Reisz Gábor: az volt a célom, hogy a VAN magyar legyen

Kellemes meglepetés volt Reisz Gábor rendező számára, hogy külföldön is értik a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmet, amellyel az volt a célja, hogy magyar problémákról szóljon magyar karakterekkel. Az alkotás elnyerte a miskolci CineFest nemzetközi filmfesztiválon a zsűri nagydíját.

Az elsőfilmes rendező az MTI-nek felidézte: az idei Karlovy Vary-i fesztiválon - ahol a film az East of the West versenyprogramban szerepelt - azt tapasztalta, hogy a mozi "lényegi részét értik külföldön is, ami furcsa és elképesztő". Egyszerűen az volt a célunk, hogy magyar legyen - fűzte hozzá.

A film Áronról, egy sodródó 29 éves filmszakos frissdiplomásról szól, akinek általános bizonytalanságát és elveszettségét a barátnőjével való szakítás is fokozza. Az írást és minden mást is egyre csak halogató fiú egyszer kap egy üres jegyzetfüzetet.

Reisz Gábor elmondta: alapvetően úgy képzelte el ezt a kallódó generációt képviselő karaktert, hogy ebbe a füzetbe sosem fog kerülni semmi, ám a forgatás és az azzal párhuzamosan zajló vágás során rá kellett jönnie, hogy ez nem így van. Azt, hogy Áron képes lesz írni, vagyis túllépni életének ezen a megrekedt szakaszán, nem akartam túlságosan direkten jelezni, arra is építettem, hogy a néző is ebben reménykedik - jegyezte meg.

Azzal kapcsolatban, hogy Áron egy időre Lisszabonba utazik, a rendező kifejtette: itt nem a húszas évei második felében járó generációt érintő másik általános jelenségről, az emigrációról van szó, csupán arról, hogy a főszereplőnek környezetváltozásra van szüksége ahhoz, hogy jobban fel tudja vállalni saját magát és túljusson a szakításon. Ebből a nemzedékből tulajdonképpen csak egy olyan szereplő van, aki "klasszikus felnőtt", vagyis értelmes munkája, felesége, normális élete van, ez Áron bátyja. Neki az a szerepe, hogy frusztrálja Áront, hiszen elég nyomasztó tud lenni, hogy valaki sínen van, ha te viszont nem: csak a hibáidat látod mellette - fogalmazott a rendező.

Reisz Gábor megjegyezte: bár sok mindent a saját életéből merített, Áron nem ő. A karakterbe belegyúrta a saját tapasztalatai és érzései mellett a baráti-ismerősi körében látottakat (továbbá a film egészét tekintve inspirációs források voltak az Annie Hall és a Diploma előtt című filmek). A forgatáson ehhez még a főszereplőt játszó Ferenczik Áron, Reisz Gábor egykori rendezőszakos osztálytársa is hozzátette a magáét. Az például, hogy a filmbéli Áron sokszor lábujjhegyen áll, Ferenczik Áron sajátja és nekem tetszett, hogy ez a lebegő, sodródó karakter mindig tíz centivel feljebb van, mint a többiek - jegyezte meg a rendező.

Azzal kapcsolatban, hogy a filmben Áront és barátait nem hivatásos színészek játsszák, a rendező elmondta: mivel szerinte ez a generáció valahogy más nyelvet beszél, koncepciózusan különülnek el nemzedéki alapon a profi és félprofi színészek.

Mivel a diplomafilmre nagyon kevés pénz állt rendelkezésre, az alkotás csak "gerillamódszereket" alkalmazva és rengeteg baráti segítséggel készülhetett el. Így például a budapesti és lisszaboni külső helyszíneken a járókelők között forgattak, de részben ez az oka annak is, hogy Reisz Gábor a rendezés és forgatókönyvírás mellett operatőrként és zeneszerzőként is jegyzi a filmet. Míg a zenéért már több korábbi filmjénél is ő felelt, eddig csak egy alkotását, a Színház- és Filmművészeti Egyetem felvételijére készített filmjét fényképezte. Bár szívesen tért vissza a kamerához, mint mondta, sohasem tudta volna megcsinálni a filmet operatőr barátai segítsége nélkül.

A VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlant október 30-tól vetítik országszerte a mozikban.

