Ez bomlástermék is volt. Egy magánéletileg is egymáshoz kötődő csoport tagjai, akik nagyobb konglomerátumba, az Orfeóba tartoztak, aminek zenei és bábtagozata is volt, saját házat építettek fel maguknak Pilisborosjenőn. És ott az alkotást segítő, vagy olykor némiképp ellehetetlenítő kommunában is éltek. Ezzel, no meg a közlendőjükkel, persze nagyon nem illettek a támogatott megnyilvánulások közé. Mondhatni, önmagukban a rendszer tagadásai voltak.
Tán jelképesnek tekinthető, hogy Budapesten, egy nyolcadik kerületi pincében, csaknem földalatti mozgalomként játszották a Woyzecket, aminek híre bizonyos körökben futótűzként terjedt, előjegyzési listákra kellett feliratkozni, hogy be lehessen jutni a produkcióra. És utána nem kellett gyors iramban hazahúzni, sietős jegyszedők senkit nem tessékeltek ki a pincéből, ott lehetett maradni a nézőtársakkal, a színészekkel tea mellett barátságosan és mélyrehatóan beszélgetni. Bőven volt, mit megbeszélni. Többen, ahogy jómagam is, mintha klubba járnánk, úgy jártunk az előadásokra, és utána a nyílt, intenzív diskurzusokra.
Sokunknak világra való eszmélését hathatósan segítette ez az iskolai közegünktől nagyon eltérő, élesen kritikus hely, ahol élmények és újabb élmények halmozódtak egymásra. Az előadás megint és megint felkavaró volt. Arról regélt, hogy egy közkatona hatalmi és embertelen praktikákkal és a megaláztatások sorával hogyan juttatható el olyan borotvaéles, felfokozott idegállapotba, hogy késsel ledöfje imádott szerelmét, Marie-t. Ráadásul, mivel nem nyugodtan, a zsöllyében ülő közönség voltunk, hanem állva, sőt az eseményekkel mozogva, néztük a már-már valóságnak tűnő játékot, amiben jelenlétünkkel lényegében statisztáltunk, kicsit habozva, de azért tulajdonképpen a színházi konvencióknak engedve, utat is nyitottunk a felajzott hevületű gyilkosnak. Hiszen Woyzeck a terem egyik végéből a másikba már nyitott bicskával indult el Marie felé. És mi ott ácsorogtunk előtte, élő sorfalat alkotva, megakadályozhattuk volna, hogy bevégezze véres tettét. De engedtük őt, azaz az őt alakító, ekkor már sebzett vadállatként köztünk haladó, Székely B Miklóst eljutni a lányig, akinek alakját Gaál Erzsi élte át a végletekig.
Hallgatásunkkal, cselekvésképtelenségünkkel tehát bűnrészesekké váltunk, és ez a szocializmus még eléggé kilátástalan éveiben jellegzetes magatartás, kortünet volt. Ezt tapasztaltatta meg velünk fejbekólintó, újra és újragondolandó élményként a Woyzeck. Ez az előadás bizonyos értelemben bomlástermék is volt. Fodor Büchner zseniális drámájába abszolút belerendezte az együttes feszültségeit, azt például, hogy már többen is le akartak válni a csoportról, úgy érezték máshol önálló munkába kell kezdeniük, és azért ez a "leválasztódás", közel sem ment konfliktusok nélkül, éppen az erős kötődések miatt. A Woyzeck azért is vált annyira meghatározóvá, mert nem szőnyeg alá söpörték a problémákat, hanem nagyon is magukból építkezve hozták létre a produkciót.
Fodor ezt a módszert próbálta akkor is követni, amikor Szolnokon lett főrendező. Nem mindig sikerült belepréselnie a maga lázas, alapos elmélyülést igénylő munkatempóját a kőszínház hathetes, vagy még rövidebb próba időszakaiba. Az általa színpadra állított III. Richárd például nem vált ütőssé, bár látszólag minden adott volt hozzá, például Kézdy György személyében az ideálisnak tűnő főszereplő, de ő sem futotta a csúcsformáját. Érződött a nagy nekirugaszkodás, a közlésvágy, de a szupergondos kimunkálás, ami után már felszabadulnak a görcsök, és nekilódul a fantázia, hiányzott.
Persze csinált jót, sőt roppant jót Fodor Szolnokon. Mondani szokta, meg róla is mondják, hogy kis térben van elemében, de például Goldoni A hazug című komédiája a nagyszínpadon igazán fergeteges volt, Tóth Józseffel a főszerepben. Hogy Brecht A házitanító című darabjának a színészeket óriásbábokkal megkettőző, és ezzel akár tudathasadásos állapotot, a félelem légkörét megteremtő előadásáról, meg Csáth Géza Janika című darabjának mívesen realista, a legeslegapróbb részletet kidolgozó előadásáról ne is beszéljek.
Székely János a diktatúra természetrajzáról szóló nagyszerű művében, a Caligula helytartójában pedig Petronius, a helytartó volt. Ebben olyan ember bőrébe bújt, akit ugyan hódítani küldtek, de hajlandó elgondolkozni a leigázottak helyzetén, tárgyalásra, érvelésre, vitára is kész, sőt azon is igencsak eltöpreng, hogy a hallottak után mi az ő szerepe, és akár változtatni kész a már kiadott parancson. Fodor megrendítően játszott el egy magába szálló embert, aki döbbenetes felismerésekre jut, és ezeket cselekedeteiben is kamatoztatni tudja. Évek óta játssza, egy ideje a Szkénében, a darab másik főszerepét, az ellenlábast, aki védi népét, hagyományait, az autoritását, Barakiást, a jeruzsálemi főpapot, ugyanebben a darabban.
Körmondatok garmadáját képes egy szuszra, szuggesztív lendülettel, örvényszerűen beszippantó aurával kizúdítani a száján. És közben megmutatja azt is, hogy ez az ember vészhelyzetben hogyan képes népe bölcs, tartásos vezetőjévé válni.
Ő is az újjáalakult, megint csak egy pincébe került Stúdió K bölcs vezetője volt, majd még kivezette "népét" a pincéből, néhány utcával odébb, egy napfényesebb, tágasabb színházba, és ahhoz is volt belátása, hogy átadja a Stúdió "K" irányítását egy arra érdemes munkatársának, Nagypál Gábornak. Nemcsak a saját utánpótlását nevelte ki, mindig is fontos volt számára a közönség utánpótlása, gyerekeknek készített produkciói szintén többrétegűek, a felnőttek számára is bőven tartalmaznak közlendőt és élményt.
A színikritikusok fölterjesztették már Kossuth-díjra, persze nem kapta meg, eléggé szabadon szokta hangoztatni a véleményét, és ellenzékinek számító tüntetéseken is látható volt. Nem nagyon szeretik az ilyen mentalitást mostanában. De sokan szeretik őt, az elsőrangú színházcsinálót, a karakán embert, még a zordon kritikusok is. Ezért most életműdíjat vehet át tőlünk vasárnap este a Trafóban. Ezzel az írással én is gratulálni szeretnék neki.
