A főpolgármester egyik legutóbbi interjújában átvette azt a közszolgálati televízióban egy félművelt, ámde rendkívül nagyképű újságíró által már hetekkel ezelőtt megfogalmazott véleményt, mely szerint ellentmondásos az a kritika, mely őt egyszerre bábnak és despotának nevezi. Felületes szemlélőnek valóban úgy mutatkozik e két magatartásmód a hatalomértelmezés, illetve -kezelési technikát tekintve, amely egymással kibékíthetetlen ellentétben van. Mert az egyik a hatalomnak való kiszolgáltatottságot, a másik viszont a hatalommal való visszaélést jelenti.
De ha jobban belegondolunk, mindkét magatartásmód ugyanabban gyökerezik: a hatalom gyakorlásának félreértésén, a politikai hatalom korlátlanságába vetett hitben, amely azzal, hogy az alá- és fölérendeltséget abszolutizálja, mindkét irányban kilép a demokrácia keretei közül. A föléje rendelt hatalommal szemben ugyanazt a szolgalelkűséget tanúsítja, amelyet az alárendeltektől megkövetel.
A főpolgármesteri megnyilatkozás egyéb részletei is éppen ezt illusztrálják. Ő nem azt mondja, hogy a miniszterelnökkel van konfliktusa, neki csak Lázár Jánossal van. Lázár János viszont nincs a miniszterelnök nélkül. Ahogy persze a miniszterelnök nélkül Tarlós István sem lenne. A főpolgármester nem nevezi néven a bajok gyökerét, mert akkor a saját mentorát kellene vádolnia és a saját pozícióját gyengítené. A különbségtétel tehát egyszerre logikusan indokolt és minden logikát nélkülözően értelmetlen: különbséget kell tennie, ha nem akar saját magának ártani, ámde a szükséges különbség nincs. Nem létezik.
Hiszen mindketten ugyanattól függenek. Van ilyen: valami nagyon kell, feltétlenül kellene, de nincs.
A főhatalomtól függő despoták között létrejövő ellentéteknek gazdag történelmi hagyományai vannak. Hiszen a mértéktelen terjeszkedés egy bizonyos ponton túl csak egy másik hatalmi szféra ellenére érvényesülhet. Annál is inkább, mert emez is éppen terjeszkedőben van. Természetes, hogy előbb-utóbb az állandóan növekvő hatalmi territóriumok átlépik saját határaikat és behatolnak a másik vadászterületére. A köztük növekedő ellentétek viszont éppen azért értelmetlenek, mert létük ugyanazon az egyetlen selyemszálon függ.
Tarlós és Lázár konfliktusa a vitapontok tartalmától függetlenül nem is tekinthető közügynek. Semmi jele sincs annak, hogy a fővárosi közvélemény izgalmában kezét tördelve és szája szélét rágva rendkívül nagy figyelmet szentelne ennek a lovagi tornának. Mindenki tudja, hogy a győzelem nem a bajvívókon múlik, hanem a dísztribünről elhangzó szózaton, amely elmondja, hogy amit a résztvevőktől láttunk, azt nem jól láttuk, amit tőlük hallottunk, azt nem is mondták, majd kihirdeti a számára már a küzdelmet megelőzően is ismert eredményt.
Az ilyen szakmainak álcázott viták során valójában nem történik más, minthogy a résztvevők egymást leplezik le. Saját demokrácia-fölfogásuk szegényességét, s illetékességi vitájuk során azt a hatalmi berendezkedést is, amelynek mindketten létüket köszönhetik. Önállóságot akarnak mutatni, a főpolgármester esetében a főváros érdekeinek hősies képviseletét, miközben mindenki tudja, hogy a tisztsége nem a főváros akaratán múlik, hanem a Budapestet manipuláló főhatalom szándékán.
A látszat-demokrácia kísérőjelenségei ezek az ellentétek. Ahol nincs világosan körvonalazva, hogy kik és miben illetékesek, kinek, mire van jogosítványa, ott aki csak teheti, akkora darabot kanyarít magának a hatalomból, amennyit bír és nem annyit, amennyit tényleges törvényes lehetőségei biztosítanak viselt hivatala vagy választott tisztsége számára. Hiszen a visszaható hatályú, máról-holnapra és kényre-kedvre változtatható törvényeket nem kell túlságosan komolyan venni.
Vitatkoznak, torzsalkodnak egymással, de eközben a közvélemény tudja jól, hogy mindez nem a köz, s legkevésbé sem a főváros kedvéért-érdekében történik. Valóban kiskirályok csetepatéi ezek, amelyek addig és csak addig tartanak, amíg a főhatalom meg nem unja és rá nem pirít a centrális erőteret elhúzódó vitákkal decentralizáló ellenfelekre. Mivel a főhatalom már csak ilyen: nemcsak a végső döntés jogát tartja fönn magának, hanem idő előtt le is fújhatja a meccset.
Nem túlságosan izgalmas foglalatosság a hatalom piramisának különféle szintjein vitézkedő tisztségviselők torzsalkodására figyelni, ők végül is saját szabad-akaratuk alapján vannak ott, ahol éppen vannak. Ha meg leesnek, vagy lejjebb esnek egy-két lépcsőfokkal, még korántsem fognak a társadalom kiszolgáltatottjainak széles tömegéhez, a valóban szánandóak világához tartozni. A nagyobb baj, a hatalom-kezelés efféle módjának igazi kára a piramis alatt szétterülő homoktengerben van. Abban, ahogy ez a speciális építmény a lakosság millióira nehezedik.
Mert ezeknek a hatalom piramisának minden szintjén elszaporodó és egymással veszekedő despotáknak vagy kiskirályoknak mindannyian az igáját nyögjük. Hiszen nekik - írja H. Fielding "Tom Jones" című regényében - "az egyetlen lehetőségük arra, hogy parancsolóikkal szembeni végtelen szolgalelkűségüket és megalázkodásukat helyreüssék: világos tehát, mint a nap, hogy a rabszolgák és a talpnyalók ugyanolyan adót vetnek ki azokra, akik alattuk állanak, mint amilyet felfelé kell fizetniük."
