéista arcképe.
A történész szakma talán leghálátlanabb műfaja a közelmúlt feldolgozása. A források általában nem hiányoznak, mi több, a történelmet alakító egyéniségek és szemtanúk egy része is jelen van. Az utóbbiak gyakran úgy vélik, szerepük a cenzoré, önképük, saját emlékeik és álláspontjuk szerint vezetnék a történész tollát… ha hagyja. És, ami a legfontosabb: a megfelelő távolságtartás híján a részletek nehezen állnak össze, a fák eltakarják az erdőt.
Borbándi mindezt pontosan tudta, ezért nevezte legfontosabb művét: a Magyar emigráció életrajzának. Szerinte ugyanis a történettel ellentétben az életrajz maradhat lezáratlan.
1945, 1947, 1956...
Első könyve a Magyar népi mozgalom másik kategóriába tartozik. A résztvevők egy része még élt, Borbándi maga is szemtanú volt, az eszmeiség hatott, de a mozgalom története a "fordulat évé"-vel lezárult. Borbándi rokonszenves távoltartással közelít a témához, mélyrehatóan elemez, nem téri ki a kényes kérdések elől, mint amilyen a népi (vagy annak nevezett) szerzők egy részének ámokfutása a szélsőjobboldal felé, mások behódolása a sztálinista diktatúrának. A könyvet mind a német, mind a magyar értelmiségi közegben elismerés fogadta, az elkötelezett újságíró-szerkesztőből előlépett a történész.
A Magyar emigráció életrajzával folytatta a megkezdett utat - de nem töretlenül. Az úttörő, méreteiben hatalmas vállalkozásban, ugyanúgy fellelni Borbándi erényeit, mint előző művében. A források feltárása már magában is hatalmas teljesítmény. Négy évtizedet, az 1945-1985. periódust öleli át, az öt földrészen szétszóródott, több ezer csoport és egyén adatait dolgozza fel. Az anyagot a történelmi fordulópontok szerint korszakokra osztja: 1945, 1947, 1956, 1963 és 1975. A dátumok egyszerre jelzik a különböző rétegek emigrálásának időszakát és a magyarországi változások kiváltotta reakciókat.
Borbándi a személyek, rétegek és csoportok adatainak dokumentálásán túl elsősorban az emigráns politika és a valóság viszonyát elemzi. "Minden politikus olyan adottságokkal és lehetőségekkel dolgozik, amelyek rendelkezésre állnak, és nem olyanokkal, amelyeket magában elképzel, és amelyek után a szíve vágyik." - szögezi le. Történészi elveinek második, fontos paramétere: "Az emigráció nem teheti magáévá a hazai hatalom elveit és törekvéseit, a gyakorlati politikában viszont aszerint viselkedik, hogy ez a hatalom mit tervez és mit tesz".
Ezek az elvek már jelzik is az emigráns politikai cselekvés határait. Az idő és a tér távolságával a valóságérzék elhalványul. Az 1947-ben New Yorkba távozott, legtisztességesebb és legbölcsebb politikus is kevesebbet észlel az elhagyott haza valóságából, mint a tegnap Bécsbe érkezett turista. Az effajta valóságismeretet a legaprólékosabb sajtószemle, a legügyesebb hírszerző jelentései sem pótolhatják. Ráadásul, ha nem bölcs és nem is mindig tisztességes, cselekedeteit az elképzelt és vágyott valóság, nem a tényleges helyzet határozza meg.
Borbándi könyve az emigráns sajtó, a különböző önművelő körök, egyházak tevékenységének bemutatása mellett elsősorban a különböző erők szándékait és tetteit elemzi. Az erő talán pontatlan kifejezés, mert éppen az ellenkezőjéről van szó. Az emigráns politikai szervezetek a saját maguk elé tűzött célok eléréséhez kivétel nélkül gyengének bizonyultak. Vezetőik karakterétől és személyes teljesítményétől többé-kevésbé függetlenül azért, mert a világpolitika döntéshozóinak nem volt szükségük tanácsaikra. Se a stratégiai helyzetét és gazdaságát tekintve jelentéktelen Magyarországról származókra, se a nálunk jóval nagyobb és fontosabb országok emigránsaira. (Más a lengyel eredetű Brezinski, a német származású Kissinger, vagy a két magyar születésű munkáspárti-lord, Balogh és Káldor esete, de ezek, amikor döntéshelyzetbe kerültek, már rég nem emigránsként viselkedtek).
Nem éltünk hiába
A Magyar emigráció életrajza először az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem kiadásában jelent meg, akkor még az emigráció okulására, a rendszerváltás küszöbén vált hozzáférhetővé a hazai olvasóközönségnek is. Mindkét réteg - és nem csak a szaktörténészek - számára igen hasznos olvasmány, illúzió-romboló, a valóságot felmutató könyv.
Utoljára hagytam a fenntartásokat, melyekkel Borbándi igazságkereső szenvedélyének tartoztam. A jelenkor történészeit fenyegető csapdákat elkerülte. Majdnem mindegyiket. A jelenkor történésze lehet tanú is, bíró is, de a kettő egyszerre nem. A történész Borbándiba időnként visszalépett a szerkesztő. Verbális szinten mindig méltányosan bánt azokkal, akik szerkesztési elveitől eltértek, vagy a Magyarországon berendezkedett hatalommal az ő felfogásától különböző stratégiával próbálkoztak. Történetírásában azonban néha maga felé hajlott a keze, mintegy megelőlegezve személyének az igazság jogát, másoknak a tévedés ódiumát.
Mivel a jelenkor sajátossága éppen a lezáratlanság, értelmetlen ettől a talpig tisztességes demokratától, nyitott szellemtől búcsúzva részletezni, kinek, mikor volt az elmúlt fél évszázadban "igaza". A következő ötven év - talán - eldönti a vitákat, bár valószínűbb, hogy egyszerűen túllép rajtuk. Annyi bizonyosnak tűnik, hogy, amint az Új Látóhatárról írt könyvének címe hirdeti: Nem éltünk hiába.