Ezt ismerte fel Sir Richard Branson, aki négy évtizedes üzletemberi pályafutása során már meglepte a világot egy-két „extravagánsnak” tűnő ötletével. A Virgin dolgozói ugyanis, bármely területen is dolgoznak, a légitársaságtól a médiáig, a jövőben nem kötelesek senkitől sem engedélyt kérni, ha szabadságra óhajtanak menni. Csupán azt kell szem előtt tartaniuk, hogy távollétük a legkevésbé sem hátráltassa a munkafolyamatokat. A döntés felelőssége kizárólag az övék.
Elég merész ötlet, mert biztosan lesznek olyanok, akik soha nem mennének el szabadságra, mondván, hogy nélkülük megáll az élet, és olyanok is, a régi beidegződések folytán, akik attól félnek, hogy lehet, nincs is rájuk szükség, ha ilyen könnyen elengedik őket. Holott sokkal inkább arról van szó, ahogyan ezt maga Sir Richard is kifejtette blogjában, hogy a dolgozók (és persze a főnökök is) ne a munkahelyen eltöltött idővel mérjék teljesítményüket, hanem azzal, hogy mit végeztek el és milyen eredménnyel. És azt se felejtsük el, hogy a mai technikai lehetőségekkel bármikor bekapcsolódhatunk a munkába. Ha esetleg távollétünk során hirtelen támad egy remek ötletünk, azonnal hozzátehetjük a projekthez, anélkül, hogy meg kellene szakítanunk a szabadságunkat, és aztán ki is szállhatunk belőle. Persze – megint csak a „rutin” – ennek megint megvan az a veszélye, hogy ott ragadunk.
Branson annak idején úgy indította el a Virgin céget, hogy kiadta egy teljesen ismeretlen, húszesztendős fiatalember lemezét, amelyen minden hangszeren ő játszott, és a lemezen egyetlen, 50 perces darab volt hallható. A fiatalembert Mike Oldfield-nak hívták, az album pedig a Tubular Bells volt, korszakalkotó zene lett. A kockázat mindkettejüknek bejött. Miért ne reszkírozna most Sir Richard a munkavégzés frontján? Hátha itt is áldani fogják majd a nevét?