Le a vezércikkel, vissza a kezdetekhez!

Hangsúlyeltolódás érzékelhető az idei sajtófotó-kiállításon, hiszen a korábbi évek tárlataihoz képest sokkal hangsúlyosabban van jelen az egyedi, művészi megközelítés, az eredeti gondolat - szemben a harsány, szenzációszámba menő - ugyanakkor fontos - felvételekkel. A XIV. World Press Photo tárlata két kísérő-kiállítással egyetemben a Néprajzi Múzeumban nyitotta meg kapuit a hazai közönségnek.

Kicsit más ez a kiállítás - töltheti el az érzés a látogatót a XIV. World Press Photo képeinek láttán. A megszokott sajtófotó-kiállításon szinte tobzódunk a vérben, az erőszakban, az emberi szenvedés képein, nemritkán közelmúltunk emblematikus jelenetei köszönnek vissza egy-egy felvételen. Sokkolnak a fotográfiák, akár a leleplező cikkek harsány mondatai. Lerántják a leplet a jelenségekről, a maga brutális, állatias valóságában mutatják az embert, a civilizációban a barbárságot. A látvány az ilyen tárlaton gyakran egynemű, egyik kép olyan, mint a másik. Sokszor a képaláírás emel ki egy kockát a tárlat fotóinak sokaságából. A fotográfiák sem tartanak tovább, mint az újságcikkek, néhány pillanat csupán, és rohanunk tovább, elfelejtjük, mintha soha nem láttuk volna őket.

Az idei sajtófotó kiállítás legfontosabb jellemzője, hogy az egyéni látásmóddal rendelkező képeket részesítették előnyben a történelmi-politikai jelentőséggel szemben. Gary Knight a fotósok munkáit bíráló grémium elnöke a következőképpen foglalta össze a válogatás ars poeticáját: "Elhatároztuk, hogy ügyek és események fotózását értékeljük, nem pedig ügyeket és eseményeket. Úgy véltük, a "vezércikkezős" állásfoglalás a fotókat közlő média és az egyes fotósok felségterülete, nem a díjakról döntő zsűri kiváltsága."

Csaknem százezer fénykép

A zsűri idén is tömérdek felvételből válogatott, 132 ország 5754 fotóriportere 98 671 pályamunkát nyújtott be elbírálásra. A közönség ennek a tengernyi felvételnek csak a töredékét láthatja, a kísérő kiállítások képeit nem számítva 143 felvételt. A tárlat magyar szervezője, Révész Tamás fotográfus elismerő szavakkal adózott a képek drámai erejének. A megnyitón reményének adott hangot, hogy a korábbi évekhez hasonlóan rengetegen látják majd a fényképeket - és ezúttal is sok iskola fogja tapasztalt fotográfusok vezetésével megtekinteni a tárlatot. Nem hallgatta el azt sem, hogy a kiállítás összeállításának anyagi hátterét idén különösen nehéz volt megteremteni, és néhány szponzor, mint a - külön tárlattal jelentkező National Geographic - nélkül nem is jöhetett volna létre. Egy másik, önálló kísérő-kiállítást is láthatunk a Néprajzi Múzeumban, Peter Turnley Francia csók - szerelmeslevél Párizshoz című összeállítását. A sok évtizede a francia fővárosban élő fotográfus a kezdetekhez nyúlt vissza, akárcsak az idei sajtófotó tárlat grémiuma. Fekete-fehér felvételein az a lírai dokumentarista fotográfia köszön vissza, amelyet Robert Capa vagy André Kertész fotóin csodálhattunk meg. Festői beállítások és egymás karjaiba belevesző szerelmespárok, mintha csak a nagy elődök szelleme támadt volna fel, akiknek a képein az ifjabb nemzedékek felnevelkedtek, és megtanulták a művészi fotográfia alapjait.

A legfelemelőbb érzés, amikor a legegyszerűbb eszközökkel készül egészen nagyszerű kép. A tavalyi év fődíjasa alighanem korunk jelképe is lehetne - John Stanmeyer fotográfiáján bevándorló szomáliai fiatalok ócska telefonkészülékeikkel térerőt keresnek a holdvilágnál Dzsibutiban. A megannyi apró világító kijelző, mint az elesettség és a kiszolgáltatottság úti lámpásai világítanak az éjszakában. A portré kategória fődíjasa, Brent Stirton vak albínó gyermekeket fényképezett Indiában. Alig tett mást, mint a fehér fal elő állította a nyugat-bengáli nevelőintézet ócska ruhájába öltözött fehér hajú gyermekeket, akiknek nem látó tekintete összevissza keresgél a világban. Kevesen ábrázolták nála érzékletesebben és torokszorítóbban az emberi kiszolgáltatottságot a fotográfia eszközeivel.

Az idei tárlat fényképeinek többségéhez nem kell külön történetet elmesélni, hogy értelmezzük őket, önmagukban is megállnak. A látvány elkísér és velünk marad sokáig, mint Elena Chernyshova képei, aki egy északi orosz város téli mindennapjait fényképezte le. Mintha Hókirálynő birodalmában járnánk, csakhogy itt a hó és jég birodalmában emberek élnek nem mesehősök. Mesebeli a táj, az emberi létezés, a szenvedés azonban nagyon is valóságos. Számos felvétel zavarba ejtően elkísér, másnap is eszünkbe jut, szinte beleég a tudatunkba, mint annak a halott férfinak a látványa, aki kétségbeesetten ölel magához valakit, miközben agyonsújtja a földrengés egy bangladesi varrodában - Pompeji halottain látni ilyen kifejező pillanatot az élethez való ragaszkodásról és a szeretetről, mint Taslima Akhter alkotásán.

Sokan azonban nem az emberi létezés legkétségbeesettebb és legkiszolgáltatottabb pillanatinak fotózásával alkottak maradandót. Kunrong Chen kínai fotográfus, a sportkategória második díjazottja, képeit egy apró ötlet emelte ki a sok ezer beadott alkotás közül és természetesen rengeteg munka. Minden fotója madártávlatból készült, apró drónkamerák segítségével. A fotográfiák metszet és festményszerűek, az agyonhasznált aszfaltpálya, vagy a füves sportpálya kopása grafikaként rajzolja ki azt a sok-sok hétköznapot, amelyet honfitársai a sportolással töltöttek.

"A munkák díjazásakor fontos volt az esztétikai és újságírói elem is, valamint az is, hogy a fotó képes legyen egy pillanatnál tovább megragadni a néző figyelmét. Azokat a fotókat kedveltük, amelyek a párbeszéd kezdetét jelentették a nézővel nem a végét, és azokat, amelyek a fotó témájáról gondolkodtattak el, nem a fotó alkotójáról" - írta a kiállítás bevezető soraiban Gary Knight, bebizonyítva, hogy a tengernyi munkából történt válogatás éppúgy alkotó munka, mint maga a fényképkészítés. Bizonyos, hogy idén nem lett más, jobb a sajtófotográfia, mint a korábbi évek több milliárd expozíciója, mégis megmutatta, hogy a fotóriporterek nem kis hányada éppoly magas színvonalon képes felmutatni az összemberi törekvéseket és létproblémákat, mint a művészi fotográfia teszi. Kissé cáfolja a törvényt, hogy újságcikkből soha nem lesz novella. A tárlat nem egy alkotása győzhet meg minket az ellenkezőjéről.

- Előnyben az egyéni látásmód
- Torokszorító emberi kiszolgáltatottság
- Mintha Hókirálynő birodalmába járnánk