Nem mondják, hogy a kezüket figyeljük, mert csalnak. Hiszen nem bűvészek. De csalnak. A főnök rég megmondta, hogy ne azt figyeljék, mit mond, hanem azt, mit csinál. Persze azért érdemes mindkettőt figyelni. Kiderül belőle, hol élünk. Egy olyan országban, amely az övék. Mindenestül. Már nem is vigyáznak arra, hogy miket hordanak össze - szavakban és vagyonban. És nincs, aki megállíthatná őket. Arra volt gondjuk, hogy mindent a saját érdekeiknek megfelelően alakítsanak. Jobb(á)ra át. Attól kezdve pedig már nem számít semmi.
Ha világ első számú hatalmának első embere véleményez, az "minden ténybeli és jogi alapot nélkülöz". Csak felül a szirénhangoknak, de a valóságot nem ismeri. Mert a mi népünk szabadságszerető és nem "viselné el" semmiféle korlátozását. Ha pedig így fogadják az amerikai kritikát, akkor a többi - a hazai meg az európai - meg sem érinti őket.
És akkor jön a csapat - a kétharmados válogatott - egyik tagja és őszinteségi rohama van. Előbb azt mondja: "tetszettek volna választást nyerni". Mivel azonban nem tetszettek, hát tessenek csöndben maradni. Vagy elhúzni. De igazából tökmindegy, hogy mit tetszenek csinálni, mert minket a hatalmi gőgünk közepette úgysem érdekel. Aztán még rátromfol, a régi szép átkos időkben megtanult ideológiai alapvetéssel: a demokrácia a többség diktatúrája a kisebbség fölött.
Ez a mai Magyarország. Ahol a gyakorlatilag nem létező Kereszténydemokrata Néppárt szerencsétlen, az Úr (O.V.) kegyelméből jól fizető parlamenti helyhez jutó senkijei osztják az észt. Miközben elhiszik magukról, hogy valakik, nem pedig madzagon rángatott bábuk. Úgy tesznek, mintha gondolataik lennének és ki is tudnák fejteni őket. Mert övék a hatalom.
Íme a mai valódi, unortodox demokrácia. Amelyet brancsbeliek diktatúrának is nevezhetnek, amíg a főnök a fejükre nem koppint. Hogy azért ennyi őszinteség az már túlzás. Nehogy az efféle elszólások nyomán valaki véletlenül észrevegye, nahát, milyen különös országban élünk.
Ahol a pofátlan kisebbség azt hiszi, ő a többség. Meg azt, hogy ez a demokrácia.