Szerző

Elhunyt Kemény Endre

Életének 90. évében meghalt Kemény Endre karmester, hegedűművész, zeneakadémiai tanár - közölte Hollós Máté, a Magyar Zeneszerzők Egyesületének elnöke.

 Kemény Endre, akit a vidék zenei életének fejlesztésében végzett kiemelkedő munkája elismeréséül a Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszttel is kitüntettek, szombat este hunyt el. Temetéséről később intézkednek.

Kemény Endre 1925. április 4-én született Budapesten. A Nemzeti Zenedében Kladivkó Miklósnál tanult hegedülni és igen mély benyomást szerzett Lajtha László tanítványaként.

Somogyi Lászlónál végzett zeneakadémiai karmesteri tanulmányait követően 1949-ben lépett a Székesfővárosi Zenekar karnagyi dobogójára, majd rendszeresen vezényelte a Rádiózenekart és a MÁV Szimfonikusokat is.

Az 56-os forradalom után megalapította a Bartók Béla Kamarazenekart, amely rendszeres szereplője lett Budapest koncertéletének és olyan szólistákkal működött együtt, mint Ungár Imre, Kovács Dénes, Perényi Miklós vagy Onczay Csaba.

Az 1970-es évek elején vette át a Kecskeméti Városi Szimfonikus Zenekar irányítását és a félhivatásos együttesből országos sikereket arató koncertzenekart fejlesztett. 16 évi vezetése alatt Fischer Annie, Kocsis Zoltán, Pauk György, Frankl Péter, Rados Ferenc és más, igen rangos szólisták fogadták el meghívását.

Számos kortárs alkotás bemutatója fűződik nevéhez, így Lendvay Kamilló Travestia című műve és 14 ősbemutatón túl is sokat tett Kósa György szimfonikus és oratorikus életművének megismertetéséért.

Kemény Endre a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola növendékzenekarát is nemzetközi sikerekhez juttatta, és az intézeten kívül a Zeneakadémián is több nemzedék neves művészeinek kamarazene tanára volt.

Szerző

Zsigmond Vilmos: egy életműdíj nekem mindig nagy szám

Publikálás dátuma
2014.09.21. 16:28
Fotó: Filmmakers.com
Zsigmond Vilmos számára egy életműdíj "mindig nagy szám", mert azzal a szakma nem egyetlen filmben nyújtott teljesítményét, hanem valóban egy élet munkáját ismeri el. Az Oscar-díjas operatőr ezt abból az alkalomból mondta az MTI-nek, hogy a CineFest miskolci nemzetközi filmfesztiválon életműdíjat vett át.

 A 84 éves operatőr, aki 1956-ban emigrált az Egyesült Államokba, úgy véli, szerencséje volt hollywoodi karrierje során: a hetvenes években már megválogathatta a munkáit, és őt mindig azok a filmek érdekelték, amelyek az emberekről szóltak. Persze például a Steven Spielberg rendezte Harmadik típusú találkozásokban - amelynek fényképezéséért 1978-ban Oscar-díjat kapott - vannak effektek, de nem az adja a film lényegét - fűzte hozzá.

Zsigmond Vilmos legjobb filmjének az 1978-as vietnami háborús drámát, A szarvasvadászt tartja, de - mint mondta - tulajdonképpen minden filmjét szerette, mert mindnek "volt értelme".

Most, ha nem talál olyan filmet, amelyet érdemes megcsinálni, akár évekig nem dolgozik - jegyezte meg. Ám nem ez a jellemző: nemrég fejezte be a God the Father című dokumentumfilm forgatását, amely egy maffiacsaládból származó férfinak az "üzletből" való sikeres kiugrását meséli el, emellett több filmje van előkészületi fázisban.

Zsigmond Vilmos kitért arra: mindig kötelességének tartotta, hogy átadja tudását másoknak, hiszen ő is főiskolai tanáraitól tanulta a legtöbbet. Az Oscar-díj átvételekor ezért nekik köszönte meg a díjat, ahelyett, hogy a film rendezőjének és producereinek köszönte volna meg, ami miatt ők valóban meg is sértődtek - idézte fel az operatőr.

Magyarországon részt vett a kétévente Etyeken megtartott Budapest Cinematography Masterclasson. Mint megjegyezte, sajnálja, hogy 2011 óta nem sikerült megszervezni a kéthetes mesterkurzust, mert nagyon jó kezdeményezés volt és jó híre volt a világban.

