Mára nyilvánvaló lett: a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal is csupán mondvacsinált vádakat vetett be az Ökotárs Alapítvány ellen; majd ezekre való hivatkozással szólította fel a persze készséggel engedelmeskedő adóhatóságot, hogy vonja vissza négy érintett civil szervezet adószámát - vagyis tegye lehetetlenné a működésüket. A kormányzat tehát a kezében lévő minden eszközzel, hamis gyanúsítgatások alapján makacsul fenntartja a már korábban kikezdett szervezetek fenyegetettségét.
Teszi ezt annak ellenére, hogy ezek a kétes akciók immár komoly nemzetközi felháborodást keltenek. Először természetesen a norvég kormány illetékes minisztere tiltakozott a példátlan magyar eljárás ellen - Vidar Helgesen szerint az úgynevezett Norvég Alapok működési mechanizmusát mind a tizenhat kedvezményezett országban külön szerződés szabályozza, és eddig azokat nemhogy támadás, de még kifogás sem érte sehol. Egyedül a magyar kormány "szegte meg a Norvég Alapok kifizetéséről szóló szerződést" - noha a rendszer pontosan úgy működött, ahogyan "fekete-fehéren olvasható" a két ország között létrejött kontraktusban -, amikor egyoldalúan megváltoztatta az egész szervezeti struktúrát. Majd a norvégok ismételt kérése ellenére sem volt hajlandó visszatérni az eredeti megállapodáshoz.
A miniszter a legkevésbé sem rejti véka alá, hogy kormánya úgy látja, "valójában nem az Ökotárs Alapítványnál feltételezett állítólagos törvénytelenségek felszámolása a cél, még csak nem is rendőri túlkapással állunk szemben, hanem szimpla politikával, ideológiai megközelítéssel, melyhez a kormány felhasználja a hatóságot". És az sem elhanyagolható fejlemény, hogy az Egyesült Államok képviselője e hét csütörtökön az Európai Együttműködési és Biztonsági Szervezet Állandó Tanácsában már minden további nélkül a magyar civil alapítványok ellen indított "megfélemlítési kampányról" beszélt, felszólítva a magyar kormányt, tegyen eleget az EBESZ-ben vállalt kötelezettségeinek - vagyis tartsa tiszteletben az alapvető szabadságjogokat.
Ezek a nyilatkozatok egyértelműen arra vallanak, hogy a mérvadó politikai tényezők mind Európában, mind Amerikában egyöntetűen koholmánynak tartják mindazt a folyvást változó, ám bármiféle bizonyíték nélkül előadott rágalmat, amit a különböző, de egy húron pendülő magyar hatóságok a civilekkel szemben felvonultatnak. Minden kétséget kizáróan "szimpla politikának" tekintik a történteket, egy olyan eltökélt ideológiai offenzíva részének, aminek Orbán Viktor tusnádi beszédében találják meg a magyarázatát. A meghirdetett illiberális demokráciával ugyanis valóban összeegyeztethetetlen a civil függetlenség. Logikus, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere nem tűrheti a norvég pénzek autonóm kezelését, hiszen az megóvja a támogatott szervezeteket a kormánynak való kiszolgáltatottságtól, következésképp erősíti azt a "klasszikus" demokráciát, aminek felszámolása a NER elsődleges célja.
Mindenesetre, a racionalitás jegyében felettébb nehezen értelmezhető Orbánék lankadatlan hadjárata a civilek ellen. Hihetnénk ugyanis, hogy miután a mai viszonyok között az állampolgári önrendelkezést képviselő és propagáló honi alakulatoknak - fájdalom - igen korlátozott a társadalmi hatásuk, és viszonylag kevés aktivistát mondhatnak magukénak, a hatalom emberei erősen túlértékelik a "centrális erőtér" veszélyeztetettségét. Az a látszólag érthetetlen agresszivitás viszont, amit most az Ökotárssal és a többiekkel szemben is tanúsítanak, mérhetetlen károkat okoz a kormánynak, minthogy csak tovább rontja amúgyis rendkívül rossz külföldi megítélését. Lehet mondani persze, hogy épp ezért már nem is érdekli, miként reagálnak akár az unióban, akár Washingtonban azokra az obskúrus módszerekre, amelyek rajtunk kívül csak Putyin Oroszországában elképzelhetők.
Ám a dolog mégsem ilyen egyszerű. Orbán számára - bármiként is játssza a rettenthetetlen "szabadságharcost" - nélkülözhetetlen a nyugati partnerség. Nemcsak az unió milliárdjai, hanem az egyes hatalmi és gazdasági centrumok együttműködése, befektetői hajlandósága, a nemzetközi szervezetekben való támogatása is. A politikai realitás tehát azt sugallja a rezsimnek, hagyja békén a civil szférát, mert ha az eszményei nem is, legalább az érdekei ezt kellene, hogy diktálják.
Csakhogy a miniszterelnök nem a mára, hanem már a holnapra tekint: legalább tízéves távlatban gondolkodik. És úgy kalkulál, hogy előbb-utóbb mégiscsak a civil mozgalmakból nőhet ki egy potenciálisan számottevő, új ellenzék. Látja, hogy ezekben a szervezetekben olyan fiatalok dolgoznak, akik elkötelezettek a demokrácia iránt, és más világban akarnak élni, más jövőt akarnak építeni, nem az orbáni államkapitalizmust. Ez az egyre inkább politikai öntudatra ébredő nemzedék lehet a Fidesz sírásója - ezért kell megkísérelni már most, csírájában elfojtani minden kezdeményezését, ezért kell elvágni a forrásaitól, ezért kell szervezeteit lehetőleg kriminalizálni, lejáratni a tágabb társadalmi közegben. A válogatott fenyegetések pedig arra valók, hogy mindazokat, akik féltik az egzisztenciális és személyes biztonságukat, elriasszák a civil aktivitástól.
És ez a jövőbelátó hatalmi parancs fontosabb Orbán számára, hogysem bármi egyéb megfontolás visszatartaná.
