Az alkotmánytörvény leegyszerűsítve olyan módon fogható fel és közelíthető meg gyakorlati szempontból, hogy az magában foglalja az alapvető jogokat, korlátot állít az önkényes hatalomgyakorlás elé és meghatározza az alapvető törvények, jogszabályok irányát és szellemiségét. Köznapi nyelven az Alaptörvény a "törvények törvénye". Ám néhány témával megmutatható, hogy az Alaptörvény (pártalkotmány) nem képes megvédeni a polgárt és nem képes útját állni a gátlástalan hatalomgyakorlásnak.
Adófizetők fizetjük
A törvény Alapvetés fejezete M) cikkének (2) bekezdése azt tartalmazza, hogy "Magyarország biztosítja a tisztességes gazdasági verseny feltételeit." Ez a rendelkezés a jóhiszemű vállalkozóban azt az érzetet kelti, hogy másokéval azonos feltételekkel, azonos játékszabályokkal jelenhet meg a piacon. A gyakorlatban ez a következőképpen fest. Szinte köztudomású, hogy vannak vállalkozások - kormányközeli-vállalkozások - amelyek korlátlanul juthatnak forráshoz, míg mások nem. Az előbbiek az esetek döntő többségében semmilyen produktív tevékenységeket nem végeznek, csak állami és uniós pályázatokat nyernek, majd a megszerzett forrást lefölözve leosztják az alvállalkozóknak, akik a tényleges teljesítést, a konkrét munkát elvégzik.
Ezekre a vállalkozásokra mondják azt, hogy "nyerő vállalkozások," ami azt is jelenti, hogy közreműködésük nélkül forráshoz nem is lehet jutni. A lefölözés és a leosztás aránya változó, 40 és 60 százalék között mozog. Mindehhez még azt is hozzá kell tenni, hogy a konkrét munkát végző alvállalkozók az esetek jelentős részében nem is jutnak hozzá munkájuk ellenértékéhez. Úgy is fogalmazhatunk, hogy ez a mechanizmus a közpénz (hiszen az uniós forrás is közpénz) magánosítása, a nemzeti együttműködés rendszerének eredeti tőkefelhalmozása. A lefölözésre különböző kifejezések is megjelentek, például "alkotmányos költség" vagy "visszacsatolás" stb. Milyen gazdag és szellemes a magyar nyelv.
Vajon hogyan viszonyul a tisztességes, szabad versenyhez a rendszer járadékosainak sokasága? Ide tartoznak a gazdasági alap nélkül termőföldhöz, trafikhoz és egyéb verseny nélküli járadékot biztosító regálékhoz jutók (így lehet szavazatot vásárolni az adófizetők pénzén). Ha ma már szinte kötelező futball-példával élni a társadalom egyes jelenségeit illetően, elmondható, hogy a sportban a teljesítmény számít és nem a többség. Már tudjuk, hogy amikor a teljesítmény, a tehetség és a kreativitás - nem pedig az előjogok - számítanak, akkor az eredmény 8-1 (illetve, mint legutóbb, 1-2 az észak-írek ellen). A pályán, a küzdőtéren gólt kellene rúgni, de ahhoz nem elég a kétharmad.
Visszautasíthatatlan ajánlatok
Az Alaptörvény Szabadság és Felelősség című fejezete XII. cikkének (1) bekezdése azt tartalmazza, hogy "Mindenkinek joga van a tulajdonhoz…". Vajon miként viszonyul ez a jog azokhoz az eseményekhez, amelyek szintén közszájon forognak? Egy példával megvilágítva: tegyük fel, hogy működik egy vállalkozás, amelyet a vállalkozó és családja hosszú évek munkájával épített fel, a vállalkozás az adott térségben piacvezetőnek minősül, és ez az, ami zavarja a kormány-közeli "vállalkozót". Ez utóbbi meg akarja szerezni a vállalkozást, lehetőség szerint áron alul. Tisztességes vállalkozónk családja megélhetését nem kívánja feladni, ragaszkodik tisztességesen megszerzett tulajdonához.
