Hajléktalankérdés a politikában

A mai Magyarországon egy társadalmi és politikai probléma sem elemezhető a sajátos hatalmi szerkezet figyelembevétele nélkül. A baloldal összeomlásának eredményeként 2010-ben kétharmados parlamenti többséget szerzett a Fidesz-KDNP, így egyetlen politikai erő birtokába került az alkotmányozó hatalom. A kormányoldal fokozatosan leépítette a jogállamiság érvényesülését biztosító fékek és ellensúlyok rendszerét. A hajléktalansággal kapcsolatos új szabályozás is a jogállam leépítésének egyik fontos szimbólumává vált.

Mindez a hajléktalanság ügyének szempontjából azért lényeges, mert a hajléktalan emberek kriminalizációjának kérdése és az ezzel kapcsolatos jogalkotás e folyamat részeként szerepelt az elmúlt években a politikai nyilvánosság napirendjén. A kérdés körül lezajlott politikai vita pedig így értelemszerűen túllépett a hajléktalan emberek ügyén, ők maguk egy hatalompolitikai küzdelem tárgyává váltak. Miközben a politikai szereplők látszólag velük foglalkoztak, elsősorban a politikai rendszer átalakulására figyeltek.

Beemelték az alaptörvénybe

A folyamat 2010 őszén kezdődött az építési törvény módosításával. A törvényi indoklásban egyik célként jelölte a jogalkotó, hogy az önkormányzatok felhatalmazást kapjanak a hajléktalan emberek kitiltására a közterületekről. Ezt követően 2011 őszén módosították a szabálysértési törvényt, ide sorolták az "életvitelszerű közterületen tartózkodást". Szabó Máté, az állampolgári jogok akkori országgyűlési biztosának kezdeményezésére azonban az Alkotmánybíróság (AB) 2012 őszén megsemmisítette a szabálysértési törvénynek ezt a rendelkezését. Az AB megállapította, hogy sem a hajléktalanoknak a közterületekről való eltávolítása, sem a szociális ellátások igénybevételére való ösztönzése nem tekinthető olyan alkotmányos indoknak, amely megalapozná az emberi méltóság védelmének felülírását.

Orbán Viktor miniszterelnök "ésszerűtlennek" nevezte az AB döntését és 2012 december elején a parlamentben jelentette be, hogy "nemzeti konzultációba kezd" a megyei jogú városokban, hogy kikérje az ott lakók álláspontját a hajléktalankérdésről. A konzultáció terve ellen sokak tiltakoztak, Szabó Máté ombudsman pedig egyértelművé tette: a konzultáció nem alkalmas arra, hogy egy ilyen összetett kérdésben komoly jogi következményekkel járó döntéseket megalapozzon. Az országgyűlési biztos ezért a hajléktalansággal kapcsolatos társadalmi konzultáció tervének átgondolását kérte. A konzultáció végül el is maradt, a kormányfő sajtófőnöke később azt kommunikálta, hogy "polgármesteri konzultációként zajlott le, amelyen az álláspontok teljesen egybevágtak".

A kérdés lezárását végül az jelentette, hogy 2013 márciusában - jelentős hazai és nemzetközi tiltakozás ellenére - elfogadták az új alaptörvény negyedik módosítását, amellyel az alkotmány részévé tették az AB által korábban megsemmisített rendelkezések nagy részét. A módosítás értelmében a közterületen lakást a közrend, a közbiztonság, a közegészség és a kulturális értékek védelme érdekében megtilthatja jogszabály. A hajléktalanság rendészeti kérdéssé degradálásán túl ez egyben azt is nyilvánvalóvá tette, hogy gyakorlatilag minden kontroll megszűnt a kétharmados parlamenti többségét birtokló kormányoldal felett. Ha pedig egy kétharmados többséggel rendelkező politikai erő mozgásterének nincs határa, akkor az állampolgárok kiszolgáltatottakká válnak a hatalom gyakorlóival szemben. Mindennek jelképévé vált a hajléktalanság kriminalizációja, amit innentől kezdve nyilván nem is lehetett egyszerű, szakmailag megközelíthető, közpolitikai problémának tekinteni.