Amerikában most is rendszeresen tanít: a Global Cinematography Institute-ban arra oktatja az operatőröket, hogy a digitálisan rögzített felvétellel is úgy bánjanak, mintha film lenne. Mivel a digitális kamerák képei "maguktól is kinéznek valahogy", sokan nem foglalkoznak a bevilágítással, a hangulatteremtéssel, pedig az ilyen felvétel, bármilyen jónak látszik, lényegében nem művészet: játékfilm helyett híradófilm - fogalmazott.

A miskolci filmfesztivál CineClassics elnevezésű filmtörténeti programjában retrospektív vetítéssorozatot tartottak és beszélgetést is rendeztek az operatőrrel. Az eseményen elmesélte, hogy 1956-ban, amikor barátjával, Kovács László operatőrrel elhagyták az országot, és magukkal vitték a forradalomról készített felvételeiket is, az anyag se az NBC-nek, se a CBS-nek nem kellett, és végül egy magyar producer vette meg azokat. Mint mondta, a célországot illetően eleinte csak azt tudta, hogy a lehető legmesszebb akar kerülni a kommunizmustól, akár Ausztráliába is, de az apja azt mondta neki: operatőr vagy, neked Hollywoodba kell menned; így ment hát Amerikába.

Ott csaknem tíz év telt el, mire leforgatta azt a filmet, amely alapján már láthatták a szakmában, hogy mire képes, A bérmunkást (1971) Peter Fonda rendezésében. Addig azonban dolgozott filmlaborban, fotóstúdióban, még szemétszedő is volt, bár azt csak két napig bírta.

Az operatőr bevallotta, hogy sokszor volt gondja a stúdiókkal, illetve a producerekkel. A karrierje egyik fontos mérföldkövének számító McCabe and Mrs. Millert (1971) például utálta a stúdió, ő és Robert Altman rendező - akivel ez volt az első közös munkájuk - viszont odavoltak érte. Olyan eljárást alkalmazott ugyanis, amellyel különleges, "roncsolt" képet ért el, mintha a filmet az 1890-es években rögzítették volna.

A szarvasvadászt (1978), első, Michael Ciminóval közös munkáját sem szerette a gyártó stúdió, bár annak inkább a film akkoriban igen szokatlan, háromórás hossza volt az oka. A vietnami háborús dráma három, elkülönülő részéhez háromféle stílusú képet társított. Így az amerikai kisvárosban, a háború előtt játszódó, karakterközpontú részt "szépen", kicsit romantikusan fényképezte, a vietnami poklot bemutató rész viszont egyfajta túlérzékenyített és túlvilágított filmen alapult, emiatt hasonlított az archív felvételekhez.

Legendásan nagy volt a konfliktusa a Harmadik típusú találkozások (1977) producereivel, akik folyton mást akartak szerezni a helyére, mert túlságosan sokba kerültek az elképzelései. Az volt a probléma, hogy a világításra nem gondoltak a költségvetés tervezésekor, így nem örültek neki, amikor a földönkívüli technológiához méltó fényerejű és mennyiségű lámpákat kért a felvételekhez - idézte fel.

A digitális kamerákról szólva kifejtette: véleménye szerint egy új technológia alkalmazásának akkor van értelme, ha az jobb, mint a régi, a digitális technika azonban még nem éri el a film szintjét, emellett az alkotókat felületességre készteti. Számára viszont mindig az volt a cél, hogy a filmjei szebbek legyenek, mint a valóság - hangsúlyozta.

Zsigmond Vilmos azután lett keresett operatőr Hollywoodban, hogy a hetvenes évek elején fellépő fiatal rendezőgeneráció nyitott az európai szemléletű alkotók felé. Karrierje során olyan rendezőkkel dolgozott együtt, mint Robert Altman, Woody Allen, Brian De Palma vagy Steven Spielberg. Az elnyert Oscar-díja mellett még háromszor jelölték, legutóbb 2006-ban a Fekete Dália című filmért. Az Egyesült Államokban élő művésznek 1999-ben az Amerikai Filmoperatőrök Társasága (ASC), 2005-ben pedig a Magyar Operatőrök Társasága is életműdíjat adományozott. Az idei cannes-i filmfesztiválon vehette át a Pierre Angenieux-ről elnevezett operatőri életműdíjat.

Szerző