Mit tesz ilyenkor a "vállalkozó"? Először is tesz egy ajánlatot, természetesen nem személyesen, hanem küldönce útján, az ajánlatból már tudható, hogy az elfogadhatatlan. A nemleges választ követő napon az ellenálló tulajdonosnál megjelenik szinte minden hatóság (NAV, ÁNTSZ, a Környezetvédelem, sőt még az Erkölcsrendészet is). "Vállalkozónknak" tehát módja és lehetősége van közvetve közhatalmat gyakorolni versenytársa felett. Az események folyamata megjósolható: a tulajdonos rövidesen tönkremegy a folyamatos hatósági zaklatások következtében, üzleti partnerei elfordulnak tőle, piaca beszűkül. "Vállalkozónknak" tehát ölébe hullik más tulajdona, szinte ingyen. Tulajdonosunk természetesen semmilyen védelmet nem kap, hiszen be van kerítve, bárhova fordul, mindenütt a "vállalkozó" csatlósaiba ütközik. Kijelenthető, hogy kiépült a pártállam.
Az elmúlt években "maffiaállam, rablóállam" jelzőkkel illették a Nemzeti Együttműködés Rendszerét. De a Cosa Nostra korábbi vezetői - a "klasszikusok" - John Gotti vagy Joe Bonano forognak a sírjukban, mert az ő "működésük" alapjai bizonyos íratlan törvények voltak, amelyeket a "szervezet" betartott, és magára nézve kötelezőnek fogadott el, megszegésüket kíméletlenül megtorolta. Például: ne csábítsd el családtag feleségét, vagy feltétel nélkül tiszteld a feleséged, stb. A mai viszonyok között olyan szabályokról, amelyeket a hatalom tiszteletben tartana, nem beszélhetünk. S van még egy igen markáns különbség a mai hatalom és a szervezett maffiabűnözés között: a Cosa Nostra céljai elérése érdekében sohasem használt közhatalmat.
Márpedig nálunk - az előbbi példa is igazolja - a közhatalom gátlástalan felhasználásával magánérdekek érvényesítése folyik. További különbség, hogy a Cosa Nostra adta az arcát az akcióihoz. Mai, hazai világunkban a már említett vállalkozók elegáns öltönyben, a tisztesség látszatát keltve, arctalanul "tevékenykednek". Úgy is mondhatjuk, hogy jelenleg a közhatalom, az államhatalom privatizációja folyik. Talán már be is fejeződött.
Törvény előtti egyenlőtlenség
Az Alaptörvény ugyanezen fejezete XV. cikkének (1) bekezdése azt tartalmazza, hogy "a törvény előtt mindenki egyenlő." Ez a rendelkezés hogyan viszonyul ahhoz az eljáráshoz, amelynek során a civil társadalommal szemben aránytalan és demonstratív rendőri intézkedés történik? (Megjegyzem: az akció az adófizetőknek sokba került.) Ezzel szemben az úgynevezett NAV-os botrányban semmilyen konkrét intézkedés nem történt. Számtalan példát lehetne felhozni a törvény előtti egyenlőség durva megsértésére.
Ebben az esetben azonban pontosítani kell: én magam gyakorló ügyvédként természetesen elfogadom, hogy a jogérvényesítésnek vannak anyagi feltételei is. Egyik kollégám erre szellemesen azt a megjegyzést tette, hogy "a büntetőeljárás nem demokratikus". A törvény előtti egyenlőség nyilvánvalóan nem azt jelenti, hogy honfitársaink mindegyike azonos kondíciókkal érvényesítheti jogait. Köznapi nyelven a törvény előtti egyenlőség úgy fogalmazható meg, hogy a törvény vak, és nem tesz különbséget a jogalanyok között. Közismert példákat lehetne felhozni arra, hogy ez az ősi elv milyen sok esetben nem érvényesült.