Főnév? Melléknév?

A médiának is meghatározó szerepe van a hajléktalansággal kapcsolatos közvélemény alakításában. A jelenségről szóló tudósítások gyakran felszínesen foglalkoznak e problémával, ahogyan a Város Mindenkié egyik hajléktalan aktivistája fogalmazott: a "hajléktalanságot" teszi a bemutatott csoport vagy személy jellemző tulajdonságává. Nyelvtani, fogalmazási kérdésről van szó? Lényegében igen. Mert ha a sajtóban a "hajléktalan" szót főnévként használják személyek megnevezve ezzel az illető egész személyiségét megbélyegzik, ha viszont melléknévként szerepelne ez a szó, akkor a "hajlék nélküliség" csupán az adott személy egyik jellegzetessége, nem pedig egész lényét felölelő stigmatizáció lenne. Bizony az ilyen nyelvi "finomságoknak" komoly jelentősége van a hajléktalan probléma társadalmi megítélésében.

A hajléktalan emberek bemutatása egy olyan skálán helyezhető el, amelynek egyik végpontján a "hajléktalanok" "tárgyiasított csoportként" jelennek meg, csupán vágóképként mutatják őket, miközben róluk szakértők, intézményes szereplők vagy politikusok nyilatkoznak. A másik véglet az érintettek személyes élettörtének, személyiségének "szociografikus bemutatása", ám a megszemélyesítés sem tekinthető feltétlenül pozitívabb megközelítésnek, ha a hajléktalan embereket negatív példaként mutatják be, esetleg lealacsonyító jelzőkkel ("csöves") illetik.

A közvélemény formálásában a média a hajléktalanságot tekintve négy fő funkciót tölt be: kriminalizálja, eliminálja, normalizálja illetve megszemélyesíti a problémát.

A rendszerváltozás után, az 1990-es években a tömeges munkanélküliség, a lecsúszás és az ebből következő hajléktalanság még új jelenség volt. Ennek megfelelően a közvélemény jobban érdeklődött a hajléktalan emberek iránt, a jelenséget a különböző orgánumok a társadalmi okokkal összefüggésükben, részletesen és személyhez kötve mutatták be. A későbbiekben azonban a média normalizáló és/vagy elimináló hatást gyakorolt a hajléktalanság közéleti bemutatására.

A hajléktalan emberek bemutatása időszakossá vált. Jellemzően télen kerülnek a lapok címoldalára, a tudósítások vezető hírei közé a fagyhalált szenvedett vagy életveszélybe került emberek. Az év többi részében a hajléktalanság "nem létezővé" válik a médiumokban, másrészt "normalizálja" a jelenséget, bizonyos társadalmi feltételek megszokott velejárójaként ábrázolva.

A hajléktalan emberek bűnözőként történő bemutatása az érintettek tartózkodási helyének és mozgásának korlátozásával, a rendvédelmi vagy köztisztasági felfogással mindig is jelen volt a közbeszédben, azonban különösen felerősödött 2010 után, a hajléktalanságot kriminalizáló kormányzati döntésekkel és szabályozásokkal párhuzamosan. A sajtó ebben a vonatkozásban - főként a kereskedelmi csatornák és az internetes portálok - inkább pozitív szerepet játszottak. A hajléktalan emberek elleni rendőri intézkedéseket és a politikusi megnyilatkozásokat sokszor kritikával kezelték, az érintetteket nem bűnelkövetőként, hanem áldozatként mutatták be.

A hajléktalanságról szóló híradások más-más módon jelennek meg az egyes orgánumok jellegétől és az ott megnyilatkozók személyétől függően.

