Miután a hatalom az önkormányzati döntési jogkörök túlnyomó többségét a kormányhoz vonta, miután a kétharmad birtokában, a választások után a megmaradt hatáskörök - szükség esetén - egyetlen hét alatt elvonhatók, a ringbe szállók valójában sokkal inkább az álláshelyekért, semmint a politikai hatalomért küzdenek. Küzdenek? Túlzó ez a kifejezés.
Miután a hatalom mindent megtesz annak érdekében, hogy érdektelenségbe fullassza az egész választási ceremóniát, az ellenzéknek kellene felráznia az országot, hogy legalább világossá váljék, hány ember is áll valójában a kormány mögött.
Kellene, de alig tesznek valamit annak érdekében, hogy rábírják az elégedetlenkedőket, szavazatukkal jelezzék nem ilyen lovat akartak. Ezért nem lesz meglepő, ha a választók jelentős része otthon marad. Arra is számítani lehet, hogy akik elmennek, azok megerősítik a látszatot: a többség támogatja az új típusú diktatúra kiépítését. Csak szimbolikus jelentőséggel bírna, ha a fővárosban megfordulna a széljárás, és a főpolgármester nem a kormánypárt, hanem a demokratikus ellenzék jelöltje lenne.
Némi gyógyírt is jelentene, ha legalább a főpolgármesteri szék megőrzése nem adna alkalmat a kalandor jobboldalnak ünneplésre. Ellenzéki összefogás hiányában azonban erre nem sok esély van. Maga a siker tényleg szimbolikus lenne. Hiszen - ha ez a csoda megtörténik - a kétharmad nyomban előírja, hogy az új főpolgármester minden döntéséhez - amit nem von el a Parlament - be kell szerezni egy frissiben kinevezett kormánymegbízott jóváhagyását. Az egymással is versengő demokratikus ellenzék nemcsak megzavarja, elkedvetleníti az ellentábort, hanem meg is osztja, így annullálja a hatalommal szembeni elégedetlenséget kifejező szavazatokat. Ezért feltehetően nem az okoz majd álmatlan éjszakákat a Vezérnek, hogy az általa polgármesteri székre kiválasztottak nagy számban állás nélkül maradnak.
Nagy kár, hogy az önmagukkal és egymással foglalkozó demokratikus pártok nem jöttek rá arra, hogy ez a választás lesz - ki tudja mennyi ideig - az utolsó lehetősége a választóknak jelezni, nem kérnek ebből a rezsimből, akár maffia államnak, akár diktatúrának hívják az "írástudok". Nem érdemes vitába szállni abban a kérdésben, hogy a kalandor jobboldal a Jó Állam felépítéséhez teljesítette-e már a diktatúra minden feltételét, vagy csak a gazdasági és a politikai hatalom örök időkre történő megragadása felé tett óriási lépéseket. Nem érdemes vitatkozni azon sem, hogy létezhet-e pragmatikus diktatúra, amely nem az eszmékért, csupán a gazdasági és politikai hatalom kedvéért számol fel mindent és mindenkit, ami, aki az útjába áll. Ami ma jól érzékelhető, az a kisemberek félelme, kiszolgáltatottsága, reménytelensége. A felfelé törekvők alázata, könyörtelensége. A hatalmon lévők cinizmusa, sunyisága, elszántsága, kíméletlensége, közönye.
Az országban halotti tort ül a kalandor jobboldal a magyar "Weimari" köztársaság romjai között. Rubovszky György mindenki számára világossá tette: a demokrácia, amit a kormánytöbbség megvalósít, a többség diktatúrája a kisebbség felett. Ismerős irány. A proletárdiktatúra igazolta ily módon a létét. Csakhogy a többség hazánkban - ugyanúgy, mint a Szovjetunióban 1917-ben - a kisebbség. 2014-ben a Fidesz-KDNP-re leadott 2 264 780 szavazat, az összes belföldi választásra jogosul 8 000 034 választó egyharmadát sem éri el. [Ebből 122 588 szavazat levélben érkezett a magyarországi lakcímmel nem rendelkezőktől.] A kétharmad, amivel a kormányzó erő a Parlamentben rendelkezik, egy nem is titkolt választási csalássorozat eredménye.
Jó lenne, ha a demokratikus ellenzék egy utolsó esélyt adna október 12-én azoknak, akiket megrémít az új barnaingesek talpainak csattogása, az egyházak és az állam összekacsingatása, a politikusok álszent hitbuzgalma, a magántulajdon "szentségének" felrúgása, a bizonytalan jelen és a még bizonytalanabb jövő, a lassan leereszkedő vasfüggöny csikorgása.
Azoknak, akik szerint nem jó, hogy az utcákon egyre több a hajléktalan, az iskolákban az éhező gyermek, miközben tisztázatlan körülmények között tollasodnak meg, vásárolnak birtokokat, palotákat az állampárti kegyencek. Azoknak, akik nem stadionfelújításra, hanem szociális bérlakásra, kórházakra és iskolákra fordítanák a közpénzt. Azoknak, akik nem szeretnének belenyugodni abba, hogy életükben a fülkeforradalom volt a végső harc.
Az országot a katasztrófától valószínűleg csak az mentheti meg, ha a történelem megismétli önmagát: a forradalom felfalja saját gyermekeit.