Végül az Alaptörvény gyakorlati érvényesülésének értékelésekor foglalkozni kell azzal is, ami a törvényből hiányzik. A "törvények törvénye" nem tartalmazza a visszamenőleges törvényhozás tilalmát, bizonyosan nem véletlenül. Az Amerikai Egyesült Államok alkotmánya konkrét tiltó rendelkezést tartalmaz a visszamenőleges törvényhozásra. Az USA alkotmányának elfogadását megelőzően hosszú függetlenségi háborút folytatott a gyarmattartó Nagy-Britanniával. A gyarmatosítóknak a háborút megelőzően napi gyakorlatuk volt a gyarapodó polgárság megadóztatása visszamenőleges törvényhozással (a XVIII. században). Az Alapító Atyák mindezekre tekintettel foglalták alkotmányba a tilalmat. Mi persze "nem leszünk gyarmat". Ezért az amerikai példa ma a hatalom szempontjából rossz példa, hiszen "haldokló liberális demokráciáról" van szó, szemben a NER célkitűzésével, az illiberális állammal (a 21. században).
Bedugított egérútak
Az Alaptörvény 24. cikke (2) bekezdésének d) pontja tartalmazza az Alkotmánybíróságra vonatkozó rendelkezések között azt, hogy az Alkotmánybíróság "alkotmányjogi panasz alapján felülvizsgálja a bírói döntésnek az Alaptörvénnyel való összhangját".
A jogintézménnyel kapcsolatban a gyakorlatban számos félreértés van forgalomban. A jogintézmény tényleges célja az, hogy a konkrét ügyekben döntő bíróságok határozatai ne legyenek ellentétesek az Alaptörvényben foglaltakkal. Gyakorló ügyvédként az a tapasztalatom, hogy a polgárok az alkotmányjogi panaszt afféle "szuperfellebbezésnek" vagy rendkívüli jogorvoslatnak tekintik. Megjegyzem, hogy az alkotmányjogi panasszal kapcsolatos kommunikáció eleve félreérthető volt, ezért is lehetséges, hogy a jogalanyok rendkívüli jogorvoslatnak tekintik a jogintézményt.
Az alkotmányjogi panasz előterjesztésének igen szigorú feltételei vannak. Csak példaszerűen: 60 napos jogvesztő határidő, valamennyi jogorvoslati lehetőség kimerítése, képviseleti kényszer. Ezért a polgároknak az a hite (illúziója), hogy általuk jogszerűtlennek vagy igazságtalannak ítélt bírósági döntésekkel szemben "majd az Alkotmánybírósághoz fordulunk", hamvába holt remény marad. Gyakorlati munkám során én magam még nem találkoztam olyan alkotmányjogi panasszal, amelyet érdemi elbírálásra alkalmasnak tartott volna az Alkotmánybíróság.
Talán nem túlzás az a következtetésem, hogy a jogintézmény egyfajta gumicsont, amely alkalmas az energiák lekötésére. A közkeletű felfogás hasonló az alkotmányjogi panasz tekintetében az Emberi Jogok Európai Bíróságával kapcsolatos ábrándokhoz ("ha veszítünk majd, Strasbourghoz fordulunk!" - gondolja a polgár). Véleményem szerint az alkotmányjogi panasz bevezetésével a jogalkotó szándéka az volt, hogy az állampolgári kezdeményezések megkurtítása fejében olyan "egérutat" adjon, amely nem vezet sehova.
Az Alaptörvény és módosításainak hatálybalépése óta nem telt el hosszabb idő, de a felvázolt jelenségek és az Alaptörvény közötti mély szakadék kétségkívül megállapítható. Afelől sem lehet illúziónk, hogy a "törvények törvénye" a jelenlegi politikai konstellációban bármikor és bármilyen irányban megváltoztatható. Mi, demokraták, nehéz idők elé nézünk, de arra azért felhívnám a figyelmet, hogy a jogérvényesítés lehetőségei sokkal gazdagabbak annál, mint amire a jogalkotó egyáltalán gondolhatott - az Alaptörvény és az úgynevezett sarkalatos törvények megalkotásakor.