A kriminalizáló hangvétel jobban érvényesült a kormány uralta közmédiában, a közmédia vezetői viszont úgy látják, hogy az irányításuk alatti szerkesztőségek gyakrabban tudósítanak magáról a jelenségről, mint a kereskedelmi adók. Ez azt is jelenti, hogy az adott médium irányítóinak hozzáállástól függetlenül a kereskedelmi médiumoknak a hajléktalanságra gyakorolt "elimináló" hatása talán erőteljesebbnek mondható.

A köz- és kereskedelmi média mellett a hajléktalan emberekhez közelebb álló, pozitívabb tudósítások jellemzik a civil szféra orgánumait. A közösségi oldalak és az érintettek által szerkesztett, írt és terjesztett Fedél Nélkül című újságot. A nyugati példákat követő Fedél Nélküli kiadvány több szempontból is "felszabadít" a hajléktalanság kirekesztettsége alól. Egyrészt bevételi forrást biztosít a lap terjesztője számára, aki a lap árusításával egyenrangú(bb) csere-kapcsolatba kerül az adományozóval, másrészt a hajléktalan emberek saját maguk beszélhetnek a problémáikról. Hangot adhatnak a kiadvánnyal gondjaiknak, sajátos nézőpontjukat szuverén módon jeleníthetik meg, még ebben a társadalom peremére szorult helyzetben is "írástudóként" léphetnek a közvélemény elé.

A nyilvánosságbeli civil megközelítések közül kiemelhető "A Város Mindenkié Mozgalom" (AVM), amely bevonja a hajléktalan embereket a civil akciókba. Ennek érdekében a mozgalom nemcsak az érintetteket veszi fel tagként, hanem a nem egyben a nem hajléktalanok számát is korlátozza a mozgalomba. A hajléktalan tagok számára külön tréningeket biztosítanak a nyilvánosságban és a médiában történő megszólalásra.

Misetics Bálint szakértői interjújában az AVM egyik fő funkciójának a hajléktalanságról szóló közéleti diskurzust jelölte meg, amelynek szerves részét képezi az érintettek bevonása a probléma artikulációjába. Az AVM honlapján található média-útmutató az emberi egyenrangúság átértelmezésben ugyanakkor nem tartja elfogadhatónak a hajléktalan emberek szokásos "áldozatként" való ábrázolását, mivel ezzel a szélesebb társadalmi probléma és a jelenséget újratermelő társadalmi egyenlőtlenségi elsikkad.

A hajléktalanság megítélése

A hajléktalanokkal szemben az elmúlt években felerősödött bűnbakkereső politikai retorika, valamint a hajléktalanokra nézve hátrányos, jogszűkítő rendelkezések - mint amilyen az Alaptörvény módosítása, illetve az ezekhez illeszkedő helyi rendeletek - alapján logikus lenne a feltételezés, hogy a hajléktalanokkal szemben rendkívül erős a társadalmi ellenszenv. A politikai szereplők ugyanis hagyományosan olyan csoportokat tesznek meg bűnbaknak, amelyek támadásától politikai hasznot remélnek. Erre a legjobb példa a romákkal ellenes politikai hadjárat, ennek köszönheti például népszerűségét a Jobbik is.

A rendelkezésre álló kutatásokból azonban más kép rajzolódik ki: ezek alapján a magyar lakosság többsége inkább empátiával tekint a hajléktalanokra, és sorsukért elsősorban nem őket, hanem inkább a társadalmi körülményeket teszi felelőssé.

A Double Decker 2005-ös, budapestiek körében végzett kutatása szerint több hátrányos helyzetű csoport közül a budapestiek az utcán élők helyzetét értékelték a legrosszabbra. Ugyanez a kutatás ugyanakkor jelentős adakozási kedvet is feltárt: a budapestiek szívesen adakoznak, főként pénzzel és természetbeni adományokkal (ruhával, takaróval, élelmiszerrel) támogatják a rászorulókat. A hajléktalanok által árusított újságokat a fővárosiak többsége nem fogadja el a pénzért cserébe.

A kutatás arra is rákérdezett, hogy az adakozók milyen tényezők alapján választják ki, hogy melyik hajléktalannak nyújtanak segítséget. A budapestiek - nem meglepő módon - főként az udvarias, szimpatikus hajléktalanokat támogatják. Szintén fontos tényezőnek látszik, hogy olyan embert támogassanak, aki nem tűnik alkoholistának. A felmérésből kiderült, hogy az idős hajléktalanokat magasabb arányban segítik, míg nem kedvelik a kutyával, gyerekkel kéregetőket. A hajléktalan-problémát a megkérdezett budapestiek elsősorban munkalehetőségek teremtésével oldaná meg, lakhatási helyzetük megoldását főképp hajléktalanszállók építésével, férőhelyek bővítésével orvosolnának.

A kutatás ugyanakkor feltárta a hajléktalanokkal szembeni ellenérzéseket is. A felmérésből kiderül például, hogy a budapestiek nem szívesen találkoznak hajléktalanokkal az utcán, aluljárókban, ezért is támogatnák beilleszkedésüket a társadalomba. A budapesti lakosok többsége úgy véli, egyenesen kényszeríteni kéne őket, hogy használják a szállókat.

A Medián országos mintás kutatása inkább kedvező képet festett a többség hajléktalanokkal szembeni viszonyáról. A kutatás szerint a lakosság 69 százaléka szerint büntetés helyett inkább segíteni kellene a hajléktalanokat, és csak két százalék volt egyértelműen büntetéspárti. A megkérdezettek 85 százalékának az volt a véleménye, hogy a hajléktalanokat is segíteni kellene, hogy megéljenek a munkájukból, 80 százalékuk szerint több emberi és szociális gondoskodás kellene, és 78 százalékuk hasznosnak tartaná több hajléktalanszállót építeni, illetve több szálláshelyet kialakítani.

A Policy Solutions budapestiek körében végzett 2012-es felmérésnek eredményei azt mutatják: a budapestiek erősen megosztottak a hajléktalanok kitiltásával kapcsolatban, 45 százalékuk szerint a tiltás nem megoldás a problémára. A keményebb fellépést szorgalmazók legnagyobb arányban a legfiatalabb, 18-29 éves korosztályból kerülnek ki, míg a legmegértőbbek a 45-59 évesek.

Az ELTE kutatói által végzett 2014-es reprezentatív kérdőíves vizsgálat szintén azt mutatta ki, hogy a magyar társadalomban nincsen erős hajléktalanellenes attitűd. Az adatokból ugyanakkor kiolvasható egyfajta "lappangó átpolitizálódás is: a válaszokból egy olyan társadalom képe rajzolódik ki, amely nem támogatja a tiltást, és inkább a segítség híve, ugyanakkor gyakorlati (közegészségügyi és közbiztonsági) szempontból jelentős fenyegetést is lát a hajléktalanokban. Ez azért fontos, mert a politikai retorika rendszerint éppen a hajléktalanok jelentette közegészségügyi és közbiztonsági kockázatokra hivatkozik. A kutatás eredményei ezzel egybecsengő módon arra is utalnak, hogy ha nem is nagyon erős mértékben, de a vagyonosabbak kevésbé támogatóak a hajléktalanokkal szemben. És ez nem magyarázható pusztán a távolság szerepével, a hajléktalanprobléma által sújtott nagyvárosokban erősebb a hajléktalanok elutasítása.

Úgy tűnik ennek alapján, hogy azok éreznek erősebben együtt a hajléktalanokkal, akik attól félnek: maguk is hasonló sorsra juthatnak. Ez az adat ugyanakkor (azzal az eredménnyel együtt, hogy a magasabb iskolázottság sem erősíti a hajléktalanokkal szembeni empátiát) pesszimista következtetéseknek enged teret a hazai elittel kapcsolatban, amely Magyarországon a jelek szerint nem hogy nem toleránsabb, de inkább elutasítóbb a hajléktalanokkal szemben.